Olyan megrendülést kiváltó módon elmélkedik Lőrincz György Székelyudvarhelyen élő író egy magyarországi tévéadó népszerű műsorszámának Halottak napján sugárzott adásáról, hogy az olvasóban felrémlettek a költő régesrégen hallott s szinte már teljesen elfeledettnek tűnt sorai: „Ha minket is elfú a sors zivatarja, / Nem lesz az Istennek soha több magyarja”.
Ebben a műsorban is, mint mindig, üzentek például Németországból, Svédországból... üzentek Spanyolországból. És itt álljunk is meg. „Ilonka” Spanyolországból üzen, elszorult torokkal, „könnyes hangon” a szeretteinek. Hogy hová? Kelementelkére (…) Később kiderül, nem. Oda is… bár ott már nincs senki… De azért üzen. No meg Budapestre, mert ott van a rokonság egy része. Igen. Meg Németországba. – Hogyhogy? – teszi fel a kérdést a műsorvezető, csak hogy oldja a szomorúságot. – Oda kinek? – A húgomnak, jön a rövid, tömör válasz. Ő ott él. – Így szétszóródott a család? (...) Hát igen, mondja Ilonka is – szét… Majd, oldásként talán, hozzáfűzi: Igen... S a harmadik testvérem Amerikában van…
A Kívánságkosár üzenetei után a tévé megemlékezik a szárazajtai tömeggyilkosságról. Utána a hírekben bővül a szenvedéstérkép. Bácskáról beszélnek, az ott legyilkolt 40 000 magyarról. „Akikre joggal emlékeznek az utódok, a hatalom s a gyilkosok ellenében, keresztet állítanak évenként; s el is tüntetik azt évenként. Egyébként a szerbek szeméttárolót működtetnek a hantok felett. Az emlékezet építésére. A megbékélés jegyében.”
Este egy film a kihaló magyar falvakról. Herepei Erzsi néniről, aki imádságos egyedüllétében is megmarad magyarnak… Én nem mondom, hogy a példája nem pozitív példa, mint ahogy az lehetne, máskor, Szabó István bácsi is, aki önmagának s a családja tagjainak mindenkor meghúzza a harangot Czegén – a faluban már csak ő és családja magyar –, hogy a magyar harang is szóljon.
Gyönyörű, megtartó erejű példák lehetnének, mondja Lőrincz, ha nem egyszerre alkalmi összeállítás formájában zúdulnának ránk. És hogyha hozzászámítjuk az egy nappal korábban bemutatott filmet a kazahsztáni magyarokról, amely döbbenetes képet fest arról, hogy élnek, miként kapaszkodnak, hogy megőrizzék a legnagyobb kincset, amit rájuk bízott a sors, a magyarságukat…
Itt most meg kell állnom, egy kis magyarázkodás kedvéért, mert sok olvasó – ha volna egyáltalán sok olvasónk – bizonyára azokra az állítólagos magyarokra gondol, akiknek ősei valaha valamilyen okból – talán gyávaságból, vagy zavarodottságból? – lemaradtak Attila, vagy éppen Álmos seregéből, s itt lapultak, dekkoltak több mint ezernéhányszáz éven át, amíg magyarságukból csak egy törzsnév maradt; – nem. Ezeket a második világháború alatt és után hurcolták, „telepítették” ide, többnyire Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyékből, de máshonnan is.
Tán tízszer is vizsgáztam annak idején a bolsevik párt történetéből, mai napig nem tudom, miért volt Kazahsztán anynyira a begyében Sztálinéknak. A helyi lakosságot nyomták, irtották, idetelepítettek számtalan másnemzetiségit, például: a hajdani Poroszország területén visszamaradt németeket, a Volga-menti „autonómokat”, egy időben több mint millión voltak, lapot is jelentettek meg, jellemző módon Heimat (Otthon, Haza) volt a címe. A szovjet államszövetség felbomlása után az idetelepítetteket, német, lengyel, lett, litván, észt stb. elhurcoltakat rendre viszszautaztatták igazi hazájukba.
A magyarokat nem! Miért? Ki fogja ezt megmondani? Hivatalból a Magyarok Vilászövetségének illene-kellene velük foglalkoznia. Teszi-e, avagy sem, nem tudunk róla. A félezer év előtt Szudánba deportált magyarok utódait ugyan meghívták 1992-ben a Világszövetség kongresszusára – magyarságuk nekik is már csak „magyarab” nevükre „korlátozódott” –, később valami súlyos sértődésről is beszéltek??? – nem tudni.
