"ahol már nem fából van a lant"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
TURCZI ISTVÁN
Versei
Cseke Péter
A hosszú távra berendezkedett író magányossága - Emléksorok a nyolcvan éve született Szabó Gyuláról
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Levelek az önkéntes száműzetésből
Jancsó Miklós
Európa, figyelsz?
GERGELY EDIT
Versei
KÁNTÁS BALÁZS
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Zsidó Ferenc
Boldogságból: kitűnő
Dávid Gyula
Balla Bálintról és szűkösségszociológiájáról, laikus megközelítésben
MEZŐSI MIKLÓS
Bál van
Szőcs István
Világítás után
Necz Dániel
Kinyilatkoztatás
Táncosok
KABÁN ANNAMÁRIA − MÓZES HUBA
Dsida Jenő az erdélyi Helikon marosvécsi találkozóin
Xantus Boróka
„Keresek rímet mindig ugyanarra”
Márton Ágota
Mesés újDÁNságok
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a mű lángralobban(t)
Hírek
 
Xantus Boróka
„Keresek rímet mindig ugyanarra”
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.

Vajon lehet a személyes általános érvényű, az elvont pedig hétköznapi és konkrét is egyben? Kiss Judit Ágnes harmadik kötetét, az Üdvtörténeti lexikont olvasva a válaszunk egyértelműen igen. A fiatal költőnő verseiben olyan tapasztalatokat, problémákat jár körül, amelyek szinte mindannyiunk életét érinthetik, mégis képes megőrizni a személyesség határozott benyomását. Az A-tól Z-ig haladó, forma- és szerepjátékok során kibontakozó én több emberéletre valót átél és megtapasztal, s közben hol rezignáltabb, hol ironikusabb beállítottsággal a lét értelmét kutatja.
Az egész kötet nem más, mint egy újra- és újrainduló keresés, mely a személyes és az általános üdvösség elérésére irányul, de mégsem a reményt és hitet sugárzó „gondviselés, irgalom és egyéb szócikkeket” részesíti előnyben, hanem az idegenséget, a szabadság álarcába bújt magányt, a céltalanságot teszi kulcsszavaivá. Mindezeken túl a versek többségében ott kísért a halál gondolata: „Mióta létezem, oson mögöttem” – tudatja az Az című költemény, és kénytelen-kelletlen szembesülnünk kell azzal, hogy a halál jelen van minden kezdetnél, de ugyanúgy ott ólálkodik a betegségben, az egyedüllétben és az otthontalanságban is. Jól látható, hogy egy egészen szokatlan üdvtörténet bontakozik ki, amely nem a „vallásos metanyelv” fogalmaival operál, hanem egyéni útkeresésbe kezd. Az előbbi elutasítása a lírai én azon elképzeléséből fakad, hogy a vallásos megközelítés csupán „áttetsző hitegetés”, mely célba nem juttathat. Ezért választ a beszélő más utakat, de megőriz valamennyit az üdvözülést kereső hagyomány szakralitásából: az irodalmi múltból építkezve egy sajátos Isten- és világképet hoz létre. Arany Bolond Istókját, József Attila riadt vadállatát, Pilinszky plakátmagányát használva teremti meg saját idegenségérzetét, hétköznapjai ürességét, magányos, elveszett hitét, ima helyetti sóhaját és a zajt, amelytől nem lehet hallani az Istent. Az „emberélet útjának felén” ezzel kell szembesülni. Mégis mit tehet ilyen körülmények között az ember? Megtanul mozogni az őt körülvevő sűrű semmiben, és jó, ha csontjáig szeret, amíg él – vagyis fel kell ismernie, hogy magában a létezésben rejtőzik minden lehetősége.
Az Üdvtörténeti lexikon azonban nemcsak a kiábrándult, célját és reményét vesztett ember tapasztalatait ismételgeti, a kötet erőssége sokkal inkább az üdvösség keresésének változatosságában rejlik. Az útkeresés során például a nőiség sokféle arcát képes megmutatni, eljátszik a nőkkel kapcsolatos sztereotípiákkal, de gyakran olyan attribútumokkal is felruházza beszélőjét, melyeket hagyományosan nem tartunk nőhöz tartozónak. A verseket olvasva először csak az tűnik fel, hogy hangsúlyosan jelentkeznek olyan női szerepek, amelyek a másik félhez való viszonyukban érvényesülnek: anya, szerető, csalódott szerelmes, rózsaszín buborékban élő szőke nő. Mindezek közül Kiss az anya szerepét ábrázolja a legmerészebben, már az első versben egy olyan teremtéstörténetet olvashatunk, amelyben Isten szülő nőként tűnik fel, nagy fájdalmak között vajúdva; ugyanakkor az Isten anyja lehetni című költeményben képi szinten az anyaság kölcsönösségének gondolata is felmerül: Isten síró, törékeny kisgyerekhez válik hasonlóvá. Nem mindennapi az sem, ahogyan a beszélő a Halotti beszéd és könyörgés szövegére rájátszva siratja el az abortált magzatokat. A szövegemlék irodalmi felhasználása ugyan nem újszerű: Kosztolányi az ember egyediségére, Márai az emigrációban élő magyarság problémáira koncentrálva nyúlt hozzá, de Kiss Juditnak is sikerült egyéni hangon, az eddigiektől eltérő témában megszólaltatni a középkori szöveget, az elutasított anyaság tragédiáját tárva elénk.
