1. Amikor szíven ütött a hír, hogy 2004. december 21-én hajnalban, életének 75. évében elhunyt Szabó Gyula, az első gondolatom az volt: a Magyar Örökség kitüntető elismerést nyújtó kuratórium figyelmébe ajánlom az egyetemes magyar irodalom e kiemelkedő alkotójának életművét. Fél óra múltán megérkezett a válasz: küldjem nyomban az indoklást.
A magyarság közös értékeinek a megbecsülésére figyelmező, Magyar Örökség-díjat gondozó Magyar Örökség és Európa Egyesülethez – 1995-ben történt alapítása óta – tizennyolc kötetnyi javaslatot regisztrált a díj Ezüstkönyve. Minthogy a számítógépemet ért vírustámadások egyike időközben megfosztott a magam indítványától, Kiss Melitta egyesületi titkár törődésének köszönhetően most újból birtokomban a – rendeltetésére azóta is türelmesen várakozó – eredeti szöveg. Az alábbiakban ebből idézek:
Kisbacon, Sztána, Marosvécs, Farkaslaka, Magyarózd és megannyi társa mellé újabb beszédes helységnév került erdélyi irodalmi térképünkre. A Kolozsváron elhunyt Szabó Gyula (1930–2004) végakaratának megfelelően a Hargita alatti Homoródalmáson tért meg az anyaföldbe. Gazdag életművével úgy írta be szülőfaluja nevét a Kárpát-medence magyar történetébe, hogy az almási tető az igazmondás pireneusi magaslataként élhessen az utókor emlékezetében.
Három emberöltőnyi életidejében Szabó Gyula átélt négy évszázadot, megélt három hosszú kisebbségi korszakot s egy rövid „pünkösdi királyságot”, irodalmi vesszőfuttatásainak szenvedés-történeteiben pedig túlélt öt szívinfarktust. Bámulatos önuralmával, bölcsességével mindent méltósággal tudott elviselni, csak az igazságtalanságokat nem. Elsősorban a történelmieket. Az értelmes munka és a történelmi józanság megszállottjaként egész életében – cselekvésképtelen időkben beszédes hallgatásaival is – eligazítója lehetett a gyakorta elbizonytalanodóknak. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy magasba ívelő pályakezdésétől a testét le(b)írhatatlan fájdalmakkal mélybe húzó haláláig az édesapjával való „cinkosság”-ban szemlélte élet és írás értelmét.
Az almási havasokról a Pireneusokig „látó” (Kurta) Szabó Mózes, 1953 májusában, miután elolvasta fia első írásait a kolozsvári Utunkban, úgy fogta kezébe – kétszer is – a ceruzát, hogy a Pireneusokon és századokon túl világló soraival egyszersmind a majdani írói pályakép, a Képek a kutyaszorítóból négy kötetét is „előszavazza”: „Ha még írni akarsz, írj a valóságnak megfelelően, mert nem szeretném, ha itthon valaki a szemem közé vágná, hogy pénzért meghamisítod a történelmet… […] Valahol azt olvastam, hogy kétféle igazság van, Pireneusokon inneni és túli igazság. Csak az a kérdés, hogy az ember melyik oldalon van, és milyen az az ember. Szerintem minden embernek két oldala van: jó és rossz, s lehet az egyik embernek csak a rossz oldalát mutogatni és szidni, s a másik embernek csak a jó oldalát mutogatni, és az égig magasztalni.”
A fiatal írót kezdetben még úgy ünnepelték, miként Móricz bejelentése nyomán a Szabó Pál érkezését: Új, nagy írót küldött a falu. Nem véletlen, hogy a Móricz-kutatóként indult Czine Mihály is rögtön felfigyelt „a régen várt, új színeket, új látást hozó nagy íróra”, akiben „az élet újraálmodóját” köszöntötte. Csakhogy „közbeszólt” 1956 magyar forradalma, és a második kötettel megkezdődik a Gondos atyafiság és a szerző kálváriája, irodalompolitikai vesszőfuttatása. (A részleteket a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadónál 2001–2002-ben megjelent Képek a kutyaszorítóból bőséggel dokumentálja.) Mindazonáltal a regénytrilógia kiállta a múló idő próbáját, mert – miként Görömbei András írja a Kisebbségi magyar irodalmak című 2001-es szintézisében – az erőltetett kollektivizálással járó paraszti életforma-váltást egyéni módon tudta ábrázolni, a „történelmi változásokat” a magánélet hátterében jelenítette meg.
