"ahol már nem fából van a lant"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
TURCZI ISTVÁN
Versei
Cseke Péter
A hosszú távra berendezkedett író magányossága - Emléksorok a nyolcvan éve született Szabó Gyuláról
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Levelek az önkéntes száműzetésből
Jancsó Miklós
Európa, figyelsz?
GERGELY EDIT
Versei
KÁNTÁS BALÁZS
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Zsidó Ferenc
Boldogságból: kitűnő
Dávid Gyula
Balla Bálintról és szűkösségszociológiájáról, laikus megközelítésben
MEZŐSI MIKLÓS
Bál van
Szőcs István
Világítás után
Necz Dániel
Kinyilatkoztatás
Táncosok
KABÁN ANNAMÁRIA − MÓZES HUBA
Dsida Jenő az erdélyi Helikon marosvécsi találkozóin
Xantus Boróka
„Keresek rímet mindig ugyanarra”
Márton Ágota
Mesés újDÁNságok
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a mű lángralobban(t)
Hírek
 
Necz Dániel
Kinyilatkoztatás
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.

A pultnál ültem. A lámpa zsíros csendben ingott. Minden huszadik percben volt egy ilyen csend. Számoltam. Utána pukkant valami üveg, valaki nagyot nevetett, valami seggen is csattant egy tenyér, vagy egy arcon, szóval valami ilyesmi volt, és akkor megeredt a hang, mint a víz.
– Te! Biztos vagy benne? – kérdeztem a Vörös Disznót. Régi barátom volt, egy kövér, leselejtezett bábszínházigazgató.
– Mondom, hogy igen! – ordította vöröslő fejjel, majd magába locsolt egy újabb rövidet.
– Én nem emlékszem már az ízére.
– Annak nincs íze, te hülye! Az egy kinyilatkoztatás volt! – ordított a Vörös Disznó, majd az asztalra csapott, és dühödten felröfögött.
Egyszer egy barátom megkérdezte, mióta vagyok alkoholista. Akkor azt válaszoltam, hogy az első pohár óta, de ez nem teljesen igaz. Igazából nincs első és utolsó pohár, csak ül az ember, és kapja a poharakat, néha az üveggel smárol, és akkor már kész a baj, ömlik az ember szájába a felejtés, egy-kétszer jól meg is verik, utána meg csak a csöcsökre tud gondolni, aztán meg azért verik meg.
Egyszer a Vörös Disznóval összekaptunk valami nőn. Aztán egymásnak rontottunk. Foggal-körömmel téptem, visítottam, de ő csak öklelt, aztán felborultunk. Végül a nő a csaposé lett. Aztán őt is felborítottuk, most új csapos van helyette, aki kétszer olyan nagydarab.
– Úgy értem, egészen biztosan? – kérdeztem –, mert ugye a piások nem nagyon szoktak kinyilatkoztatni – érveltem, majd újra rendeltem egy kört. Meggybonbonlikőrt ittunk. Koccintottunk: egy-két-há-proszi, aztán lecsúszott. Emlékszem, még egyszer régen a birkózótáborban ittunk egyet a Vörös Disznóval, és meghívtunk három orosz pankrátornőt. Még mindketten kismalacok voltuk, csak tanultuk az ipart, hobbibirkóztunk, és nehezen bírtunk a töményszesszel.
– Kakalinkakalinkaka… – igazából csak erre emlékeztem az esetből, a hangra és arra a néhány pillanatra, amikor megállt a lámpa a csöndben. Aztán az egyik nagydarab nő meghúzott három vodkát, és elvtársiasan megkérdezte: – Bonbon?
Aztán a másnapi mérkőzésen levittek tusba, kiment a térdem, és véget ért amatőr pályafutásom, a szép birkózólányok pedig visszautaztak Moszkvába. A Vörös Disznónak a hátával volt gondja, ezért ő is kiszállt, és bábszínházat nyitott. A gond csak az volt, hogy a nagy bábozásban néha elaludt, és akkor olyan csönd volt, mintha az összes báb meghalt volna, még a lámpa is megállt, és sírtak a gyerekek.
Utána a kakalinkakalinka; igazából ha az ember már eljut egy szintre, csak képeket él meg, mintha valami Eizenstein-filmben lenne.
Egyszercsak jöttek a vodkásüvegek. Egy este megittunk vagy négyet, és azzal térdre kényszerítettük az orosz alkoholipart. Aztán tizenöt órát aludtunk egyhuzamban. Jurij barátom akkor meg is jegyezte, hogy olyanok vagyunk, mint a T-34-es. Törünk előre, davaj, davaj, de aztán ha lefulladunk, hát nincs olyan elvtárs, aki beindít. Ej, a fene se bánta már akkor az orosz pankrátorlányokat, elbírtunk volna mi egész Moszkvával. Néha fogadásra ittunk, néha csak „szeszeltünk”, átszűrtünk némi pálinkát alma- vagy körtehéjon délutánonként, és belesétáltunk a Dunába, ha nagyon lebegni akartunk; néztük a Margitszigeten a Napot, és a felhőket óriási tankoknak láttuk, akik lődözik a nyarat, és mindenhol fény és nagy lánctalpak csikorgása, aztán megint csak a lámpa félnyolckor.
A Vörös Disznó két éve csődölt be. Az utolsó előadásán belehányt Móka Marci arcába. Egy vörös hajú kis bohóc volt, akinek alsóbbrendű rabszolgalétét durván megalázták, és kétszáz gyerek sírt zsinórban, a sírásuk pedig olyan volt, mintha ezer T-34-es lőne egyszerre, és a Vörös Disznó is sírt, de akkor már mindegy volt, az unokatestvére elvette tőle a bábszínházat, és Móka Marcival új businesst indítottak.
Kinyilatkoztatás – gondoltam a menynyei szóra. – Én egyszer kinyilatkoztattam! – mondtam diadalmasan, majd megittam egy félpohár körtebort.
– Te nem nyilatkoztathatsz ki! – vágta rá a Vörös Disznó.
– Mért nem? – kérdeztem meglepetten, füleimet idegesen felrántottam, és beleszimatoltam a levegőbe. A csend hallható és érezhető volt. A Vörös Disznó szavakat keresett.
– Mert te csak egy büdös piás vagy! – vágta rá végül.
A gyermekkoromra gondoltam, valahol Kacsaszegen laktam, egy kis község volt Pesttől nem messze, ott aztán tudtak még oldalast enni répapálinkával. Anyám mindig az esőhordóban fürdött, amikor a Malváz úr jött át (a szomszéd gazda), aki nagyon szerette a gazdasszonyokat. Egyszer még egy tehenet is adott anyámnak, és ő is megfürdött az esővizes hordóban. Apám csak ivott az erkélyen. Nagy ólombarna szeszt szürcsölt, olyan szilárd és sérthetetlen volt, mint a kinyilatkoztatás, és én akkor éreztem, hogy a borban van az igazság, és egyszer rajta is kaptam Malváz urat, amikor a csapot dézsmálta a kocsmában, és ráborítottam az egész hordót. Egy pszichológus barátom szerint ez krónikus Oidipusz-komplexus, de szerintem csak jó érzés volt Malváz urat megleckéztetni, utána pedig beleinni abba a kinyilatkoztatott borba, amibe benne volt az igazság és a jóvátétel minden cseppje.
– Kinyilatkoztattam – vágtam rá!
– Nem igaz! Egy piás nem nyilatkoztathat ki! Én nyilatkoztathatok csak ki egyedül! – röfögte dühösen a Vörös Disznó.
– Uraim, záróra! A számlát kérném! – mondta az új csapos. Megpödörte tepertőmorzsás bajszát, és szúrósan a szemembe nézett. Legszívesebben bebújtam volna a pult alá, befutottam volna egy repedésbe, cincogva, de nem lehetett. Megint kint találtam magam az esőben. A Vörös Disznó is velem volt. – Na, jól ki lettünk nyilatkoztatva! – mondta, miközben zuhogott ránk az eső.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében