részlet
23.
Nem csinált mást egész életében, csak Marta-t szerette. Marta pedig mást se tett, csak hagyta szeretni magát, így tudta régen várt fiát szeretni, felé irányítva minden energiát.
A gyermek júliusban érkezett meg, rózsaszín fenekével előre, az utcán azért jár olyan furcsán. Minden tizedik lépésnél visszanézett a válla fölött, még ha nem is volt semmi látnivaló. De ez a semmi éppen elég gondot okozott neki, többet annál, hogysem semmiségként kezelje.
Azért nézett vissza, hogy meglásson valamit, nem azért, mert valamit meglátott már. Marta egy ideig kézenfogva vitte óvodába, majd iskolába, nehogy kitörje a nyakát. Attól félt, nehogy ki tudja hova jusson, amikor nekilódul, hogy elérjen valamit, amit csak ő lát, vagy még ő sem, és aztán még valami autó, vonat vagy repülő alatt kössön ki. Mert bárhol: földön, vízen, levegőben – különleges tehetsége volt, hogy bajba keveredjen.
Mikor a tanító elvtársnő azt kérdezte, mit lát ott, azt felelte: semmit. Ez a semmi csak semmi volt, nem olyan semmi, ami rejt valamit: a Semmi maga. E látástechnikája minden képzeletet felülmúlt. Családi örökség, amellyel akár dicsekedhetett volna, ha nem sodorja életveszélyes helyzetekbe.
Mit látsz a hátad mögött? Kérdezte az elvtársnő újra. Semmit, mondta ő. A rosszullétig ismételt kérdésre mindig ugyanaz a határozott, mégis homályos válasz érkezett. Egy napon, amikor megelégelte a hihetetlen mértékű szemtelenséget, az elvtársnő úgy döntött: megtanítja, hogyan kell hátranézni úgy, hogy lásson is valamit. Leoldotta nyakáról a fehér, a mező minden színében pompázó virágokkal díszített, alaposan beparfümözött kendőt és bekötötte a fiú szemét. Mondd meg, mit látsz, amikor egyáltalán nem látsz semmit, idióta! Amikor nem látok semmit, azt látom, hogy egy idióta szorítja a kezem, jött a fájdalom és a durva kifejezések miati hirtelen és váratlan válasz. Talán még egyebet is hozzáfűzött volna, de a kendő virágos mezejétől, amelyhez érett búza egészen másfelől érkező kesernyés illata társult, az elvtársnő karjaiba szédült, éppen ezért már nem vette figyelembe a Codruţa elvtársnő által kiosztott pofont, se a dühödt kérdést, hogy: miket beszélsz, pöcsi?
A járda melletti fűre fektették és lespriccelték azzal az ivóvízzel, amit Codruţa felvigyázó elvtársnő, külön a parkban történő séta miatt cipelt magával egy tízliteres bödönben.
Aztán mindenki sírt: a gyerekek és az elvtársnők is. Csak akkor tért magához, amikor mellette már a kísértés és a szánakozás egész halma gyűlt öszsze, amelyben ott voltak az éppen akkor gyűjtött legszebb gesztenyék, törökméz, alma, néhány dió, egy mutatók nélküli karóra, egy arcfestékes doboz, egy B.B. fotó, egy kitüntetés, egy Dunlop teniszlabda és egy cetli, amire írtak is valamit. Hogy mit ír rajta, nem tudta volna meg soha, ha az elvtársnő nem olvassa el fennhangon, amit ráírtak, szeretlek, mielőtt összetépte volna, megjegyezve: ilyen korban csak a szüleidet, a hazát és a pártot szereted.
Codruţa elvtársnő ismét jajgatni kezdett. Ha nem lett volna a haza és a párt, Ritán és Dolfin, gyermekkori kollégáin kívül senkit sem szerethetett volna, mert kitett gyerek volt és az Árvaházban nevelkedett.
Az egész történetből csak az egészen komoly kendő-iszony maradt meg benne. Még a sötétség is az elvtársnő kendőjének illatát árasztotta. Néhány hé-tig lámpafénynél aludt.
Amikor, inkább csak Marta ösztökélésére, olvasni kezdett és hegedűórákra járt Neselovski úrhoz, a hátranézési kényszertől is megszabadult. Mindaz, ami képzeletben vagy valósággal követte őt, átköltözött a könyvekbe és kottákba. Nekik köszönhetően tudott úgy hátranézni, hogy mégse forgassa a fejét. Eljutott odáig, hogy megállt egy oldalnál, hogy az teleszkóp-lencsévé alakuljon át, amelyben távoli tájak és idők érték utol, olyan sorrendben, amelyet ő maga határozott meg, vagy magától értetődő egyidejűséggel. Így már senkit sem sodort veszélybe, legfennebb önmagát. Előre megfontoltan. Felelősségteljes lett hát.
Elolvasott mindent, amit Andrei Morar könyvtárában talált, és mindazt, amit kérésére Marta vett neki. Nem beszélve a Semproniu által ajándékozott könyvekről. A gondolatok hajnalából egész oldalakat fújt kívülről. Párnája alatt a Románia színeváltozásával aludt el, Caragiale, Rebreanu, Slavici lenyűgözte egészen. Lélegzetvisszafojtva hallgatta a börtönévek történeteit Semproniutól, akinek nem volt gyereke, csak egy boldogtalan házassága, és olyan mosolya, amilyet nem látott soha senki másnál.
A könyveket és emlékeket Graţiannal beszélte meg, aki mindent tudott ezen a világon, még Radu Gyr Ma éjjel Jézusát is...
A könyvek és emlékek megosztása után, melyek nem mindig voltak személyes vagyontárgyak, egy szép napon oda jutottak, hogy egyazon nőn osztozkodtak, mintha csak egy sátrat vagy hotelszobát osztanának el. A Voltaire bárosnője, Renata Covalschi, olyan cserekereskedelem keretében került egyiktől a másikig, amit a fiú szégyellt, míg a nőt nem furdalta a lelkiismeret, mert csak azon volt, hogy Violetát kitörölje a fiú emlékezetéből.
Semmit sem titkoltak előle. A finom dolgokhoz túl hülyének hitték. A párt kemény magjának tagjai nincs mit keressenek ebben a világban! Ehhez a világhoz tartoztak bonyolult és ragadós érzelmeik is.
Az igazat megvallva, az Elvtársak sem voltak túl jó véleménnyel róla. Talán azért illették A Párt Idiótája címmel. Ha nem is hangzott túl jól, azt gondolta, még mindig jobb, mint A Falu Bolondja. A párt univerzalista stílusa helyett inkább a falusi beszédmódot választotta. A kollektivizálásról tartott beszédei jámborságban felvették a versenyt Petridean atya túlvilági életről szóló prédikációival. A falusiak úgy hallgatták, mint tehetséges, de együgyű mesélőt. Még csak nem is fütyülték ki, amikor a kultúrházban az elvtársiság és a téeszek jótéteményeiről beszélt. Egyesek „elvtárs atyának” szólították, Petridean pópa pedig minden alkalommal megvendégelte és két-három pohár után „Coriolan testvérnek” szólította (a proletár dühtől már mentes párttitkár döbbenetére, aki egyszer sem hiányzott a parókián tartott elvtársi gyűlésekről). Az elmélete egyszerű volt: ha az emberek tényleg hisznek az új és bőséggel teljes életben, akkor úgy is fognak élni. Hogy minél meggyőzőbb legyen, evangéliumi példákkal hozakodott elő, melyekkel a parasztok is egyetértettek. Coriolan észrevétlenül alakult át pártpropagandistából a kereszténység nevetséges és megkésett misszionáriusává. Városra helyezték a Pártarchívumhoz, onnan meg a Területi Mozgókép Igazgatósághoz, és ott érezte a legjobban magát, bár mást se csinált, csak az új filmek plakátjait ragasztotta ki városszerte Flavius-Tiberius, Graţian, és olykor Violeta segítségével. Nyugdíjazása után is ragasztotta a plakátokat. Mert imádta.
Ez a lány sajátos szemszögből nézte a filmeket és a világot. Fejébe is szállt rendesen. Annyi történt, hogy amit a lány keresett, arra sehol sem lehetett rátalálni: az életben és a filmekben sem. Azt a valamit meg kellett teremteni, mert úgy tűnik, hogy maga a munkájával elégedett Teremtő is megfeledkezett róla. Violeta senkire sem emlékeztetett. Egyetlen emléket sem idézett fel benne. Mintha egy filmtekercs és egy spermasejt véletlenszerű találkozásából született volna. A lány bárki lehetett, legkevésbé önmaga: mindig távolságot tartott másoktól és önmagától is. Coriolan ilyet még nem látott, pedig bejárta a világot a Don-kanyartól Sztálingrádig és vissza a Tátráig. Hogy a haza útjairól már ne is beszéljünk.
