Bogda Jenci új bökője
Nagy tragédia érte a falunkat így télvíz idején. Decembert írt a naptár, oszt eljött az ideje, hogy az év alatt hízlalt disznók mind az üstbe végezzék. Ám Bogda Jenci disznóölő bökője végleg kilehelte a lelkét, és nem is akadt másik a faluban, mely alkalmas lett volna a jószágok ledöfésére.
Híre ment, hogy múlt héten Csabaki bátyám rendezett disznótorost. Bogda Jenci meg is érkezett nyakon döfni a disznót, de annyi szíverősítőt hörpintett magába az ivóban, hogy nem csak a szíve kapott komoly erőre, oszt nem is akart megnyugodást áldani a böllér fejére. Üvöltve rohant az ólhoz, majd szúrta tüdőn Csabaki összes disznaját. De bíz ennyivel nem elégedett meg, még a tehenet is oldalba bökte, végül a szalonnafőző üstöt is le akarta vágni, de megbicsaklott rajta a bökő pengéje és ki is csorbult.
Ez után Jenci olyan bánatban szenvedett, hogy befészkelte magát a Csabaki fogadóba, és onnan tapodtat se mozdult napokig. Meg is fogadta, addig nem lép ki a küszöbön kívül, míg az isten nem ád néki másik bökőt. Oszt azt is hozzátette, hogy amíg várakozó pozíciót mutat a bökő irányába, addig bíz ivással kívánja befűszerezni keserű napjait.
No, ettől meg a Csabaki pánikolt be, féltve itókái terjedelmének fizetség nélküli csökkenését. Nem volt mit tennie, magának kellett új bökő után járnia. Első útja Csüregi Ilonkához vezetett, mert híre ment, hogy néki olyan kése vagyon, amivel egyetlen suhintással szokta levenni a kacsái nyakát.
– Ilonka drága, nagy gondba lönnék. Csak te tudol néköm segíteni. Kibicsaklott a Jenci bökője, oszt a te kacsametsző késödet szeretném vásárlás tárgyává tönni. Csak mond mög, mi lönne az ára.
– Hát – vigyorgott a nő – mögszámítom én néköd olcsóért.
– Oszt mennyi volna az?
– Azt kéröm, ami a gatyádba vagyon.
A Csabaki belenyúlt nadrágzsebébe és egy maroknyi aprópénzt vett elő.
– Nesze – nyújtotta Ilonkának.
– Egy frászt – mordult fel az asszony – Ha a késömet szeretnéd, indítsál befelé a házba, oszt bontsad ki magadat a gúnyádbúl!
Szegény Csabaki kénytelen volt alávetni magát Ilonka akaratának. Több mint egy óra hosszát időzött el odabe, miközben a nő hangos nyekergéssel töltötte fel a téli utca csendjét. Aztán a derék kocsmáros úgy rontott ki a házból, hogy még a nagykaput is magával sodorta. Egészen a befagyott kistóig futott, ott térdre ereszkedett és majd napnyugtáig öklendezte kifelé Ilonka utóízét. Otthon borral pótolta, amit kihányt magából, majd megnyugvásra találva vitte Jencinek a szerzeményt.
A böllér ott gubbasztott a sarokban, oszt önkiszolgáló életmódot gyakorolva mind egy szálig maga elé rakodta Csabaki legjobb és legdrágább italait.
– Ide süss, Jenci – vigyorgott Dezső, és gyorsan gátként állta el az italokhoz vezető utat – Itt az új bökőd! Most már megint böllérködhetsz kedvedre.
Bogda Jenci azonban nem volt túlságosan elragadtatva az új szerzeménytől.
– De hát mit akarol ezzel a bicskával, Dezső komám. Hát a disznó elvisítsa magát, oszt ennek mán hullik is alá a pengéje. Mög hát minek énnéköm ez a gyerökjáték? Kinőttem mán a homokozóból. Oszt az is hozzátartozik a dolgokhoz, hogy ilyesféle kése van a Csüregi Ilonkának is. Egyszer bíz neköm akarta adni néhány órás közös elfoglaltság fejében, de hát én rögvest viszszautasítottam, mert milyen férfi az, aki képes Ilonkával hálni?
– Az anyád úristenit, te bitang! – csapott az asztalra Csabaki. – Hát van pofád lealacsonyított sorba vönni! A te kedvedbe jártam, te ganyé! Nem ölég, hogy az asszony keserű ízét nyamnyogtam magamba, még a bökőjét is ócsárolás tárgyává töszöd!
– Már mögbocsássál, Dezső komám, de bíz az én szömömben semmit se csorbult a tekintélyöd éle, de hát te is lássad már mög az én nyomoromat. Azzal a késsel csak mögkarcolni tudom a disznó gigáját, oszt hát kinek hiányzik, hogy egy mögvadult sebzött jószág aprítson bennünket össze. Lássad be, hogy ez nem játék, hanem az életveszélyt kialakító tényezők egyik csomópontja.
Szegény Csabaki most aztán bajban volt, mert bíz kénytelen volt igazat adni a böllérnek, oszt hát újra indulhatott új kés kutatására.
Híre járt, hogy Kalapos Győző is birtokában volt egy jókora bökő szerszámnak, amivel bíz egyszerre két disznónak is ki lehetett volna lyuggatni a torkát. Dezső a falubéliektől megtudta, hogy a földes gazda ugyan elutazott, de bökőjét a melléképületben tárolja, amit sose zár kulcsra. A derék kocsmáros el is határozta, hogy valamilyen módon beférkőzik Győző háza tájékára, oszt lopás tárgyává teszi azt a legendás szerszámot. A gond már csak Gyurka volt, Győző keverék kutyája, aki nem igazán tolerálta a betolakodás egyik formáját sem. Dezső kénytelen volt saját disznótorosát garabolyba gyűjteni, hogy azt majd a Gyurka elé tárja, és míg lakmározik belőle, nem fog gátat szabni a haladásnak. Örült is a kutya a sok éteknek, rögvest falatozta is a jobbnál jobb pecsenyének valót. Ezalatt a Csabaki átmászott a kerítésen és a kisházig lopódzott. Odabenn magához vette a bökőt, oszt már fordult is sarkon, hogy mihamarabb maga mögött hagyhassa a tolvajlás helyszínét. Gyurka azonban nagy étkű kutya hírében állt, és végezvén jussával, már ott lihegett a Csabaki seggében, támadó pozícióba rendezve magát. Kocsmáros uram mindent megtett a menekülése érdekében, sikerült is magát és a bökőt a kerítésen kívülre juttatnia, de azt nem tudta elkerülni, hogy Gyurka ne kóstolhasson bele terebélyes ülepébe. Jajveszékelve cammogott az ivó felé, amikor Szarka doktort pillantotta meg szembe jönni.
– Doktor uram, segítsön mögnyomorodott mivoltomnak! Farba harapott a Gyurka, oszt olyan fájdalmak motoszkálnak bennem, hogy még a fingás is hasogatva távozik belőlem. Mondja, mivel gyógyítsam?
– Kutyaharapást szőrivel! – közölte az orvos.
– Én bíz oda vissza nem töszöm a lábom.
– Akkor tartogassa a fingását későbbi időpontra, legalább az ne hasogassa kendöt!
– Köszönöm, doktor uram, mögfogadom a tanácsát!
A fogadóban Bodga Jencinek cseppet sem hagyott alább szomjúsága. Már Csabaki uram legjobb borának felnyitásán ügyködött, mikor a derék kocsmáros elé tárta legújabb szerzeményét.
– Nézd komám, mit hoztam neköd!
– Szép, szép – vigyorgott a böllér – de hát mit kezdjek ezzel a nyárssal? Szúrjam hátsón a disznót, oszt már rakjam is a tűzre?
– Az anyádat, te ganyé! Oda lött a disznótorosom java, mög kutyaharapást is szenvedtem, amíg a kedvedben jártam, oszt ez a hála?
– Mögértelek én tégöd, Dezső komám, oszt sajnálattal vöszöm tudomásul elszenvedött sérülésöd súlyosságának mivoltát, de hát értsed már mög az én nyomoromat is. Ennyi erővel mögkérhetnénk Jászabó uramat, hogy gázolja halálra a disznókat lovas hintójával, oszt a jószágok már möhetnének is az üstbe melegödni. Mög mit gondolnának rólam a falubéliek, ha egy nagy nyárssal pillantanának mög az utcán levágnivaló disznó után ténförögve!
A Csabaki kénytelen volt újra igazat adni a böllérnek, és indulni ismét bökővadászatra. Körbejárta az egész falut, de disznóölő késnek nyomára sehol se akadt. Több mint három napig kutatott, oszt már abba is belenyugodott, hogy Jenci kárpótlására az ivó miden folyékony anyagát fel kell áldozni, mikor Jánost, a falu bolondját pillantotta meg házának ablakában.
– Szevasz, János. Mond, nincs neköd véletlenül disznóölő bökőd?
– Szevasz, Dezső, de van.
No ettől a Csabaki úgy megörült, hogy azon nyomban előhalászta zsebeiből minden vagyonát, ezen felül még kitoldotta Csüregi Ilonka kacsametsző késével és Kalapos uram nyársával a felajánlott ellenértéket.
– Oszt mondd, képes lönnél velem cserefolyamat lebonyolítására?
– Képes lönnék.
– Akkor mögvöszöm a bökődet, János.
– Jó, akkor eladom Dezső.
Jancsi azonban nem mozdult az ablakból. A kezeiben egy-egy lópatkó volt, és az ablakperemen kopogtatott velük.
– Én vagyok Jászabó uram legszöbb lova – közölte.
– Te vagy a legszöbb, János – bólogatott Dezső –, csak lögyél olyan kedves és hozzad azt a bökőt.
– Hoznám én, csak félök, hogy beleragadok a légyfogóba.
– De hát nincsenek is legyek télön.
– Pont ez a baj, mert még üres a légyfogó, oszt így nagy az esélye, hogy beleragadok. Osztán nem akarok ott evickélni napnyugtáig.
Kisvártatva a hó is esni kezdett, Csabaki bátyám pedig úgy áll kinyújtott kézzel, mint a haladásirányt mutató jégszobor.
– Te, Dezső – szólalt meg a János –, esik a hó!
– Én is látom, ezért is volna jó, ha máris hoznád néköm azt a bökőt, mert a végén még mög merészölök fagyni. Ugye hozod máris, János?
– Hozom máris, Dezső.
János elővett egy flaska kocsisbort, az ablakpárkányra könyökölt és elmerengve nézte az egyre vastagodó hópaplant.
– Mit nézöl, János? – nyögött ki Csabaki a hideg lepel alól.
– A kilátást.
– Te mondd János, bemöhetök-e hozzád azért a bökőért?
– Bejöhetsz, Dezső, csak vigyázzál a gémeskútnál.
– Mire vigyázzak?
– Nehogy beleessél. Az embör képes mindön likba beleesni. Én is bele szoktam.
– A gémeskútba is?
– Abba is.
– Röndben van, vigyázok. Akkor kinyitod-e néköm az ajtót?
– Kinyitom.
Jancsi csak iszogatott, ezalatt padig a Dezsőt egyre jobban befödte a hó.
– Te Dezső –, szólalt meg hosszú percek hallgatása után János. – Nem fázol mög odakint? Még a végén hóembörré változol, oszt tavaszig itt fogsz várakozni a házam tájékán.
– Most már egyre jobban fázok, János.
– Akkor mért nem gyüvöl be a kandallóhoz?
– Hát mert nem nyitol néköm ajtót, János.
– Mért kéne azt kinyitni, ha nincsen bezárva.
A Dezső olyan elszántan robogott be a házba, hogy egymagába versenyre kelhetett volna Jászabó uram össze lovával. A spájzban nyomát is lelte a disznóölő bökőnek, oszt hosszas alkudozás után már rohant is vele az ivóba, hogy megfékezze Jenci további italpusztítását.
De nem is akármilyen bökő volt ez, mert még maga a böllér se akarta elhinni, hogy ilyen létezik. Úgy megörült neki, hogy rögvest indult is körbe a faluba, vágnivaló állatot keresve.
