Az apró szürke kocsi lassan csúszott előre a jeges úton. Reggel hét óra volt, mikor a Táncos leparkolt a kis fenyőzöld ház előtt. Kövérkés alkata, és hosszú, erőtlen lábai csak kellékei voltak egy második életnek, amely egy dicsőséges első élet mögött csoszogott csendesen.
Minden reggel elvitte a barátját a gyárba, akit egy szerencsétlen baleset óta eltiltottak a vezetéstől. Barátját, K-t, tizenöt éve ismerte meg a régi tánciskolában, még gimnazista korukban.
A Táncos halványkék szemeivel fáradtan nézett ki a kocsi ablakán. Nehéz, könnyen izzadásra hajlamos testéről a hideg ellenére is szakadt a víz, ruhái pedig szorosan feszültek rajta. Miközben a nyúzott barna szövet minden lélegzetvételnél fojtogatta, régi sikereire gondolt, a mozdulatokra, melyek egyszerre tették gyönyörűvé és művészivé hétköznapiságra hajlamos jellemét.
K unottan bámulta a hidegfehér utcákat. Ő régi testének vékonyságát megőrizte, ám minden mozdulat, minden kecsesség kiveszett belőle. Olyan volt, mint egy hangszer, amit elhagyott a zene.
K fasisztoid alkat volt. Kiskorában kirúgták az iskolából titkos mozgalmak szervezése, és erőszakra való hajlama miatt. Szülei kezdetben terápiás céllal küldték a tánciskolába.
A szemcseppgyár kapuja mindkettőjüket egy óriási szájra emlékeztette. A hegyes, zöld színű rácsos vaskapu éjjel-nappal nyitva volt. A Táncosnak szülei széles, késő délutáni vacsorát majszoló száját juttatta eszébe. Pontosan olyan szájét, mint amilyen most az övé.
K-nak első szerelme szája jutott eszébe, aki testes, de vonzó nő volt, és állandóan valamiféle halványzöld csokoládét majszolt. Azóta is sokszor tűnődik azon, hogy vajon milyen ízű csokoládé lehetett.
A tánciskolában mindketten rendkívül népszerűek voltak. Mozdulataikba sikerült minden félelmüket belevinniük, és képesek voltak hibátlanul eggyé válni a zenével, ahogyan most eggyé váltak a hétköznapok áramlásával is.
A munkába hívó csengő is a régi zenéket juttatta eszükbe, a gépeken guruló kristályfehér gyógycseppek pedig mind egy-egy ütem voltak, amelyekre gondolataik forogtak és léptek. A kollégáik gyakran ugratták őket azzal, hogy: jössz egy táncra? Ezt egyikőjük sem találta viccesnek, de hogy minél kevesebbszer hallják, mosolyogtak rajta.
K úrnak nem volt felesége, de a gyárban dolgozó nők nagy többségével kikezdett. A legtöbb nő remek szeretőnek, de kiállhatatlan jellemnek tartotta. A Táncos ellenben nős volt, és gyerekei voltak. Minden reggel, amikor belenézett a tükörbe, úgy érezte, mintha egy elrontott lépés lenne. Minden tehetsége a táncban volt, ő pedig a tánc helyett megragadt az első nőnél, aki jött. Hajlama, hogy beleolvadjon a hétköznapokba, felülkerekedett rajta.
K úr az elmúlt tíz évben több tucatszor volt bírósági tárgyaláson. Szinte sosem volt pénze, szeretőket tartott, és ivott. Mikor részeg volt, sokszor táncolt, ilyenkor remélte, hogy összetöri magát, és nem ébred fel. Mindig felébredt.
Esteledett. A munka véget ért. Ők ketten általában utoljára mentek haza. Egyikőjük sem sietett túlzottan. Mikor már csak ők voltak az óriási gépek között, egymásra néztek. Szerettek volna táncolni, vagy legalább úgy tenni, de féltek attól, hogy mit gondol a másik. Ezért elindultak. Odakint apró, fehér pelyhekben hullt a hó. A gyárban lassan lecsukódtak a villanyok. A nagy gépterem olyan volt, akár egy alvó óriás szeme.
A Táncos hazafelé menet sokszor gondolt a tíz éve bezárt tánciskolára. Az iskola megszűnésekor ismerkedett meg jelenlegi feleségével. K úr félt elhagyni a kisvárost, hogy új tánciskola után nézzen, félt az új emberektől, akiket erőszakos késztetései elszakítanak majd tőle. Csak egyetlenegyszer mentek ki a vonatállomásra, három héttel a tánciskola megszűnése után. Mikor megérkezett a vonat, egymásra néztek. Nem mertek felszállni, féltek attól, hogy a másik nem jön. Ezután kocsiba szálltak, és hazaindultak. Táncos felnevetett. – Viszont most nyílt egy új gyár. Pont a tánciskola helyén. Állítólag jó a fizetés, és hamar vezető pozícióba juthat az ember. Olyan lesz, mint régen, csak helyettünk a gépek táncolnak majd. Na, benne vagy?