A lány folyton meglepett mindenkit, a nagyapját, Radu Rancea doktort és annak feleségét, Leah Reichlert – aki Galíciában született, szőrmekereskedő szülők egyedüli gyermekeként – talán kevésbé.
A város egyébként legjobb gimnáziumának ünnepélyén olyan éneket énekelt, amit csak az orosztanárnő értett. A dal a Vorkuta maia címet viselte és szomorú szerelmes nótának tűnt Mateievschi elvtársnő sűrű szemtörölgetése alapján. Valójában tényleg szomorú volt a történet, ami igen egyszerű szavakkal beszélte el egy elválás történetét. Rancea doktor Csehov iránti szenvedélyből tanult meg oroszul. Egy moszkvai kirándulás alkalmával, melynek programjában a Balsoj meglátogatása is szerepelt, láthatta a Sirályt, miközben a turistacsoport számos tagja a románok és oroszok számára is kifizetődő kiskereskedelemmel foglalkozott, mert ki nem vágyott egy Vefre egy pár adidaszért cserébe. Akkor találkozott Jurijjal, aki Leningrádban született, anyja operaénekesnő volt. Jurij kifinomult zenei nevelést kapott, és egy katonai behívót, húszévesen. Többször is kitüntették – amikor találkoztak, Jurij háborús kitüntetésekkel rakott katonaruhát viselt –, aztán német fogságba esett. A háború után árulással vádolták, mert hagyta magát az ellenség keze közé kerülni, és Jurijt több százezer orosszal együtt, felszínes tárgyalás után Vorkutába köldték, a lágerbe, és ott is maradt egészen ’56-ig. Jurij abból élt, hogy saját élettörténetét énekelte, bárkinek, aki meghallgatta. Annyit keresett, hogy tudott enni és ruházkodni néha. A városnegyed Szolzsenyicinjének tartotta magát és sokakkal beszélgetett. Kérésre az általa megzenésített Jeszenyin- és Mandelstam-verseket dalolta – akiket Rancea doktor nagyra becsült – és népszerűsítette Tarkovszkij, Suskin és Nyikita Mihalkov filmjeit, akiket Graţian és Violeta is kedvelt.
Az ízlésük egyezett, de mindig más véleményen voltak. Coriolan már a kezdet kezdetén érezte, hogy lesz valami közöttük. Túl gyakran veszekedtek. Bármiért. Különösen azután, hogy Graţiannak nem sikerült a felvételije. A lány filmművészetis szemére hányta, hogy elfecsérli a tehetségét, hogy megelégszik a vidéki híresség, az örökké reményteli művész szintjével, még akkor is, ha 16 évesen egy kisebb emlékművet helyezett el a Carolina téren. Verseit közölte a Luceafărul, a Tribuna, a Convorbiri literare, sőt: a helyi napilap. Egyszer a România literară is. Graţian békésen végighallgatta Violeta konstruktív kritikáját, mert alapos oka volt rá: még nem jött el az ő ideje. Túl hamar érkezett a világba, amely még nem volt kész a fogadására és elismerésére. A szemrehányások zuhataga úgy hullt alá, mint a Lovak Vízesése. Ruhája rátapadt, és testét fotónegatívvá formálta át, hihetetlen pontossággal emelve ki minden körvonalat és formát, mint egy vízsugár megvilágító fénye miatt. Coriolan és Flavius-Tiberius somolyogva figyelték. Graţian arra várt, hogy a lány befejezze, a lány pedig arra, hogy ő csináljon valamit, vagy hagyjon fel azzal a jól ismert büszke válasszal, ami mindig kihozta sodrából a lányt.
Nyár volt, egy újabb nyár. Ott ültek mindannyian a füvön, egy almafa árnyékában és bukaresti telefonhívásra vártak. És megérkezett a telefonhívás: Graţiant harmadjára is visszautasították a filmrendezői szakon. Letépett egy almát az egyik alsó ágról. Az alma kemény volt és savanyú, mint a savanyított paprika. Úgy harapott bele, mintha érett volna. Néhány könnycsepp a szemébe szökött. Az elsők. Mindenestől megette. Aztán végigfeküdt a füvön. Úgy feküdt, mintha keresztre feszítették volna. Tehetetlenül nézték. Azt mondják, előfordul, hogy valaki vackort eszik, és másnak vásik a foga. Saját bőrükön tapasztalták ezt az igazságot. Akkor Violeta ráfeküdt, ajkait ajkára tapasztotta, mint egy elsősegélynyújtó gyakorlatnál, egészen vadul, a szemrehányásoknál is vadabbul végezve el minden mozdulatot, amit egy szájon át történő élesztés megkövetel.
Akkor jelt adott Flavius-Tiberiusnak, hogy jó lenne, ha másfelé találnának elfoglaltságot maguknak. Nem tudhatta: amiről azt hitte, hogy első alkalommal zajlik le, máskor is megtörtént már, sem azt, hogy a fia nehezen értette meg: egy nő, akit szeretsz, nem köteles viszontszeretni.
24.
Ha gyermekkorában úgy pillantott hátra, hogy nem látott semmit, most bárhová is nézett, csak Violetát látta. Hogy kigyógyuljon ebből a gyengeségből, mert az volt, több lehetőség közül választhatott: legyen öngyilkos különböző módszerekkel, amelyekkel tele van a szakirodalom, de amelyek ellentmondtak a család hatalmának; nyugodjon bele a helyzetbe, mondván, ha egy nő nem szeret, az még nem akadályozhat meg abban, hogy szeresd, végül, hogy hagyja ott az iskolát és álljon bányásznak a munkásosztály élcsapatával együtt. Rájött, hogy nincs megfelelő életkora ahhoz, hogy a föld alatt dolgozzon, politikailag sincs felkészülve rá, ezért a bölcsebb utat választotta: otthagyta az elit gimnáziumot, ahol Violetával együtt tanult és átiratkozott a Bányaipari Iskolacsoportba, amelynek gyönyörű vaskapuját automata nyílászáróval látták el, ami egyedülálló volt a város iskolái között. Ez az apró részlett ellentmondott mindazoknak, akik úgy vélték: oda nagyon könnyű bejutni. Nehezen lehetett bejutni és még nehezebb volt kimenni. Az öntöttvas, elektromos zárral ellátott kapu az igényesség teljesen egyértelmű jele volt. A bányában ugyanez a biztonsági és komfortbeli színvonal fogadta. Különösen a kapust.
Jurij történetéből inspirálódva, Flavius-Tiberius Vorkuta maia-nak nevezte el új iskoláját. Miközben a többi nagy elméleti líceum diákjai mindenféle tantárgyversenyeket nyertek és arról álmodoztak, hogy mérnökök, építészek, tanárok legyenek, ha lehetséges, a hazáért dolgozó egyetemi oktatók akartak lenni. A Bányaipari Iskolacsoport céljai jóval szerényebbek voltak: kosárlabdázók, rögbijátékosok, profi röplabdások akartak lenni, ami egy régiséggel rendelkező bányász fizetésével ért fel, külföldi utakkal, rendes rongyokkal, belevaló csajokkal és azzal a lehetőséggel, hogy leköphetik szerencsétlen tanáraikat, vagy akár az országot is. Semmi sem tartotta bennük annyira erősen életben a helyváltoztatás utáni vágyat, mint az a vaskapu, ami úgy zárult be mögöttük minden reggelen, mint egy galád guillotine, ami nem csak a világot, de még a levegőt is kettévágta. A Vorkuta maia-ban az órákon való jelenlét számított a legfontosabbnak. A többi magától jött, mert a bányáknak szakmailag jól felkészült és jó politikai színvonallal rendelkező erőkre volt szükségük. Ez utóbbi témában azonban nem álltak túl jól a dolgok, mert a filozófiatanár tényleg filozófiát adott le, a franciatanár, e nyelv megszállottja, tényleg franciát tanított un petit accent belge hozzáadásával, annak ellenére, hogy szinte senki sem hallgatta meg, de legalább láthatták, hogy a filmekben beszélt francia nyelv tényleg létezik, az angoltanárnő meg vagány csaj volt, aki odavolt Janis Joplin, Jimi Hendrix, a Pink Floyd és Leonard Cohen után; a számaikból mindig elhangzott néhány az órán és az osztályfőnökin. Ő beszélt nekik Woodstockról és Montereyről, Faulknerről, Scott Fitzgeraldról és Hemingwayről. Egyszer sem köpték be, hogy nem tartja magát a tanrendhez. Se őt, se a másik kettőt. Mit használt volna? Szinte hivatalból idiótáknak minősítették őket, és a Vorkuta maia diákjai nem jelentettek semmiféle társadalmi veszélyt. A három tanár számára pedig nem létezett nagyobb büntetés, mint, hogy ilyen hallgatóság előtt beszéljenek kedvenc témájukról. A lenézés mégis jó volt, mert egy franciaországi mérkőzést követően Klaus, aki végzős volt és a Remin rögbijátékosa, magával hozott mindent, amit Szolzsenyicintől talált, A Gulag szigetcsoporttal együtt. Ki keresne a vámnál felforgató anyagokat néhány idióta táskáiban? Mindhárom tanár kapott egy-egy könyvet, a megrendelő Flavius-Tiberius pedig A Gulag szigetcsoportot, amelyről mindenki tudott, aki csak a Szabad Európa Rádiót hallgatta, ami a Vefek rövidhullámú sávján jött be leginkább. Az angoltanárnő kapott egy üveg Opiumot is, amit csak a bankett után köszönt meg Klausnak. A pillanat jól ki volt választva, mert a rákövetkező napon nem kellett tanítani és edzeni sem. Túl ezen, Janis J. számára, ahogy a líceumban becézték, a napfény valóságos afrodiziákumnak számított, ami tényleg fölösleges egy huszonnyolc éves, négy év alatt kétszer is elvált, nimfomániával gyanúsított nő esetében. Ez utóbbi vádat Klaus határozottan elutasította, mert tudta, hogy Janis Joplin alkoholista. Elsősorban.
Azelőtt Janis soha nem beszélt csak neki angolul. Szinte semmit sem értett abból, amit a fülébe suttogott, túl az oh, yes és fuck me szavakon, melyekhez nem volt szükség szótárra. Ezek a basic English szavai voltak. Aztán ott voltak még a kiáltások és a bőr reakciói, amelyek mindenütt ugyanazt jelentik. Janis teste olyan érzékenyen reagált, mint egy lakmuszpapír, hol kék bázikus környezetben, hol piros a savas környezetben.
Az este még mindig ágyban találta őket, egymás mellett, nedvesen és bársonyosan, mint két, esők utáni gomba, ugyanazt a cigarettát szívva, és a Teacher’s utolsó cseppjeit kortyolgatva, amit Klaus egy szálloda shopjában vásárolt, miközben vég nélkül hallgatták Janis Joplintól a Cry baby-t.
Az éjszaka közepén váltak el. Soha többé nem látták egymást. Egy hónappal később Janis J. kiszállt kékszínű tömbházának tizedik emeletéről. Amit a földön maga után hagyott, egyáltalán nem emlékeztetett rá. Éppen ezért, minden diákja biztos volt abban, hogy ő, az igazi, valahol messze jár, Kaliforniában, vagy Yoknapatawphában, ahonnan írni fog majd. Mert mindig megtartotta a szavát.
Temetésén ott volt a Vorkuta összes diákja. Miközben a lakkozott tölgykoporsó lassan a földbe ereszkedett, mint óceánba a tengeralattjáró, a fénybe való visszatérés ígéretével – a Királynő osztályainak idiótái Klaus diszkrét jelére énekelni kezdték a God Save the Queen-t. A sírásók csak akkor fejezték be munkájukat, amikor újra csend lett.
KARÁCSONYI ZSOLT fordítása
HORIA URSU: író, esszéíró, 1948-ban született a Fehér megyei Aranyosmo-hácson. Kötetei: Anotimpurile după Zenovie (Zenovie szerint az évszakok), 1988; Anotimpurile după Zenovie şi alte proze (Zenovie szerint az évszakok és más elbeszélések), 2001; Asediul Vienei (Bécs ostroma), regény, 2007. Regénye elnyerte a Romániai Írók Szövetsége prózadíját.