Sajnos Jenci annyi szíverősítőt ivott a Csabaki fogadóban, hogy egész teste energia-felhalmozódásban szenvedett. Üvöltve rohant körbe a falun, oszt szúrta nyakon az összes disznót, de több tehenet is mellkason bökött. De ennyivel nem elégedett meg, úgy megdöfte Bolcsár Jenő hatalmas üstjét, hogy megbicsaklott rajta a bökő, oszt a pengéje ki is csorbult.
A Dezső a hír hallatán annyira dühbe gurult, hogy magához vette Csüregi Ilonka kacsametsző kését és azzal kergette ki a faluból a böllért. Majd egy hétig nem is hallottunk hírt felőlük.
Szellem a faluban
Különleges események színterévé vált a falunk, miután egyre nagyobb bebizonyosodásnak vetődött alá az a tény, hogy biza kísértetek vertek tábort közébünk. Már csak azért is került napirendre a kísértetjárás igazolása, mert először Jászabó bátyám paprikás földjét csúfította össze plasztikusabb ürülékkel valaki. De nem ám, hogy a porta egyik sarkában meghúzva magát könnyített segge nehezékén, hanem mindent összekent a gőzölgő gyurmával. Meg is állapította azt csendőr uram, hogy biza csakis kísértet lehetett, mert senki ember fia nem képes magából annyi salakot kifolyatni egyetlen éjszaka alatt.
Aztán meg a templomban is nyoma volt a kísértésnek. Maga Szivacs atya tett feljelentést Karabics uramnál, hogy hiába kap a falubéliektől bort a misére, azt valaki titokban mind egy cseppig felissza. Bíz a pap még azt is hozzátette, hogy ez valóban kísértetre utal, mert ő tapodtat sem távozik a templomból, oda meg be senkit se lát jönni, mégis elfogy a drága nedű. Oszt azt is hozzátették a falu bölcselői, hogy egyedül Csabaki bátyám kocsisborától kap az ember olyan hascsikarást, hogy dugóval se lehetne elzárni a kikívánkozó salakanyag útját, ezért valószínű, hogy a szellem megitta a bor, aztán Jászabó bátyám paprikái között eresztette szabadon a szökni kívánó ürüléket.
Kisvártatva aztán az is kiderült, hogy kinek a szelleme merészkedett közébünk. Egyik nap Börje Jocó kertjében nem hétköznapi építmény nyilvánult meg. A köpcös parasztgazda ettől olyan rémületbe esett, hogy úgy üvöltött, akár egy disznó, amit nyakon döf a böllér. Futott is összecsődíteni a falu apraja-nagyját, mert bíz a portáján nem más állott, mint egy bitófa.
– Hát ez mög miként kerülhetött ide? – tanácstalankodott Szivacs atya.
– Varázslat volt, ha engöm kérdöz – vakarta meg fejét a csendőr –, méghozzá a rosszabbik fajtából.
Egy kötélen egy cetli lógott, melynek szövegét Sarfai tanár úr tette közhírré:
Ezön lóg majd mindön burzsuj mög pór, a falu alja és söpredéke.
– A szentségös anyám úristenit – szívta fel taknyát Ropszky Máté. – Ennek bíz a fele se tréfa. De hát milyen szellem állít föl bitófát nékünk?
– Mögmondom én, Máté fiam – dugta zsebre kezét a polgármester. – Nem löhet más, mint a hírös betyár, Rózsa Sándor kísértete.
Volt ám riadalom a faluba. Szét is széledt a rettegő társadalom és csak hosszas megnyugtatással és egy hordó borral lehetett kikönyörögni őket a Csabaki fogadóból, mert bíz polgármester uram nem hagyta annyiban a dolgot, és nagygyűlést szervezett a főtéren, ahol napirendre tűzte Rózsa Sándor elűzésének megkísérlését. A tanácskozás koradélután már meg is hozta a nagy ötletet, miszerint a szellem biztosan rabolni jött a falba, ezért megelőzve a bajt, mindenki önszántából ajánl fel valamit értéktárgyaiból és azt az erdőben gyűjtik kupacba és hagyják ott Rózsa Sándor javára.
Estére aztán az erdő széle már úgy nézett ki, mint egy zsibvásár. Szabó Miska kapott hivatalos felkérést a könyvelésre és az adományok beszedésére, ellenőrzésére.
– No nézzem, koma, mit hoztál – vonta kérdőre Kalapos Győzőt.
A férfi egy nyakláncot adott át.
– Oszt ez miből volna?
– Aranyból, ha mondom. Az asszony kapta tőlem tavaly neve napjára és két pofont köllött adni érte, hogy visszavöhessem tőle.
– Rendben van, tödd csak a többi közé, oszt eridj utadra, ne gátold a haladást!
A sorban Csabaki Dezső következett, aki egy jókora disznócsülköt tett a csendőr elé, aztán már ment is volna dolgára.
– No mögállj csak, Dezső komám. Hát ezt a csülköt minek hoztad? A szellemek nem szoktak önni.
– Már hogy ne önnének. Valamit nekik is köll önni.
Miska zavarba jött és gondolkodás alá vette az eseményeket, de mivel megoldásra nem talált fejében, kénytelen volt segítség után nyúlni.
– Szivacs atya – kiáltott a papnak. – Ösznek a szellemek disznócsülköt? Akár hogy is gondolkozok, nem akar eszömbe jönni a válasz.
– Azt nem – vetett keresztet az atya – Disznócsülköt nem. De hallottam már hírét, hogy szoktak lakomázni tehéntőgyet.
– No akkor, Dezső komám, ezt nem vöszöm át, szerintem hozz abból a muskotályosból egy üveggel, vagy ne is csak egyet, inkább kettőt, az lösz Rózsa Sándor kedvére való.
Menyus volt a következő, egy ócska petróleumlámpát szorongatott a hóna alatt, letette és vigyorogva kilépett a sorból.
– Na mögállj csak, te cigány – mordult fel a csendőr és elkapta a férfi grabancát. – Hogy képzelted, hogy te ennyivel idejössz? Ez nem ér semmit se!
– Tudom, ezért hoztam. Mög hát neköm nincs semmim, amit Rózsa Sándor értékölne.
– Már hogyne volna. Ott a hegedűd, amivel a kocsmában szoktál zenélni!
– Azzal ugyan mit kezdene? Rózsa Sándor nem tudott hegedülni és nem hiszöm, hogy szellem mivoltában akar mögtanulni.
– Löhet, löhet – tanakodott Miska. – De van neköd egy baltád is, amivel a fát szoktad lopni, te csozé!
– Hát mit gondol csendőr uram? Rózsa Sándor, aki telis teli van becsös portékával, rá lönne szorulva, hogy fát vágjon? Mög minek néki a fa? Egy szellem nem szokott fázni.
– Möglöhet – vakarta fejét Miska. – De akkor eridjél innet, ne tartsd föl a haladást.
Ami ezután történt, azt bíz senki se fogja feledni, míg életében tartózkodik. Pont Börje Jocó következett soron, mikor a szellem közébünk érkezett. A fák között hangos ricsaj rázta meg a kiserdőt és egy jókora nyárfa dőlt egyenesen a kirakodott portékákra.
– Itt a szellem – jajveszékeltek. – Mene-küljünk!
A nagy kavarodás után kiderült, hogy csak a favágók szorgoskodtak a környéken, de Karabics uram szerint Rózsa Sándor akart így üzenni, hogy bíz semmi szüksége sincs azokra az ócskaságokra, amit elébe hordtunk. Nem volt mit tenni, újabb gyűlést kellett összehívni, ezúttal a biztonságos övezetnek nyilvánított Csabaki fogadóban. Ám a kocsma se volt felszentelve a kísértetjárás alól. Talán csak véletlen, hogy amikor Börje Jocó megérkezett és nekitámaszkodott a söntésnek, az pont akkor mondta fel a szolgálatot és összedőlt, ráadásul egyenesen a pult alatt tárolt három láda Tokajira. Csabaki uramnak ettől annyira felszökött az agyvize, hogy öngyilkosságra adta a fejét és a folyóba ugrott. Aztán amikor elfogyott a levegője, meggondolta magát, felkereste Jocót, és nem csak a férfit, hanem az anyját is az emésztőbe dobta.
Később össze is dugták a fejüket a falu bölcselői, és először Szivacs atya tárta közösségi okossággá gondolatmenetét.
– Azt hiszöm, nem szellemekről köll itt beszélni, hanem egy átokról, ami Börje Jocót és társaságát sújtja. Mondom ezt azért, mert az ő portáján állott a bitó, aztán meg az erdőben akkor dőlt ki a fa, amikor megjelent. No meg itt van Csabaki komám problémája is, amit szintén Jocó okozott.
– Már egy ideje én is erre gyanakodom – közölte a polgármester. – Hiszen ha nincs a közelbe Jocó semmi baj se ér minket. Azt javallom, gondoljuk végig az eseményöket és tögyünk megfelelő lépésöket az ügy érdekében.
– Amondó lönnék, kerüljük el egy darabig Jocó társaságát – csatlakozott az eszmecserébe Csabaki bátyám. – Akkor majd bizonyossá válik, valóban ő hordozza-e az átkot.
A falubéliek be is tartották a kidobolt parancsot. Nem szóltak hozzá, sőt messzire elkerülték, ha jönni látták. Se bérese nem akadt aki betakarítsa a terményt, se más segedelme a jószágok ellátására. Sőt még az anyja is átköltözött ideiglenesen a templomba.
Amikor belépett a Csabaki fogadóba, úgy ledermedt a szomjazó társadalom, mintha a kaszás állott volna ottan, hogy elvigye a népességet.
– Maga mög minek gyütt ide? – kérdezte az erdész. – Ránk akarja hozni a veszedelmet?
– Csak innék egy pohár bort.
– Mönjön haza, oszt otthon igyék kend –mordult rá Ropszky Máté. – Van magának annyi bora, mint az egész falunak együtt. Ott igyon, legalább nem átkoz mög senkit.
– Dezső komám, kiszolgálnál?
– Nem én! Gyorsan zargassad ki ezt a fejedből!
– Háromszoros árat fizetek érte.
– No nem bánom, lássad, kivel van dolgod. Igyad mög, osztán eridj innet tüstént, mert összerondítod a kocsmámat átokkal!
– Atyám – fordult a sarokban kuporgó pap felé –, törje már mög ezt az átkot valahogy!
– Az oltárra írtam kend nevét, oszt mög is hintöttem szentölt vízzel. Még egy feszületet is oda raktam. Ha ez nem segít, akkor semmi se.
A kiserdőn át ment haza a földesgazda, én pedig a nyomába szegődtem. Megállt valahol a sűrűben, térdre ereszkedett és imára kulcsolta a kezét.
– Vödd le rólam az átkot, Isten! Mért bánsz így velem? Mit követtem el?
Na úgy éreztem eljött az idő, hogy egy kicsit magam váljak a teremtővé.
– Megkaptad, ami neked jár, te ganyé!
– Te vagy az Istenöm? – nézett körül Jocó.
– Én hát! Minden lépésedet követem, oszt nem hagylak nyugodni!
– Vödd le rólam az átkot Istenöm! Kérhetsz bármit cserébe, csak vödd le!
– Jól van! Hirdesd ki a faluban, hogy közkinccsé teszed az összes ételedet, italodat. Ha ez megtörténik, az átok le lesz véve rólad. De vigyázz, ott leszek a sarkadba és figyelem, hogy betartod-e az esküdet.
Másnap Jocó ki is hirdette kötelességét. Meg is jelentek nála a falubéliek, hogy kóstolás alá vegyék a nedűket. Ott aztán úgy megittak mindent, hogy annyira tán nem is lehetett volna meginni. Mind elfogyott a sok disznótoros, meg a szüreti muskotályos. Jocó aztán meg is bánta, mert az átok úgy le lett véve, hogy innentől kezdve mindenki csak hozzá akart menni.
Amikor hazaértem, apámat a szoba padlóján leltem magán kívüli állapotban. Anyám próbált életet lehelni bele. Azt mondotta, eltűnt a kisházból néhány gerenda, egy zacskó szeg, meg a kocsis kötele, amiért cserébe pont ma hoztak volna neki egy hordó vörösbort.
