Verdi ATTILÁjának bemutatója a kolozsvári magyar operában: gyenge fél ház. Nem sokkal azelőtt ALI BABA S VAGY NEGYVEN RABLÓ, zenés-látványos bohóság ugyanott: zsúfolt ház. A kivitelezők részben ugyanazok, ám az érdeklődés eltérő foka nemcsak a műfaji különbözőségeknek a következménye. Az Attilára szinte én magam sem mentem el, pedig személyesen is érintettnek érzem magam minden Attila-ügyben, amióta többször is megírtam, hogy ama bizonyos – „mélységes mély a múltnak kútja, minélfogva minden hitregei hős mögött ott lappanghat egy hasonló nevű előd alakja” – elv alapján okunk van feltételezni, hogy az „Attila hún király és a székelyek” téma mögött ott lappang „Italos király, Itália névadója és a siculusok” legenda-lehetősége.
Az ok, amiért nem akartam elmenni: híre járt a városban, hogy Attila és munkatársai ugyan nem frakkban vagy német rohamosztagos egyenruhában fognak énekelni, mint holmi modern Hamletkék, hanem másodkézből vásárolt kínai trikó-pizsamában. E rémhír igaznak bizonyult. Az ok, amiért végül mégis csak elmentem: a főszereplők, Kele Brigitta és Sándor Árpád művészi rangja, irántuk régóta kialakult elismerésem és a velük való szolidaritás.
Nem is csalódtunk bennük. Az elragadtatott közönség joggal ünnepelte nemcsak operaénekesi teljesítményük sodró dinamikai játékait és színgazdaságát, hanem színészi alakításukat is. Odabella, a király szerelmének szerepében Kele most is sokarcú: illetve a pillanatnyi helyzet indokolta kifejezés mögül elő-elővillantak, kísértetiesen, a többi lehetőségek is, hogy bármely pillanatban „megvadulhat”, vagy szirompuhasággal omlik „a másik” elé; ami a legmegrendítőbb volt: átélte és átélette velük a hős rettentő magányát a végzetes tett elkövetése közben – és utána… A néző órákig nem tud szabadulni a feszültségtől, amit sejtelmességével keltett.
Sándor Árpád Attilája: a férfi, aki hatalmas energiáját brutálisan éli ki az egész világ ellen, de szerelmével szemben érzelmes, játékosan gyöngéd, magyarán, az a szadista diktátor, aki kiélheti agreszszivitását alapvető „tevékenységében”, szerelmével szemben viszont szenvelgő mazochista. Sándor Árpád kitűnően illusztrálta e képletet, a másodlagos jellem kompenzáló működését – és ennek katasztrofális következményeit.
Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy zenekar és énekkar időnként valósággal mennydörgött, égzengető történelmi hangzataival árasztott el, az a kérdés is fölvethető: végülis nem a közönség a hibás a félházas bemutatóért? A közönség azonban hozzá van szokva, hogy egy művelődési eseményt óriásplakátok és sztárfotók tömege szokott megelőzni! Popénekesek és a szórakoztatóipar csillagai garázsajtónyi méretekben hívogatnak úton-útfélen, s a helyi sajtó ontja a reklámot. Az ATTILA bemutatója körüli lapszámok különösen teli voltak három, sőt olykor négyhasábos, kitűnő felvételekkel: épületeket meg félbemaradt építkezéseket ábrázoltak, játszótéri csúszdát, gyerekrajzot; az egyik például egy versenyló művészi portréját, holott a lófesztiválok száma és közönségük az átlagosnál is ritkábbak a városban. Nem szakmai érdek ütközött ki egy fényképész megjegyzéséből, aki a szünetben azt állította: ha a helyi lapok a bemutató előtt közölnek egy-két nagyméretű művészfotót Kele Brigittáról, avagy még Sándor Árpádról is, legalább száz nézővel több jön el a bemutatóra! A hagyományos színházbajáró közönség ugyanis a színész kedvéért járt el színházba, és az énekesekért az operába.
Természetesen, ez inkább csak idősebb színházbarátokra vonatkozik. A helyi sajtó, szövetségben a színházzal, az elmúlt húsz évben mindent megtett az antiszínház kizárólagosságáért. Kialakult az a szokás, hogy az újságban a színészportré nem lehet nagyobb és vonzóbb, mint a színigazgató igazolványképe! Így esett meg nemrégiben, hogy a Szabadság nevű kolozsvári napilap egyetlen oldalán nyolcszor közölte az igazgató fényképét, amint éppen leereszkedik valamelyik „beosztottjához”.
Szó sincs arról, hogy egyszerűen nemtörődömség okozná, hogy ennyire eredményes a „sztárkultusz elleni harc” kisebbségi sajtónkban; az elektronikusban is.
A rendszerváltozás után szervezetten indult meg az a mozgalom, hogy a kolozsvári magyar színházat, amely filozófus elitünk szerint a szürkeség, középszerűség tenyésztő telepe, művész színházzá alakítsák. „Művész” alatt nem a színészt értették és nem is a drámaírót… A „képtelenség” is a színművész kultuszának az ellenszere: eloszlatni a színészek és énekesek alakját esetleg övező romantikát!
Ezzel tudom kapcsolatba hozni az ATTILA hőseinek jelmeztelenségét is. A rendező sajátos kettős játékba bonyolódott: előadjuk az ATTILÁT, hadd csorogjon a vadmagyarok nyála. Ugyanakkor lompos kikötői trógereknek ábrázoljuk, hogy megkeseredjék ez a nyál a szájukban. És közben az Opera műsorfüzete igyekszik helyes kis anyagokkal eloszlatni azt a torz látomást, amely egyes tévéjátékokban még ma is vissza-visszakísért; hogy eme húnok holmi gusztustalan, lompos sivatagi rablók voltak.
Hogy végül is a színészek ellen ment ki, és nem a rútság kultusza volt a magyarázat, arról árulkodik a színpadi látvány. (Silló Sándor és Venczel Attila munkája.) A színpadkép és a vetített változások nemcsak érdekes, impozáns látványt nyújtottak, hanem sokszor bizony még szépek is voltak. Az énekkari tagok fejei úgy jelentek meg, mint fekete állványokon sorba rakott cserépfejek. (Akárcsak egy különös expresszionista fametszeten.)
Nem tudom, mi a titka színházi-operai kiszivárogtatásoknak: egy időben a fodrászműhelyeket és a kozmetikai szalonokat gyanúsították mint szivárgási pontokat, ez azonban ma, ahogy elnézzük a társulatok tagjait civilben, valószínűtlennek tűnik. Azonban ennek a „(rongyos) Attilának” híre is megint legalább száz nézőt távoltart esetenként az előadástól!
A bemutató alkalmából a színházépület előcsarnokában két érdekes megfigyelésre nyílott lehetőségem: megjelent az emeleti társalgóban Bretán néhai zeneszerzőnek a mellszobra. Ugyanakkor Móricz Zsigmond fejszobra (Szervátiusz Tibor zseniális műve) a földszinti előcsarnokból felkerült a félemeleti árnyékszék bejárata mellé… Hogy a Bartók-szoborral éppen mi a helyzet, nem mertem utánanézni. Mindenesetre, a színház alagsorában van két szobor, még a hajdani színházépületből, hátul, szintén a vécé mellett. Tudom, hogy valaha Nagy Endre festőművész letisztította, s némi állványra helyezte őket – az egyik a „színházas Wesselényit” ábrázolja. Egy ideje több hír- és álhírlapírót igyekszem e témára uszítani. Hiába.
Szóval, színházügyben akkor tehetünk valamit, ha megint szeretni fogjuk a színészeket; romantikusan… ha rendező rendezőt eszik, akkor is! Ki kell fogni a lovakat a cipőjükből és pezsgőt inni belőle!
