"ahol már nem fából van a lant"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
TURCZI ISTVÁN
Versei
Cseke Péter
A hosszú távra berendezkedett író magányossága - Emléksorok a nyolcvan éve született Szabó Gyuláról
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Levelek az önkéntes száműzetésből
Jancsó Miklós
Európa, figyelsz?
GERGELY EDIT
Versei
KÁNTÁS BALÁZS
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Zsidó Ferenc
Boldogságból: kitűnő
Dávid Gyula
Balla Bálintról és szűkösségszociológiájáról, laikus megközelítésben
MEZŐSI MIKLÓS
Bál van
Szőcs István
Világítás után
Necz Dániel
Kinyilatkoztatás
Táncosok
KABÁN ANNAMÁRIA − MÓZES HUBA
Dsida Jenő az erdélyi Helikon marosvécsi találkozóin
Xantus Boróka
„Keresek rímet mindig ugyanarra”
Márton Ágota
Mesés újDÁNságok
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a mű lángralobban(t)
Hírek
 
Dávid Gyula
Balla Bálintról és szűkösségszociológiájáról, laikus megközelítésben
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.

Úgy gondolom, hogy Balla Bálintnak a Komp-Press Kiadó Ariadné Könyvek sorozatában újabban megjelent kötete (Életem és a szociológia) koncepciója is sugallja, hogy most, amikor ezt a könyvet be kell mutatnom, a személyes vonatkozásokkal kezdjem:
Közel húsz éve, hogy megismerkedtünk: 1991-ben, az 1956-os magyar forradalomnak szentelt első magyarországi konferencián, amelyen én is részt vehettem. Sokan voltak ott – előadók is a volt szocialista tábor meg a Nyugat több országából – , s ővele kapcsolatos akkori emlékeimet is csak a konferenciakötet utólagos fellapozásával tudom feleleveníteni. Pedig akkor már több, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában, az ő gondozásában megjelent kötet állt ott a könyvespolcomon: többek között Mikó Imre Huszonkét évének, Bíró Sándor kisebbségtörténeti tanulmánykötetének a kiadása. Aztán a Szabadegyetem hozott közelebb, s néhány 1990 utáni erdélyi látogatása (a néha nálunk megszervezett EPMSZ-konferenciákra – időhiány miatt – csak ritkán jutottam el) Ő egyike volt azoknak, akiknek személyében számomra ez a 20. század második felének magyar szellemiségében igen fontos intézmény megtestesült.
Aztán következett a Gáll Ernő-levelezés kiadásával való munka, s a Gáll Ernővel váltott közel két tucatnyi levélen át belepillanthattam abba a kapcsolatrendszerbe, amely a Szabadegyetem keretében általa végzett munkát a mi szűkebb 20. századi szellemtörténetünkben is fontossá tette.
Életének és pályájának részleteivel azonban csak most, ennek a könyvnek az első részét olvasgatva ismerkedhettem meg, s akkor jöttem rá, hogy az olykor igen eltérő részletek ellenére, valóban létező valami a „huszonnyolcasok” serege: ugyanazt a 20. századot éltük végig – a népi írók ihletésétől 56-ig és az azután következő évtizedeken át egészen az 1989 utáni új feladatokkal és dilemmákkal való küszködésig –, s élményeink, tapasztalataink, valamint a bennünket foglalkoztató problémák akkor is közösek, ha történetesen nem Pesten, hanem Budán éltük át a magyar főváros 1944/45-ös ostromát, bujkálva az akkor már bennünket is érintő általános mozgósítás elől, ha egyikünknek a Brailai Nagysziget és Szamosújvár, másikunknak az emigráció (közben pedig sokaknak a Kádár-féle „gulyás-kommunizmus” vagy a Gheorghiu-Dej, majd Ceauşescu-féle homogenizáció) adottságai közötti helytállás árnyalta ezt a történelmi tapasztalatot.
Szóval igaz az, hogy „mi félszavakból is megértjük egymást”.

Egy szociológus önéletrajza természetesen a maga-választotta tudományághoz való eljutás és az annak problémáiban való elmélyedés története is. A családnak az a „kis szigete”, amely az ő kamaszkorában, még a második világháború éveiben is, védettséget biztosított számára, egyúttal világszemléletét, erkölcsi tartását is meghatározta, s kialakította benne egyrészt a közösségtudatot, másrészt a közösség minden egyes tagja iránti felelősséget. Természetes volt számára, hogy ebbe a közösségbe szüleinek zsidó barátai is beletartoztak, s hogy a felelősség a nyilas téboly idején az ő sorsukra is kiterjed.