A trilógia újraírásával – voltaképpen új regényt adott 1964-ben a kezünkbe – lezárult Szabó Gyula pályájának első szakasza. A történelemfilozófiai folyamregényt előkészítő művészi útkeresés még jó évtizedet vesz igénybe. A társadalmi konfliktusok megjelenítése után egyre inkább az ember belső világa felé fordul. Olyan kérdések foglalkoztatják, mint lét és nemlét viszonya; mi az élet értelme; hol az egyén helye a mindenségben; mit jelent a 20. század utolsó harmadában élni és embernek maradni? Felismeri: az irodalomnak az ember belső világa a csatatere; az írónak ott kell csatát nyernie. Mindenki a maga belső lelki tartalmai szerint éljen – figyelmeztet novellisztikájának antológia-darabjaiban; mert ez a feltétele annak, hogy – jobbik énünk tudatosabb vállalása árán – a minket körülvevő világot, környezetünket is emberibbé alakíthassuk. A „nagy regény” világából kiszabadulva – folytatja gondolatmenetét Görömbei – „a személyiség etikai és létgondjaihoz megtalált összetett ábrázolási mód” jelenti Szabó Gyula pályájának második csomópontját.
És miközben ezeket a tapasztalatokat öszszegezi, egyre inkább érzi, hogy a megváltozott létviszonyok megközelítéséhez és ábrázolásához nagyobb távlatot kell találnia. A szülőföld világa egyre inkább kitágul előtte, az idő pedig századokat átkarolóvá válik. Miként azt az 1973 májusában-júniusában írt Gólya szállt a csűrre szülőföldvallomásai tanúsítják. Szülőföldjén ereszkedett alá az Idő kútjába, hogy még ugyanazon őszön elkezdje nevezetessé vált „történelmi tudósítását”, A sátán labdái – tíz kötetesre tervezett – történelemfilozófiai regényfolyamát. Azóta – a történelmi kútfők titkait fürkészve – egyfolytában előttünk jár Szabó Gyula, hogy „pireneusi üzeneteivel” felénk jöhessen a századokon át megszenvedett európai időből. Emberi létünk elmetisztító tanulságaival szembesítve.
Ha a Gondos atyafiság egy történelmileg lezárult korszak szépírói összegezése, A sátán labdái úgy sugallja a mindenkori mához szóló tanulságokat, hogy mindennapi érzékletességében bontja ki, tárja fel előttünk a történelmi idő dimenzióit. Olyanformán, hogy minden sorából kiérezhessük: mai és holnapi önmagunkért nyitja meg az erdélyi fejedelemség legválságosabb történelmének csatatereit. A történetkutató persze ismeri a geopolitikai alaphelyzetet: Erdélyben a két rossz közül mindig csak a kisebbiket lehetett választani. A sátán labdái hömpölygő tényáradatával szembesülő mindenkori olvasó előtt azonban még sincs eleve eldőlve semmi. Az íróval együtt éljük újra a válságokat és választásokat, mintha csak bennünk nyerne végső értelmet az a sok – annyiszor hiábavalónak tűnő – küzdelem. Állunk nyitott orcával a történelem nyílt színterein, állunk védősisak és pajzs nélkül a megidézett csatatereken, és elhatalmasodó erővel érezzük, hogy az írás az egyetlen önvédelmi fegyverünk, mely önfenntartó dolgainkban óvhat, elveszejthet vagy előbbre vihet. Ha nem született volna meg annyi levél, krónika, emlékirat, országgyűlési jegyzőkönyv – tudatosítja Szabó Gyula –, miként tudnánk rálátni a mába vezető utak kitaposóinak/megtaposóinak örök emberi céljaira?
2. A sátán labdái első három kötetének szerkesztője, Csiki László idézte volt fel Szabó Gyula temetése után az erdélyi régmúlt egyik tudós kutatójának találó megállapítását, amelyik a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár előtt szó szerint így hangzott el: „Ez a Gyula többet tud a középkori hétköznapokról, mint az akadémia.”1 Bár Csiki nem „nevesítette” az első kötet megjelenését honoráló kinyilatkozás szerzőjét, a szóhasználatból ítélve számomra nem kétséges, hogy az 1591 és 1847 közötti székely falutörvények világát búvárló, azokat 1947 óta időről időre bővített kiadásban közreadó, 1990-ben akadémikussá választott Imreh István megnyilatkozásáról van szó.
Már az első „sátán-kötet” nyilvánvalóvá tette voltaképpen, hogy ez a sorozat lesz Szabó Gyula fő műve. A több évszázadra visszamenő erdélyi időutazást többen nevezték később monumentális alkotásnak.2 Bizonyára a történelmi források vendégszövegeit kommentáló történelemfilozófiai esszék „történelmi zárványokat” feloldó időtlenítésének okán. Ez a felismerés késztetette megszólalásra – még Szabó Gyula életének utolsó heteiben – Tamás Gáspár Miklóst is, amikor a 2004. december 5-i – a határokon túli nemzeti közösségeket kiközösítő – választásokat megelőzően így írt: „A hatalom elvesztése – beleértve a szimbolikus hatalmat – az egyik legnagyobb, fájdalmas izgalomforrás, amint azt a tragédia műfaja bemutatja nekünk Euripidésztől Shakespeare-ig és Brechtig. A magyar irodalomban – talán nem véletlenül – ennek legkíméletlenebb ábrázolása Móricz Erdély-trilógiája, mostanában pedig Szabó Gyulától a nem kellően méltányolt A sátán labdái.”3
Azóta is visszatérő témája az alkalmi megemlékezéseknek: nem méltányoljuk kellőképpen Szabó Gyula életművének történelemfilozófiai vonulatát. Tamás Gáspár Miklós érvelése, sajnos, nem győzte meg a Móriczot is negligáló újabb kori „kánonszerzőket”. De az is lehet, hogy meg sem kísérelték elolvasni vagy elolvastatni A sátán labdái jobb sorsra váró köteteit. Könnyebb volt azt terjeszteni róluk, hogy „olvashatatlanok”. Jellemző epizódot elevenít fel Csiki László. A kilencvenes évek elején, amikor – „az erdélyiek iránti akkori s azóta tovatűnt lelkesedés” jegyében – Kossuth-díjra szerették volna jelölni Szabó Gyulát, nem akadt senki, aki az életmű ismeretében az indoklást megfogalmazza.4 Még nem ismerjük Pomogáts Béla romániai magyar irodalomtörténetének5 magyarországi visszhangját, de az máris bizonyosnak látszik: a szintézis terjesztésének (pénzügyi?) akadályai nem teszik lehetővé, hogy a Szabó Gyuláról méltányos kép alakulhasson ki az utókorban. A megjelenése idejében rendkívül népszerű Gondos atyafiság 2005-ös újrakiadása is óhatatlanul erre emlékezteti Filep Tamás Gusztávot, az író reménybeli monográfusát: „Szabó Gyula egy talán nem is nagyon rejtélyes ok következtében – tudniillik, hogy dolgozott, ahelyett, hogy »adminisztrálta« volna magát – soha nem lett igazán ismertté itthon [mármint Magyarországon – Cs. P.], noha koronként a romániai magyar próza legsúlyosabb darabjai kerültek ki a keze alól. A hagyományos realizmusból a tényirodalomig vezető híd másik legfontosabb pillére az erdélyi fejedelemség II. Rákóczi György balvégzetű lengyelországi hadjáratával kezdődő bukásáról – illetve arról az 1657-től 1664 tartó »hét szűk esztendő«-ről, amikor is »elgázolta a vadkan Bocskai István, Bethlen Gábor és a két Rákóczi György szépen plántált fél évszázados szőlőjét« – épített műfajteremtő esszé-, dokumentum-, illetve kollázs-regény, az ötkötetes A sátán labdái. A Gondos atyafiság és ez utóbbi közötti összekötő szál a Gólya szállt a csűrre című szülőföldvallomás, amely tényszerűen, a szülőknek a szövegbe épített levelei révén vetíti ki a regény történelmi és családi, illetve családtörténeti hátterét, s amelynek függeléke az apai család szálán visszafelé haladva a madéfalvi veszedelem koráig keresi meg a faluközösség történelmi gyökereit. Az utolsó nagy munka pedig a négykötetes Képek a kutyaszorítóból, amely részletesen ismerteti az ötvenes évek kisebbségtörténetének a fordulatait, és azok kapcsán fölfejti az erdélyi magyar írói felelősségtudatnak a lélektanát – más látószögből szemlélve a helytálláskultusz mítoszát, mint ahogyan azt megszoktuk.”6
Nem kis megerőltetést igényel az ötkötetes mű 2114 könyvoldalnyi „történelmi hosszútávfutásának” a végigkövetése – ismerte el nemrég Lövétei Lázár László is, hiszen A sátán labdái mai és holnapi olvasójának újra meg kell tanulnia a 17. századi magyar nyelvet. Ehhez viszont nélkülözhetetlen, hogy a mai tankönyvírók sokkal jártasabbak legyenek a legkorszerűbb szövegértelmezések módszertanában, és képesekké váljanak felfejteni az „erdélyi Mohácsról” szóló történelmi tudósítás – korabeli levelekből, naplókból, emlékiratokból, diplomáciai iratokból „ványolt” – nyelvi szövetét. Lövétei meggyőződése ugyanis az, hogy a posztmodern irodalom „pápái” szívesen elcserélnék egész életművüket A sátán labdáiért. „Hasra esünk mindenféle (külföldi vagy magyar) divatos magyar regény előtt, miközben karnyújtásnyira van tőlünk a legvegytisztább erdélyi & magyar irodalom.”7
3. Három évtizeddel ezelőtt, amikor arra készülődtem, hogy ceruzavázlatot készítsek az akkor ötvenéves Szabó Gyuláról, hónapokon át magam is küszködtem a Függőleges veszedelmek mondataival. Újságírói terepjárásaim során mindenhová magammal vittem – az akkor még tízkötetesre tervezett – történelmi tudósítást. Valahányszor kézbe vettem, az első harminc lapnál tovább nem jutottam. Hanem egyszer belekapott a szemem a III. kötet elején ebbe a szövegrészbe: „A történelmi igazság egy szemernyije többet ér, mint a valótlanság szóvirágaiból egy mázsa. A történelmi igazság természetesen nem azonos a tények mázsájával, de az igazságot tények hordozzák, mint a szőlőszemek a bor erejét, s a színigazságot azokból lehet kisajtolni-szűrni, mert az, hogy ki amilyen hírt kedvelne, meg is költi, csak vízzel való miskárolás. A történelmi igazság miskárolása azonban bűn, noha nem bünteti törvénybeli artikulus.”8 Attól kezdve nem tudtam letenni kezemből a művet. Mert ez mélyen egybecsengett mindazzal, amit az Egy mondat a zsarnokságról szerzőjétől másoltam akkoriban a jegyzetfüzetembe: „A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják [...], s valamire való múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez; mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”9
A történelmi igazság miskárolása a nyolcvanas évek második felében emelkedett igazán törvényerőre Romániában. Akik annak idején olvasták A sátán labdáit, azok tudják, hogy a „függőleges veszedelmekkel” viaskodó író miként tiltakozott az erdélyi magyar múlt egyre nyilvánvalóbb kisajátítása ellen. A hírhedt Lăncrănjan-kötet megjelenése volt az újabb infarktust kiváltó „jeladás”, hogy aztán a háromkötetes Erdély története című budapesti akadémiai kiadvány lefordítása után országos méretűvé „mélyüljön” a történelmünkre és életünkre törő veszedelem. Ahogy visszaemlékszem rá, akkoriban ugyancsak felértékelődtek a letiltott sorozat visszavonhatatlan darabjai.
4. Ha van Móricz-formátumú írója az erdélyi magyar irodalomnak, akkor Szabó Gyula kétségtelenül az. Ha van Móricz-formátumú írónk, aki – szerencsénkre – a leginkább elütött Móricztól, úgy Szabó Gyula mindenképpen az. Bevallása szerint Móricznak minden sorát már akkor elolvasta, amikor még nem is sejtette, hogy valamikor író lesz – de nem követni akarta őt, hanem felnőni ahhoz a művészi magaslathoz, amelyen Móricz Zsigmond jelentette a mércét. Elsősorban nagyhatású Erdély-trilógiájával. Megtiszteltetésnek vehette, hogy amikor megjelent történelemfilozófiai regényfolyamának első kötete, nyomban Móricz és Bánffy Miklós trilógiájával vetették egybe vállalkozását. A regényfolyam öt kötetének ismeretében is biztonsággal állíthatjuk: Szabó Gyula nem maradt alul ebben az összehasonlításban. Az első párhuzamnál maradva: Móricz újraköltötte az emlékírók világát, Szabó Gyula viszont újraolvastatja velünk a dokumentumokat. Móriczé a szebb, a költőibb munka – érvényes ma is Marosi Péter Utunkbeli megállapítása –, Szabó Gyuláé viszont sűrűbb, tömöttebb, barbárabb; „másságában újszerű és magával ragadó”.10
5. A Magyar Örökség-díj Ezüstkönyvéből Szabó Gyula azóta sem került át a díjazottak Aranykönyvébe. Nem ő károsul, mi veszítünk ezzel a késlekedéssel.
Jegyzetek
1Csiki László: Szabó Gyula jeles hétköznapjai (1930–2004). Magyar Napló, 2005. 2. Ua. in: Antal Orsolya és Oláh Sándor szerk.: Szívszakadásig. In memoriam Szabó Gyula. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2005. 5–12.
2Vö.: Szilágyi István: Rendtartó önpusztítás. Helikon, 2005. 2. Ua. in. Szívszakadásig. 32–38.
3Tamás Gáspár Miklós: Nem lehet? A Hét, 2004. nov. 25.
4Csiki László: I. m. I. h.
5Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1945–1968). Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereada, 2009. A Szabó Gyula-portré a 313–319. lapokon olvasható.
6Filep Tamás Gusztáv: Inventárium és etika. Új Könyvpiac, 2005. 5. 31.
7Lövétei Lázár László: Tankönyvírók figyelmébe! In: Olvasólámpa. In: Székelyföld, 2010. 10. 176–177.
8Szabó Gyula: A sátán labdái III. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1980. 7–8.
9Idézi Görömbei András in: Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999. 219.
10Marosi Péter: Kalliopé mint Klió? In: M. P.: Világ végén virradat. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1980. 93–104.