Annyi biztos, hogy a kazahsztániak és hazatelepítésük „nem foglalt el kiemelt helyet a Világszövetség munkaterveiben”. E szervezet tevékenységének az utóbbi 18 évben az a központi kérdése: ki legyen az elnök, és kik legyenek az alelnökök? Valamint ki ne legyen az elnök, és kik ne legyenek az alelnökök! Minden vezetőség-választás után, többen is felhívták figyelmüket: miután kellő létszámú vezetőt választottak, most már legfőbb ideje a tagságot is megválasztani… Ilyesmiről azonban nemigen tudhatni semmit. Pedig a kazahsztániak beszavaztak volna, bizonyára…
Visszatérve a Kívánságkosarak zenés üdvözleteire: a szétszóródás és a falvak elnéptelendése, a magyarság beolvadása nemcsak Erdélyt sújtja.
Élt valaha egy kiváló magyar néprajzos, sokat tett a népművészet továbbéléséért. Egészséges, erős, de humanista nemzeti önérzet hatotta át. Majd született egy sorozat lánya… Azok, amint felcseperedtek, apjuk szellemiségével ellentétben azon versengtek, ki fog egzotikusabb férjet magának; Bolíviától Portugáliáig, Belgiumtól Belga-Kongóig kifeszítették szerelmi selyemhálóikat és majdnem mindüknek sikerült is különleges férjet találni. A legkisebbnek azonban nem. Bánatában elvetette magától az életet, de nem ment volna helybéli legényhez.
A kihaló falvak? Az egyke? A beolvadás? Rákosi Viktor 1903-ban írta meg az Elnémult harangok című regényét, majd Malonyai Dezsővel két év múlva átdolgozták színdarabnak, a harmincas évek vége felé film is készült belőle. (Nem furcsa, hogy épp akkor, a „magyar-román megbékélés” jegyében?).
Kodolányi János Földindulás című drámáját, a baranyai (ormánsági) magyarság távlatilag beütemezett kollektív öngyilkosságáról: a szigorú egykézésről 1939-ben mutatják be… Vajon véletlen-e, hogy sem Rákosi Viktor, sem Kodolányi János nincs az irodalomtörténeti érdeklődés „homlokterében?” Pedig Rákosi Viktor ráadásul ragyogó humorista is volt (Sipulusz!). Kodolányi a realizmusnak, sőt a „vadrealizmusnak” is éppúgy művelője volt, mint az őstörténeti fantasztikumoknak; és realista művei társadalomrajzának és lélektani ábrázolásainak ereje magasan kárpótol történeti regényei „problematikusságaiért.” Vajon az Előretolt Helyőrség szöveg-dekonstruktőrei rendeztek-e szimpoziont Sipulusz humorának jellegzetességéről, aki megteremtette a sajátos hírlapi humoreszknek azokat a formuláit, módszereit, hogy ne mondjuk, sablonait, amelyeknek későbbi alkalmazóit oly nagyon imádják? Vajon az egyetem magyar tanszéke és a finn lektorátus rendezett-e vitadélutánt Kodolányi finn-rajongásáról? Vallásos öreg hölgyek isznak-e illatos teát összejöveteleiken, ahol Kodolányi Judás-regényén borzongnak? És vajon nem ugyanilyen okokból nem fogadta be az irodalmárok közössége Daday Lorándot? Akinek nemzethalál-látomásait esztétikailag értéktelennek minősítik? Noha ez utóbbi kifogás nem vonatkoztatható Zátony és Csütörtök című regényeire, de akkor is: „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt, mikor rémít a falvak csöndje s elönt a semmi árja minket, és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket?” (Dsida)
Vannak, kik éppoly természetesnek fogják fel egy nemzet, egy fajta halálát, mint az egyénét. És magyarázzák az itt szóbahozott jelenségeket genetikával (Rh-faktor-inkompatibilitás), az ingerszegénnyé vált környezetből való kitörési vággyal; idézik a kelták példáját, akik „beolvadtak” ugyan, de annyi más népet termékenyítettek meg! Ilyenkor mindig egy hajdani tanárom jut eszembe, a pápai református kollégiumban szakterülete mellett ő volt a fő-fő nevelési közeg, minden fegyelmi ügy rátartozott: sohasem fogadott el semmiféle mentegetőzést. „Az anyagyilkosságra is van magyarázat, mégis anyagyilkosság” – mondogatta. A jövőgyilkossággal is ez a helyzet.