Az egyetemre kerülve még megérinthették a „fényes szelek”, de mire a jogi diplomát megszerezte, már saját tapasztalat alapján ismerkedhetett meg – még ha egy kisközösség védő szárnyai alatt is –  azzal a Magyarországon is eluralkodott „szovjet rendszerű bürokráciára jellemző káderigazgatással”, amelynek később, szociológusként, elemzésére vállalkozik majd. Az 1953-as, Nagy Imre nevéhez kötött változás indítja el benne azokat az elgondolásokat, amelyek az 56-os forradalomban – sőt leverése után a munkás-önigazgatás még tovább élő szerveiben, a munkástanácsokban – szerzett tapasztalataival „egy új, szolidáris társadalom építésének” „az alsóbb régiókban bontakozó esélyét” ígérik. „Mert – amint később, a magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent kötetben maga írja –, ha nincsen fegyveres nagyhatalmi intervenció és nincsenek honi segédcsapatai, bizony lejjebb, az alsó régiókban megtapasztalhatók voltak egy kölcsönösségen és segélynyújtáson alapuló társadalom körvonalai...” (Ötven év. Bázel-Budapest 2006. 104.) Ma pedig hozzátehetjük ehhez egy másik helyzetértékelését: „Méltán büszkék vagyunk arra, hogy a forradalomban, odafent, a nagypolitika szintjén milyen hamar alakult koalíciós kormány, milyen példamutató vezetői támadtak szinte a semmiből, és hogy milyen rettenet nélküli és egyúttal bölcs volt az államminisztere, Bibó István. De a politikának – ha a sors megengedte volna – megvolt a napi politika szintje alatti és azon túli társadalomépítési megfelelője, egy kimondatlan, vérbe fojtott nemzeti konszenzus. Ez a konszenzus tartósnak ígérkezett. Ötven év múlva is tanulhatunk belőle.” (Életem és a szociológia. 72.)
Az ő számára még hátra voltak a székesfehérvári Videotonnál letöltendő évek, amelyeknek tapasztalatai végképp elkötelezték, egyelőre egy „gyakorlati szociológiának”, amelynek közvetlen célja: „a társas kapcsolatok átalakítása a kollektivista struktúrák ellenére”. A levert forradalom utóeseményei – odalent, egy kisebb munkaközösségben – még benne is éltették azt a reményt, hogy lehetséges „az emberi és a kiscsoport-kapcsolatok fejlesztésével, s ezeken keresztül, egy ’emberarcú szocializmus’ kialakítása” (i.m. 78), az elgondolásaihoz nélkülözhetetlennek érzett szociológusi szakképzésnek azonban csak Magyarországot elhagyva, az emigráció kényszerű vállalásával tudott a közelébe jutni.
A münsteri egyetemen szerzett szociológusi diplomával, Helmut Schelsky tanítványa-, majd munkatársaként  bontakozik ki az a tudósi pálya, amelynek eredményeibe az Ariadné Könyvek sorozatban megjelent legújabb kötete kínál  betekintést.
A kötet életrajzi részének van még három, részben bennünket is közelebbről érintő fejezete: egyikben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem létrehozásáról, munkájáról, jelenéről és jövőjéről szól, a másikban az EPMSZ-munka egy sajátos területének – a Szövetség és ő maga erdélyi kapcsolatainak – eseményeit eleveníti fel, a harmadikban, amelynek címe Waltraud könyve, néhány éve elhunyt feleségének állít emléket, akiben nem csak élete társát, hanem munkájának értő támogatóját, s erdélyi kapcsolatainak – sokszor őt is helyettesítő – ápolóját tudhatta maga mögött.

Balla Bálintot, a szociológust, egy 75. születésnapja alkalmából kiadott Ünnepi Könyvet is ismertetve, egyik kritikusa, Saád József úgy jellemzi, mint akinél „feltűnő a diszciplináris határterületek iránti érzékenysége” és szembetűnőek „a szociológusi szakmában szokatlan kérdésfeltevései, autonóm megközelítési módja”  (Szociológia határokon át. Európai perspektívák. Valóság, 2006/6). A szakirodalomban nevéhez „a szűkösség [német terminussal: “Knappheit”] társadalomelméletét” kötik, amelyet a szerző „embervoltunk meghatározójá”-nak nevez, s „szociológusi távlatból” ezt írja róla: „Szűkösség minden különbség, egyrészt készletek és rendelkezési alapok, másrészt célok, vágyak, tervek között az előbbiek terhére... A szűkösség alapvető egzisztenciális léttényezőnk. Ha egy ember életében sehol nem volna szűkösség, az már a teljes, a tökéletes boldogság állapota volna. Így, ha közös nevezőre igyekszünk hozni a szűkösség valamennyi formáját, egész emberi állapotunkat hiány, deficit jellemzi. A szűkösségnek ugyanakkor a gyakorlatban ugyancsak sok változata lehet, különösen ha az egyénekre gondolunk, hiszen mindannyiunk szükségletei, ha nem is minden jószág és érték tekintetében, de meghaladják azt, amivel rendelkezünk. Ezért nevezem az embert minden emberi általánosságban a szűkösség lényének.” (i. m. 167-168., kiemelések az eredetiben.)
Nem vagyok szakmabeli, így illetéktelennek tartom magam arra, hogy a kötetben több oldalról is kifejtett-elemzett elméletről bővebben szóljak. Mindössze két dolgot szeretnék kiemelni.
Laikusként is nyilvánvaló számomra, hogy emberi mivoltunk egy lényegi vonatkozása kerül ebben az elméletben a figyelem középpontjába, hiszen az embert ember voltában épp az határozza meg, hogy adott egzisztenciájában felfelé tör, azaz nem elégszik meg azzal, amije van, s az emberiség haladását végeredményben mindig a számára bármely vonatkozásban szűk adottságok meghaladása biztosítja. A szűkösség különböző területeinek egy részén (Balla Bálint nyolcat sorakoztat fel) a kiegyenlítés valóban az egyén törekvésén alapul: az idő szűkösségével például, mindennapi vagy hosszabb távú tevékenységei során, az embernek magának kell megküzdenie. Vannak azonban olyan területei a szűkösségnek (és a megszüntetésére vagy legalábbis enyhítésére irányuló törekvéseknek), ahol annak kiegyenlítése társadalmi méretekben történik: a tér szűkösségének feloldási lehetőségeit az adott társadalom tulajdonviszonyai határozzák meg, a tudás szűkösségének feloldásáról – bizonyos keretek között – az országok oktatási intézményrendszerének kell gondoskodnia. S ezeken (és más, főképp anyagi természetű) területeken elengedhetetlen (volna) valamiféle szabályozó, rendteremtő erő, annak érdekében, hogy a társadalom egyik felének a saját szűkösségét feloldó törekvése ne jelenthesse a másik felénél a még súlyosabb szűkösséget.
Balla Bálint, könyve legutolsó írásában, D. Claessens német szociológust idézve azt írja, hogy „a szűkösség lényéből ’a mértéktelenség, a betelni nem tudás lénye’ lesz” (i. m. 256.,  kiemelés az eredetiben), nos, a társadalmi rendet, az együttélést szabályozó törvények épp ezt a „mértéktelenséget” (volnának) hivatottak korlátok közé szorítani – a gyakorlatban persze történelmünkben többnyire a hatalom birtokosainak normái szerint. Ezeknek a törvényeknek a hiánya (vagy nem megfelelően végiggondolt megalkotása) az oka annak, hogy az adott társadalomban a mértéktelenség lesz úrrá, egyesek „szűkösségének” mértéktelen kielégítése a közösség rovására megy végbe. Aminek nálunk, a poszt-szocialista rendszerekben ma tanúi (és igen sokszor szenvedői) vagyunk, az épp erről szól: a „szabadság” fogalmának félreértelmezéséről, és a törvények hézagait tudatosan kihasználók mértéktelenségéről.
Balla Bálint a szűkösség jelenségét és meghaladásának módját vizsgálva, különös fontosságot tulajdonít a kultúrának, amelyet „az ’egyén–kollektíva’ sarkítottságában dimenzionált szűkösségküzdelmünk kiegyenlítő tényezőjé”-nek nevez, s azt írja róla, hogy az „...a hiányoknak a tökéletesedés, a szűkösségnek a bőség felé vezető létdimenziója” (i. m. 247., kiemelés az eredetiben). Fontos azért, mert a kultúra egy immateriális dimenzió, amely azonban a materiális szférát is befolyásolja: azt, hogy a társadalmi méretekben megmutatkozó szűkösségeket egy adott társadalom, közösség mennyiben és miképpen tudja kezelni. „A kultúra – figyelmeztet – az élhetőbb lét esélye a társadalomban – vagy a társadalommal szemben.” (i. m. 248.) Hogy ez utóbbiban is mennyi igazság van, azt egyrészt a letűnt rendszerben tapasztalhattuk meg, amikor egy totalitárius ideológia és hatalom által kisajátított kultúra az egész társadalom fölötti hatalmat volt képes magának biztosítani. S ugyanennek az ellentéte a kultúra jó értelemben vett formálásáról való totális lemondás, amely a szubkultúra – és az azt manipuláló anyagi érdek – igájába képes hajtani egy társadalom egészét. Amelynek – tegyük hozzá – képtelen kinövéseit napjainkban kell elszenvednünk.  
Nem akarok tovább belekontárkodni a társadalomkutatók dolgába, csak arra szeretnék még utalni végezetül, hogy Balla Bálint, a szűkösség meghaladásának lehetőségét és formáit vizsgálva,  milyen nagy jelentőséget tulajdonít a keresztyén vallásnak mint tannak és a szerzetesrendek – első sorban az általa is elemzett bencések – ember- és társadalomformáló példájának, másrészt, hogy miképpen él tovább benne az 1956-os magyar forradalomban alakult munkástanácsok tapasztalata, ígérete.
Az ő ideálja ugyanis egy olyan közösségmodell, amelyben a szűkösség szorításából az emberi társadalom a közösségelvű szabályozások mentén lesz képes kiszabadulni.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében