részlet egy hosszabb tanulmányból
(befejező rész)
Szintén mitologikus, azaz eredettörténeti szerkezetű a Szélbántón a Földi Szellem című poéma, amelyben a Földi Szellem elmeséli saját keletkezés és élettörténetét, a sodró szélcsatornában. Valami létezé szöletik, valami tudatos létezés, ahogyan a Gaiaról, Uranoszról, Kronoszról, Zeuszról szóló történetekben. A Földi Szellem elmeséli önmagáról, hogy hegy-völgy közt, erdő közt Vakbarlang odva szülte és súgó fenyvesben lakott. Sziklára másztában a megeredő szél arcát harapta, mire a szelet torkon marta és husángjával szembe csapta. (A szél is őselem, arché, mégpedig az ötödik, Empedoklész szerint.) A Földi Szellem megtanulja a félelmet, és szeretné megérteni a létezését, amikor éjjelente tágul a magánya, de Oltárt épít, behemót kőkockából. Megértő módban létezik: „ma se tudom, sok mást,/ több mindent mért tettem;/ a dolgok bozsgó: habzó részét/ csupáncsak éreztem;” – ezt a motívumot később ismétli is a poéma. A dolgokkal való azonosulás, valamint elválás, a tudatosodás pályáján jár a Földi Szellem, a megismerés a történésben zajlik a leginkább. A Felhőmező című Palocsay-poémáról szólva a következőképpen foglalta ezt össze Láng Gusztáv: „Poétikai vonatkozásban ez kezdettől mint epika és líra egymásba oldódása jelentkezett Palocsay költészetében. Verseiben – többnyire természetről, a természet „dolgairól” szóló verseiben – mindig történt valami, valóságos és valószerű, úgy, ahogyan fákkal, folyókkal, virágokkal és felhőkkel történni szokott; folyó, fa, felhő önmagát kezdte így jelenteni a versekben. De nem az ember számára idegenül; a metaforák közt tévelygő „hagyományos” költő helyett a dolgok igazi arcát ismerő s ezért a dolgokkal újra összebarátkozó ember vallomásai lettek ezek a szövegek. Az ember nem képzelete szerint, hanem a dolgok valósága szerint kénytelenült élni bennük; a természet önmagukkal azonossá vált jelenségei között az ember is azonossá vált önmagával. A képzelet játékai helyett az emberrel is az történt, ami létéből és mivoltából következett; ő maga történt, miközben élte valóságát, és ezzel a dolgok – furcsa módon épp önmagukkal való azonosságuk révén – az embert is kezdték jelenteni.”1 Az embernek a dolgokkal kapcsolatos viszonyaiból megképződő jelentések aztán ahhoz vezetnek, hogy az ember valóban megértse helyét a világban, megérti és ami néha fontosabb is: megéli. Megéli azt, hogy vadmadár rázza az ölébe a dús széplányt, akit időtlen okoknál fogva ágyára fektet. Mintegy mitologikus-mesei történetben: „Vadmadár zuhanása/ kapta fel mégis a szememet,/ és rám szegezte szárnyaival/ kapustól az egeket;/ körmében dús széplányt tartott,/ karomba rázta sietve,/ s Ő Tünde-langyú nyugalommal/ elöntött tejjel-nyugalommal;/ IDŐTLEN OKOKKAL ágyamra fektettem.” Majd a nász kapcsán és annak nyomán megérti és megéli halandóságát, de földi életét mégis autonóm módon, a mulandóság félelme nélkül szeretné megélni: „Holdzengve álltunk a kősziklára,/ - a Szél dúdolt, sajgott vagy énekelt,/ és fájón-bántott először, hogy betemet/ egyszer porral,/ ránk szokott földi okkal,/ _________________ ADDIG, –ADDIG,/ így legyen!” A Földi Szellem, amint társával holdzengve a kősziklára áll, apotetikus versfinálé, a földi élet tiszta formájának a felmagasztalása, kissé romantikusan, Zichy Mihály rajzaira emlékeztet. Azt megelőzően azonban Palocsay mozgóképek sorával, szinte filmszerűen oldja meg a tudatára ébredt Földi Szellem eszmélését.
A Földi Szellem megszületése nyomán a világnak világos kozmológiai szerkezete lesz, majd a szellem (káini) sorsot ad a világnak is. Az aggódón a Földi Szellem megismétli a keletkezés történetét, ez alkalommal kissé másképpen: „Bölcsőm ökörnyomnyi/ agyag-szőke tócsa;/ abból békászott ki/ s ejtett el a gólya./ Kóbor szellő dajkált,/ varrt rám szellemszárnyat, / örökbe szánt-adott,/ a bolygó világnak.” Nap és Hold tőle kapja a fényét és – a Nagy Történet drámai magjaként – pár véka csillagot szór a földre. Ezen kapnak össze a bamba pásztorok, „- rokon, öcs, idegen,/ aznap egymást marta,/ rücskös fütykösökkel/ hókon is vakarta:/ egyik a másikát.” Aztán a költészetére oly jellemző szerkezeti asszonáncokkal mutatja meg a pásztorok halálát: „ – arcra bukott holtak,/ szemébe hószárnyú/ fénypillék szorultak.” Ennek a kezdeti halálnak az értelmetlensége az archaikus testvérgyilkos-történet formáját követve, a földi történelem iránytévesztettségét, értelmetlenségét eredményezi. A történet főszereplői közé bukó Földi Szellem sorsa is tragikus, de nem lesz szerepvesztett: a következőkben arra kérdezhet rá mindig, hogy mi az emberi? Hol van az emberi? – Diogenész szerep. „Hej csillagszórásom,/ de meg kellett bánjam./ Békét hagytam Holdnak,/ békét hagytam Napnak,/ nyakba kapott szárnnyal közétek zuhantam.” (A korszakban elterjedt az Ikarusz mítoszára való hivatkozás, említsük itt csak a Bretter György nevét.) A kérdésről, amelyet a Föld Szelleme minden halandónak fel kellene hogy tegyen, a dolgoknak és cselekvéseknek értelmet adó kérdésről imígyen beszél a Földi Szellem: „ – Papolni, gyóntatni/ senkit se akartam,/ – tán csak az fáj, hogy még/ meg se szólalhattam./ HUMÁNUMOD – vajon – / lássuk, HÁNY KARÁTOS?/” Égzengő értelmetlenség uralja el a világot, az okos gépek bárhol megtalálnak és porrá tehetnek, ám nyugtunkat csak a humánum karátjaira vonatkozó kérdésben és válaszban fogjuk megtalálni, ezt sugallja az aggódó Földi Szellem.
A szerves kozmosz, a karátos humanoid-központú kozmológiai világkép megteremtése után Palocsay Zsigmond „lement” az alvilágba is, azaz a H. Bosch nyomán a Földi Szellem felépíti-feltérképezi az alvilágot és tudósít is róla. Az alvilág a Káosz, semmi semmivel nem talál, nincs két öszszeillő rész, az alvilág rendszertelensége a szemlélet botránya. (A Szénásszekér triptichon oldalszárnya, A pokol, mint ahogy az Utolsó ítélet is sok művészt megihlető szürrealista perspektívát, a saját alakzatokat megszerkesztő áttörési mintát nyújt.) Feltételezem, hogy az alvilág-képzetek nem egy esetben börtönélményeiből2 származnak. Így a Földi Szellem „Gúnnyal gőzölt papírokkal/ sterilen ér az alvilágba.” (Az eredeti szövegben ugyan avilágba van, de gondolom, ez elírás.) A Senki Földjén (az európai mítoszokban Platóntól Dantéig meglevő toposz ez is) nem vigyázzák a halottkémek, ámde a vámos: madárrém. Aztán a Duna-delta átlényegített lényei jelennek meg ebben a másföldi vízióban, a zsongó lelkek foglalkozásai sem mindennapiak: algát, barkaport, szőrenyvet esznek és lézengve valamiket ültetgetnek. Aztán meg „szegevőnövényt, hunyorreszkencset” kennek szét, fényoldó nedveket. A szürrealista képsor komplex: más zsongó lelkek csigát dajkálnak, mélyszántással kutatják a családfájukat (!), szfinx és rozmár üllő- és kalapácsbarázdát vetnek fel, maga alá árkot váj az eke, amelybe nyirok gyűl és amelybe a vérimádók piócakonzervjeiket gyűjtik. Továbbá a papjuk import-nadályt szecskál, szótlanul verik a banyák a gyerekeiket és a „rimák szömörcsög gombákkal kereskednek”. A káosz szenvedést okoz, „Bosch előtt nem volt ismeretlen,/ mint szenvednek,/ a KÁOSZBAŰZETETTEK.” A Földi Szellem ezúttal a szenvedés motívumát hozza előtérbe, amely fenyegető, másvilági árnyként a Palocsay-lírán is végigvonul, kiemelvén, hogy az evilági, mégoly szenvtelen és közömbös természet is megszólítható és élhető rendszer. A megszólításnak azonban vannak útjai és lehetőségei, például a zene, amely révén bele tudunk épülni a természeti frekvenciákba. Soha nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a Vigasz Fája a poros fa, a hegedű.
Ezt a másvilági víziót építi tovább a következő vers is, Egy száműzött zöldfestő vicces megintése Z-ben. Itt is átbocsátja kísérő a másvilági tájra, ahol „kocsonyává olvadt tengerek” mentén „olajos szárnyú vak sirályok” és „enyves hasú kiskirályok” sorakoznak, mint hüllő-őrzők, amelyek között patkányok vitatkoznak, továbbá „elszürkült flamingó-ezrek téblábognak”, a tenger döglött bálnákat ellik… Ez a másvilág a mi világunk, csak éppen alig vesszük észre (és ez a motívum egyre inkább felerősödik Palocsaynál a nyolcvanas évek lírájában) itt tulajdonképpen az válik gyanússá, aki az élettel foglalkozik: „– Tudod, vétettél, – (intett búcsúzáskor):/ FŰVEL, FÁVAL fertőzted volt/ A LAKOTT VILÁGOT.” Megfordulnak a viszonyok, a holt kerül az élő helyére, mindenhol a szurrogátum győz, akár egy vízfestményen, minden átfesthetővé válik, az egek mindig oltott-kékek, a csillagok pedig padlósárgával sárgíthatók. Jobb volt a hajdani nem-tudás, az aranykoré, amelyben minden mégis a helyén volt. Az is veszélyes, a költő, aki a hajdani nem-tudást képviseli.
Az 1987-ben megjelent Szalmavirágban a Földi Szellem összefoglalja addigi fő motívumait és intéseit, mintegy az addigi szellem-versek szintéziseképpen szövegszerűen is feltűnnek az addigi Földi Szellem-versek fő motívumai. Így ismét megállapítja: „nem vagyok szellengő kancsi szellem” (Ez volt A dolgokról egy földi szellem indító motívuma is, de a Kénytelen kísértés – A vigasz fájában – is hozza a teljes strófát), azaz hogy a természet beszél, annak a hangja pedig „ÉDESFA suslása, lombja-hullása” ugynakkor intelem is, elv is. És továbbra sem csábít TÚLRA, INNENRE, meg kell maradni a tiszta immanenciában, nincs semmi transzcendens ígéret, vigasz. Kimondatlanul itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy ha a földdel nem tudunk bánni, az isten sem segít meg. Változatlan „a földi gonddal bajmolás”, „bogárral világítás” motivikája is, tehát a verskezdet szinte azonos. Ez után megszólal a megszemélyesített föld és a legapróbb részletekbe menően mondja el nekünk, hogy mennyi mindenben segít a föld, van a hasznunkra. Hésziodoszi képek sorával jelzi a gyógyítást: „JAJELHÚZÓ fűvel hajlok/ sajgástól pislogó bütykötökhöz”, a játékot: „rög görög_________mozdulok/ _____makkot koppantok üstöködhöz!” A békés szántás-vetéstől azonban elmozdult az emberiség a föld totális kifosztásáig, és ez a motívum egyre erősödik Palocsay lírájában: „Bőröm szűzen sehol ___________lágyék tájt se hagyod;/ hónaljam, horpaszom szaggatod-baggatod__________ / vakondkondsz napestig színem, szünyem túrva;/ szomjas szúnyogokkal szívtömlőmig fúrva/ szikkasztasz, lecsapolsz, / mindenből kikotorsz_______________tarolsz erdő- s tengerszerte.” Akár a Földi Szellem vádbeszédének is tekinthetjük a fenti sorokat, amely természetesen a költő hangján szólal meg, a földnek élőlényszerű, akár emberi tulajdonságai vannak. A képek megformálása is jellegzetes, mozgóképek soráról van szó, amelyben még a fúrótornyok és csövek is élőlényszerűek: szomjas szúnyogok, amelyek elszívják, elrabolják az éltető nedveket, a föld életét. Ráadásul az emberek, akik a titkokat ellesik, még azzal is dicsekednek, hogy leigázzák. A föld ekkor megrázza magát, s röhögtében az eget és a poklot is gatyába rázza. Van még egy zavaró motívum itt, a Palocsay-költészetbe szervesülni soha nem tudó transzcendencia. Van valami logika is ebben, hiszen ha elismerjük a földet abszolútumnak, a Másik abszolútum számára alig marad hely. „(te ültetted ülepembe ördögeid________/__________fejem fölé tepsedtetted ISTENEID s MENNYED).” (Mindezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy ne találnánk ebben a lírában a szó klasszikus értelmében vett istenes verset. Ellenkezőleg, a Kakukkfuvola egyik legkiemelkedőbb gondolati darabja a Tévedsz, mester, amelyben a költő azon az állásponton van, hogy a teremtő által meghagyott rendetlenség talán még fontosabb, mint a rend, merthogy e rendetlenség nélkül nem lenne sem dünamisz, sem teremtő emberi keresés: „…nem szedted hámba a teljes rendet,/ te közelítsz bizton,/ fogatod eszményi – mondják:/ te vagy a Forrás,/ én nem mondom;/ mit nem vettél észre;/ büszkén felszedem/ s hagylak istennek/ nélküled elveszek.” Egyszóval vannak itt bizonyos számunkra való rendszer-hiányok, amelyek megteremtik és megéltetik az emberi autonómia lehetőségét. Ezt a gondolatot variálja a Nyíresben szintén ritmizált zenei kompozícióban megoldott alapképlete a dolgok egymáshoz kapcsolódásáról, amelyet tündér-szemmel kell megfejteni: „Mert egyszerre túl laza és feszes,/ egyszerre túl laza és túl feszes/ egy s más szememnek;/ s e dolgok okosan,/ kioldva egymást egymásból/ pontosan: szürkén képlenek/ rossz szememnek.” Nem hagyhatjuk említés nélkül a kötet másik istenes versét, az erdélyi magyar líra másik kiemelkedő típus-darabját, amelyben a költő felsepert, tiszta belső templomáról szól és arról, hogy gyöngyös olvasója helyett drótra fűzött borsóval és fuszulykával képviseli szentségeit (Zörrenten).
Az idézett poéma oratorikus jellegét erősíti, hogy itt a költő, a kedvetlen, sőt felbőszült költő is megszólal , in persona fejezi ki rosszallását és megjeleníti az újabb motívumot, az emberiség által fabrikált szennyet: „Lám, lám karót ráz _____________tüskét fen kötődő kedvem;/ hogy állunk a jókedvvel/ s a MA-FABRIKÁLT SZENNYEL?!” Ezután szinte szóról szóra átveszi az Egy száműzött zöldfestő vicces megintése Z-ben képeit és tovább is építi: a nap „gyulladt, hólyagos szemmel hunyorog/ a sokszínű-ízű felhőgöncből/ kókadó bokorra, haló lombra;/ fáim savas áldás: savanyú eső pocskolja-mossa).” Érdemes itt egy kis kitérőt tenni, ami a Palocsay Zsigmond költői nyelvét illeti: ennek a poézisnek az egyik legfőbb tulajdonsága, erőssége, hogy mindent egyénít, egyéni nyelvhasználatra fordít le s abban jelenít meg. Ennek megvannak a nyelvi munkával kapcsolatos alapjai: a költő napi munkájának szerves része volt a régi szótárak forgatása, minden karakteres, természettel kapcsolatos szó, kifejezés, dialektális változat kijegyzése, forgatása, ízlelgetése, tanulása, s természetesen, ami több: a költői nyelvben való megéltetése, ami jóval többet, újrateremtést is jelent. Ezenkívül gyűjtött is szavakat mindenféle szántóvető, kertész, halász-vadász, pákász, ebtenyésztő készletéből, s azokkal is élt. Innen veszi költészete hallatlan nyelvi erejét, ami csak kiteljesedett – nem éppen ilyen volt az elején. A legnagyobb – a versnyelvben is megragadható nehézségei – Palocsay Zsigmondnak akkor voltak, amikor az új műanyag világ, ez a brave new plastic world végtelenül leegyszerűsített nyelvezetével, szókincsével és utalásrendszerével kellett szembesülnie, illetve az ennek megfelelő gondolkodásmóddal és tudáskinccsel. A műanyag a természetgazdag Palocsay-nyelvezetet is felszámolja s egyszerű köznyelvi formákká változtatja, kiszárad a híves nyelvpatak. Ennek a költő természetesen tudatában is volt: „Rémhelyére hoztalak a MINDENT-PÓTLÓ (?!),/ GAMATOLÓ DANCS TUDÁSNAK/ s a VALAMIT MÁR NEM TUDÁSNAK;/ nézz körül a beköszöntő____________ELJÖVENDŐ ÚJ VILÁGBAN!” A velünk is végző gyilkos szennyre Palocsaynak nem voltak költői szavai. A gyilkos szenny és a sok satöbbi megmérgez, végez az idegeit, kedvét elcserélt, hétéltű szörnyeket vadító, idomító, bütykölő emberiséggel. Az aszimmetrikus poéma nyilvánvalóan megoldhatatlan nyelvi-szemléleti kompozicionális problémákat rejt. Palocsay azzal kísérletezik, hogy a zsákutcába jutott emberiség számára mintegy megoldásként a tudományos űrportyát javasolja, azzal hogy más, gazdagabb bolygókra hajózva az emberek természete megszelídülne, gyarlóságuk magvaválna. Az embert a végessége mindenhová elkísérné, és esetleg más bolygókon is bakalódna az ottani szellemekkel. Nyilvánvalóan a Palocsay dikciójában megírt, didaxisban bővelkedő sorok ezek, de a nyelvi gazdagság, az egymásba vágott mozgóképek ereje nélkül. (A poéma eme részének a címe: Az értelem karma acélba kösmöl–szikrát csihol a pusztítás taplójára.) A poéma zárlata apokalipszist sejtet: a föllázadó föld önmagába fordul, mindent el fog pusztítani, az értelmet is, de ez valahogy az együttes konfigurálásból származott. Nyilvánvaló, hogy a Föld Szellemének az üzenete nem volt elég, nem volt elég átható önmagának a megértetésére: „Veled serkedt_______/ veled párzott___________/ veled jött világra_____________/ Virágzott zenével, színnel, idommal, árnnyal;/ szóval, vonallal, mozdulattal s annyi mással!” Itt a Földi Szellem és az értelem hangja ismét ketté válnak és egymásnak felelnek: _____________VELED PUSZTUL___________/_____________VELEM PUSZTULSZ__________.” A poéma zárlatában visszatér a Palocsay-líra hangzásbősége: „Üszöklisztté hamvaszthat már mindent kezedben elorzott titkom:/ FÉMFÜSTJEIM VILLANÁSA ____________PENDELYHASADÁSA.” Szóval közeledik az apokaliptikus finálé, az ellopott titok megbosszulja magát és pusztító fémfüst formájában az emberiség ellen fordul. A költő érzi ennek a jeleit, dobhártyája cseng, mint a kristályba csetlett bogár páncélja, maga is remeg, reng és a forrás mellett is „A VÉRLAPI MÁR MEGKÉSELTEN FELVERESLETT!” Szóval jelez a természet, a költő megérti a jeleket és közvetíti. Bizonyos, hogy ez a filozófiai tankölteményt formázó epiko-líra Palocsay egyik legsajátosabb nagy-formátuma volt.
Jegyzetek
1Palocsay Zsigmond poémája elé. Korunk, 2007. április.
2Palocsay Zsigmondot 1952 augusztus 22-én tartóztatták le az IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – tagjaként, 1954. március 14-én ítélték el öt évre és 1954 szeptember 4-én szabadult a szamosújvári börtönből.