Az említett szerepekhez szorosan kapcsolódik a férfihez való viszony, amely a kötetben elég egyoldalúan jelenik meg. Nem találunk még halvány utalást sem arra, hogy a két nem kapcsolata kiegyensúlyozott is lehetne. Még azokban az esetekben is, amikor a beszélő ironikus módon közelít a témához, ugyanaz a séma rajzolódik ki: egyik oldalon a megcsalt, elhagyott szerelmes, az ostoba rabnő, a szerelembe betegedett nő van, míg a másikon a szexre hajtó pasi, a részeg macsó, a gyerekférfi szerepel. Ez a kétpólusú látásmód érvényesül végig, melynek lényegére leginkább a Ha fölösleg, ha hiány című vers világít rá. „A nő tetőtől talpig csak hiányból áll”, a férfi pedig „csupa fölöslegből áll”– fogalmazódik meg a költeményben, s a vers játékos dalszerűségében bízva hiába várjuk, hogy a kettő előbb-utóbb kiegyensúlyozza egymást, az utolsó sorok megfosztanak minden reménytől: „Kirakós játéknak kicsit silány, / de jól elszórakozott a Teremtő.” Úgy tűnik, az Üdvtörténeti lexikon világában feloldhatatlan az érzéketlen férfi–áldozat nő szembeállítás.
Ennél csavarosabb megoldásokkal találkozhatunk, ha – a köztudatban a nőiség elengedhetetlen elemeiként szereplő – szépségről, illatokról, intuícióról olvasunk, a kötet versei szembeszállnak az unalmas klisékkel, és a szokványostól eltérő módon beszélnek az említett női (de nemcsak!) sajátosságokról. Az illatok például felvérteznék, segítenék a nőt, de mivel eltűnt belőle a nyugodt ráhagyatkozás és bizalom érzése, már nem juttatják célba: „Ők vezetnének, nem kell kérni sem, / elindulhatok minden pillanatban, / de hogy hazajutok, már nem hiszem.” A nőhöz konvencionálisan hozzákapcsolt ösztönösség és intuíció hatékonysága inog meg itt. Ugyanígy a fizikai szépség is bizonytalanná válik: eltűnéséről többet olvashatunk, mint meglétéről. A szépség veszendőségét szinte elégiára jellemző belenyugvással veszi tudomásul a beszélő, de a közbeszédben bejáratott asszociációkkal sem felejt el gúnyolódni: „Mert harminc fölött, azt mondják, a bor / nem élvezhető, azt mondják a nő sem, / hát mit akarok én ennyi idősen”. Nő és bor kapcsolatát így látja a női hangot megszólaltató lírai én, miközben egy hagyományosan férfiasnak számító műfajban, a bordalban fejt ki gondolatait (Óbordal).
S ha már műfajokról beszélünk, csak a verscímeket átfutva is feltűnik, hogy Kiss Judit Ágnes mennyire kedveli a dalt. Rengeteg dalformával kísérletezik: a századfordulót idéző kuplé és sanzon, a mai és régebbi népdalokkal játszó csasztuska,makedón dallam, villanella, a napjaink életmódját visszaadó búcsúlevél-rap és keserű whiskydal – kultúrák és korok kavalkádját hozza magával. A dalok nyelvi gördülékenységről, formai otthonosságról árulkodnak, nemkülönben a kötetben lévő szonettek is, a költőnőnek kisujjában vannak a szabadabb és a kötött formák egyaránt.
De érdekes az is, ahogyan a szerző kihasználja a kötet rendezőelvében, a lexikonban rejlő lehetőségeket: alinearitását, enciklopédikus, átfogó jellegét, és ahogyan túllépi a választott forma határait, s valami egyénivel egészíti ki azt. A versek betűrendben, szócikkszerűen foglalnak helyet a kötetben, a bármikor fellapozható, aktuális információkat nyújtó lexikonformára játszva rá: önállóan és a „nagy tudás” részeként is helytállva. A versek egyfelől az enciklopédiához hasonlóan egy tapasztalatokból összeálló teljességet, egészet hoznak létre, másfelől a Csonttöredék, Római töredék vagy a szonettmozaik típusú költemények révén a vállalkozás töredékességét jelzik. De az alineáris olvasat működtetése mellett érdemes az Üdvtörténeti lexikont elejétől kezdve a végéig, vagyis A-tól Z-ig folyamatosan végigolvasni. Az alapkérdés című vers ugyanis egy teremtésszerű kezdetet jelöl ki, melyet az Apage „bepalizott magzatkori” állapota követ, s nem véletlen, hogy az Ars cafetopoetica – a presszókávéban megverselt költői hitvallás – is a kötet elején található. Az első versek bevezetnek az Üdvtörténeti lexikon világába, az utolsók pedig összegzik a felvetett problémákat: a kötet címadó verse a keresés lényegét próbálja megfogalmazni, a Zajban a kezdeti teremtő fényt a lassú szétesés bekövetkeztének tudata váltja fel. A végső csend felé sodródás látszólag mindent lezár, de az utolsó erőteljesen hangzó „létezem” felveti a folytatás lehetőségét.
„Ugyanazt a figurát járom / keresek rímet mindig ugyanarra” – ragadják meg figyelmünket a Villanella beszédes sorai, s egyetértően bólintunk, hiszen a kötetben tényleg ugyanazok az emberi létezést alapvetően érintő témák térnek vissza, de a formai virtuozitás, a szerepek és hangok sokfélesége megakadályozza, hogy unalmasnak, netán fölöslegesnek érezzük az ismétlődést. Az Üdvtörténeti lexikon beszélője körbe-körbe táncol, és nemcsak véletlenszerűen talál új hangokra, mi pedig egyensúlytalansága ellenére elégedetten szemléljük a táncot.

Kiss Judit Ágnes: Üdvtörténeti lexikon. Európa Kiadó, Budapest, 2009.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében