Fekete-piros, téglabarna házak sorakoznak a folyó mentén, a tájkép egyenletes nyugalommal változik, ahogyan a központ felé haladunk. Egyre sűrűsödnek, és keskenyebbé, illetve magasabbá válnak a házak. Fekete-piros táncot jár a templomtorony, talán már 1300 óta, lassan ketyeg a városháza díszes órájának mutatója. Alig néhány ember a macskakövezett utakon, egy-két széltől ingó, pillanatnyilag gazdátlan bicikli társaságában. Zárt üzletek, kinti melegítőrendszerrel és plédekkel felszerelt teraszos kávézók halk lármája olvad a magányba. Ilyen egy odensei vasárnap délután. Olykor halk zongorajáték szűrődik a Zeneház falain át a kinti mozdulatlanságba.
Fyn szigetén vagyunk – egy és fél órára Koppenhágától – már augusztus vége óta, egy féléves áthallgatási lehetőség miatt. Mesemondónk, Andersen született itt. És múzeummá avatott szülőháza környékén pici színes házak követik a kanyargós utcákat. Valóságos törpeházaknak tűnnek, biztosan nagy lenne az optikai csalódás, ha bentről láthatnánk őket. Az ablakok pedig hívogatóak, és egy párkányról sem hiányozhat a lámpa és a virág, közkedvelten a fehér orchidea. A családias hangulat rendkívüli módon harmonizál a szuggesztív mesevilággal: imitt-amott egy féllábú katonaszobor, egy-egy kis király vagy mesejelenet. S a városháza előtti tér szegletében óriás Andersen ül nyugodt fölénnyel. Ugyancsak nagy, hajtogatott papírhajó-imitáció szeli a folyót, és egy egész kacsasereg özönlik mindazokhoz, akik megközelítik a partot. Boltíves hidak kötik össze a két partot, a zöldebb, csendesebb teret a forgalmasabb központtal.
A közlekedés külön fogalom: itt mindenkinek van bicaja, akinek pedig nincs, az autóval jár, és azért még elvétve láthatunk egy-két frissen érkezett egyetemistát, aki buzgón keresi az eladó kerékpárokat. Hiába, az „ép testben ép lélek” meghatározó része az itteni mentalitásnak, hiszen a sport elengedhetetlen. A lelkes kocogók még maratonokat is bevállalnak. De szinte veszélyes gyalogosként élni a mindennapokat, mert sok helyen nincs járda, csak biciklisáv. Valahányszor az egyetemre megyek, mindenütt biciklisták cikáznak körülöttem, nem számít, ha esik vagy ha fúj. És a szél nem is fúj, hanem süvít, annak ellenére, hogy e város a nem túl szeles dán helységek közé sorolható. Az esőkabát is létfontosságú, mert egy biztató napsugaras délelőtt könynyen végződhet erősebb záporokkal. A modernebb épületek teljes mértékben igyekeznek megtelni azzal a kevés fénnyel is, amely ilyenkor ősszel adatik. Az egyetem tervezője például előszeretettel használt üveges tetőtéri megoldásokat szinte minden teremben. De a dominánsan szürke éghajlat nincs negatív hatással az északi népek többségére. Mindeddig derűs dánokkal találkoztam, akik sejtelmes mosollyal, szinte kacagva mondják, hogy ó, lesz még ennél sokkal rosszabb idő is. Segítőkészségük könnyed eleganciával párosul, de az eleganciaszeretet a tökéletes állapotban levő régi autók, fekete, régimódi, nagykerekű gyerekkocsik és rendbetett, csinos otthonok sokaságában is megnyilvánul. Rengeteg az antikvárium, de az újat régiesítő üzletek sem ritkák. Egzotikum az öltönyben is biciklizők csoportja. Egy kicsit a múltból lép elénk az egész elegancia, hogy egyszerűségből és leleményességből alkosson jelent. A feltételezett városi forgalom és zsúfoltság semmivé lesz, és mindig akadnak kedves, még felfedezésre váró kis utcák – de még felfedezésre vár Koppenhága is, az érdekes étkezési és viselkedési szokások, és egyre behatóbban: a kulturális élet pezsgése. Egyelőre, a kis utcák hangulatánál maradva, muszáj megemlítenem, hogy kontrasztív elem a monumentalitást sugalló mitologikus múlt (tudnillik Odin szentélye állt itt) és a biztonságot, biztosságot nyújtó „mesebeliség”. De Odensében harmonikusan megfér a kicsi és a nagy, a modern és a klasszikus, a mese és a valóság, és az erőspiros falakon a feketére festett gerendák.
