Soká utaztak. Felesége belázasodott. Félrebeszélt.
A hajókabint sem hagyhatta el napokig. Nápolyban
szálltak partra. Nem is
nézhetett szét, a kikötőt is csak futólag szemrevételezte,
mert Elisabeth reszketett. Őt támogatta.
Kocsiba szálltak. A szállodában levetkőztette. Lefektette.
Gondosan takargatta be. Gyógyszereit és egy kancsó vizet
készített a kisasztalra s félig nyitva hagyva az erkélyajtót
elhúzta a függönyt. Május volt. Meleg. Csattogtak a pacsirták.
Zöldbe robbant a világ, tündököltek a magnóliák.
Amikor lélegzete egyenletessé vált, kióvatoskodott a szobából.
Akár egy tolvaj! - gondolta megvetően.
A girbe-görbe kis utcákon már futott.
A tengert, a tengert akarta látni. Itt Posillipón,
ahol minden együtt van: mítosz és valóság.
Az alvilág bejáratára gondolt. Valahol itt kell lennie.
Homérosz-verssorokat idézett. Vergiliust skandálta.
Igen, valahol nem messze, de itt a közelben.
Ment az alvilágba az elszánt Ainéász.
Találkozott a cseles Odüsszeusszal is.
( A halálon azért ő sem bírt kifogni!...)
Ott kerengtek körülöttük lihegve-vicsorogva a Hádesz árnyai.
Ott tévelyegtek a kínjukban üvöltöző pokolra menők.
És Akhillesz is megjelent, borús méltósággal
mérte végig...Igen, itt történt mindez, ha egyáltalán megtörtént?
El kellene menni a kamerosiak földjére is.
Ott kellene várakozni a sötét földön, ahol már évezredek óta
mélakórosan várnak ki a nemzetségek a vigasztalan
ólomszürke ég alatt. Kirázta a hideg s a lemenő nap fényében
meredten nézte a tengert, ezt a nyughatatlan, barbár tükört.
Próbált hasonlatokat is találni színére, hullámaira.
Zöld volt. Haragoszöld? Smaragdzöld? Almazöld?
Szörnyekre emlékeztetett? Palotákra? Gorgófőkre?
Rájött, a tenger mindenhez hasonlítható, hiszen nem hasonlít
semmihez ezen az elrontott világon. Visszasietett a szállodába,
s mire felesége felébredt, már meg is írta első versét.
De érdekes módon nem a parton rátörő képzetek
foglalkoztatták. Nem is a hőn óhajtott tenger, hanem
Anglia elhagyott földje. Szorongás tört rá. Honvágy.
És egyszerre a vörös házfalak között volt megint,
a sikátorok útvesztőiben. Ahol a tavaly megtámadták,
összeverték és kirabolták a csavargók. Most nem szólt
hozzá senki. Hatalmas bálnát bámult a bűzben.
A cirkusz cigányai egy idő után, ellentmondást nem tűrően
követelték a pénzüket, hiszen az ő bálnájukat
senki nem bámulhatja ingyen. A porba vetett néhány garast.
És émelyegve menekült tovább...Most, Posillipón,
a szállodában, néhány száz méterre a tengertől,
miközben megitatta pihegő feleségét és tiszta
gyolcskendővel törölte le a homlokát, ismét rátört az a tavalyi émelygés.
És látta megint az óriásbálna nyitott szemét,
ezt a megvakult, örökre megvakult tűkört, amelyben
hiába kereste a világ képeit. Összetört benne már régen minden.
Elfordult akkor és betérve egy közeli csapszékbe,
rumot ivott és verset írt a távoli Itáliáról, ahol
soha nincsen köd, mindig süt a nap.
A tengert szerette volna viszontlátni mindig. A gyermekkorát.
Most viszont, itt a tengerparton, a plutónium
bejáratának közvetlen közelében, a körülötte kerengő
asszociációkat leképezve, ahelyett, hogy erős, sugárzó,
önmagukon túlmutató képekben fogalmazná meg a látványt,
ostoba honvágy gyötri Anglia után.
Nem értette önmagát. Szédült.
Kertjüket látta egyre és a bölcs rigót,
„ amit elébb fütyült megújrázza, ne hidd,
hogy felejti vad rögtönzéseit!” – skandálta.
„ Szép! – mondta kedvesen felesége. – De a tenger?
A tengert akartad látni, nem. A tengerről mikor írsz?”
És rajongva nézett rá, úgy ahogyan csak ő tudott nézni
És körülötte szárnyra keltek, libegtek a fehér lapok.
2oo5 január l6
