"ahol már nem fából van a lant"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
TURCZI ISTVÁN
Versei
Cseke Péter
A hosszú távra berendezkedett író magányossága - Emléksorok a nyolcvan éve született Szabó Gyuláról
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Levelek az önkéntes száműzetésből
Jancsó Miklós
Európa, figyelsz?
GERGELY EDIT
Versei
KÁNTÁS BALÁZS
Versei
Boér Tamás
Rövidprózái
Zsidó Ferenc
Boldogságból: kitűnő
Dávid Gyula
Balla Bálintról és szűkösségszociológiájáról, laikus megközelítésben
MEZŐSI MIKLÓS
Bál van
Szőcs István
Világítás után
Necz Dániel
Kinyilatkoztatás
Táncosok
KABÁN ANNAMÁRIA − MÓZES HUBA
Dsida Jenő az erdélyi Helikon marosvécsi találkozóin
Xantus Boróka
„Keresek rímet mindig ugyanarra”
Márton Ágota
Mesés újDÁNságok
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a mű lángralobban(t)
Hírek
 
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Amikor a mű lángralobban(t)
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 23. (565.) SZÁM — DECEMBER 10.

Gyakran mondjuk: felvillanyozott ez a mű, energiával töltött fel. Más alkalommal a mű gyújtó hatásáról beszélünk. Néha úgy érezzük, szikrák tűzijátéka pattan ki a szavakból, színekből, zenei hangokból. Vannak művek, amelyek egyenesen a tüzet ábrázolják a maguk sajátos eszközeivel. Wagner Tűzvarázs-zenéje, Stravinsky Tűz-madarának infernális táncrobbanása a Kascsej-jelenetben, de Falla Tűztánca az Elvarázsolt szerelem (El amor brujo) táncjátékából közvetlenül utal a zene és a tűz elemeinek valamilyen összekapcsolására. Vannak zenék, amelyeket eleve a tűzhöz asszociálunk. Wagner Wal-kürök lovaglása c. zenéjéhez gyakran társítanak tűzhányókitöréseket ábrázoló képsorokat. Néha úgy hat az ilyen zene és film összekapcsolódása, mintha a zenét  eleve a hatalmas tűzkitörésekhez, lávafolyamokhoz, szikraesőkhöz komponálta volna s szerző (Wagner). A hatás valóban fantasztikus lehet. Ezt a zene és kép közti kapcsolatot alkalmazta Walt Disney is, amikor Stravinsky Le sacre du printemps c. hatalmas zenekari hangzástömböket egymásra halmozó szimfonikus képsorát a föld kialakulásának kozmikus képsorával „azonosította”. És a zene, bár Stravinsky ilyesmire nem is gondolt, fantasztikusan illeszkedett a föld mint TŰZGOLYÓ művészi látomásához. Bartók Kétzongorás, ütőhangszeres szonátájának bevezető ütemei kapcsán írja Lendvai Ernő: „A 6.–7., ill. 10. – 11. ütemek jellemzésére egy több évezredes hindu-szanszkrit Rigvéda részlet kínálkozik: »Fekete volt minden, mint mikor éj van. Az idő csak készülő óceán volt (1–5. t.), S ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban, Áttüzesedett és a burkából kilángolt (6. t).« És folytatásként, Lendvai „kilángoló cimbal-ütésről” beszél. A cintányér-ütésekből – legyen szó bármilyen műről! – valóban lángok csapnak ki. Ezek a cintányér-lángok a Csajkovszkij-szimfóniákban esetenként beborítják az egész zenekari hangzást, egy-egy pillanatig szinte tűztengerré varázsolják a hangzásfolyamatot. Be sokszor olvastam, hallottam elítélő kritikát ezekről a cintányér-csattanásokról. Csak most, öregedő fejjel értem meg ezek igazi szerepét a Csajkovszkij-zenében és minden más romantikus alkotásban. Mi, modernek úgy kerültük a két cintányér-ütés alkalmazását, mint a legszörnyűbb zenei bűnt. Ennél üresebb, semmitmondó hatást nem is tudtunk elképzelni, valósággal iszonyodtunk tőle, és ha a képernyőn megjelent (és sokszor megjelent, mint a kameramanok nagy, képi expozíciója!), illően elfordultunk ültünkben vagy lehunytuk a szemünket. Ilyen gondolatokkal kezdtem el hallgatni Csajkovszkij összes szimfóniájának televíziós sorozatát. A szervezők ügyesen kombinálták a ritkán játszott három első szimfóniát az agyonjátszott utolsó hárommal. Persze én magam is az utolsó háromra voltam kíváncsi, mint – gondolom – annyian mások is. A II. – V. szimfóniakapcsolást hallgattam meg először. Nagy volt a megdöbbenésem, mer a Pétervári Mariinszkij színház zenekarának előadásában Valery Gergiev vezényletével a számomra alig ismert II. Szimfónia is egyszerre formát, értelmet, szépséget kapott. Megéreztem, hogy valahol ott lappang benne a rákövetkező utolsó három nagy szimfónia. Ugyanez volt az érzésem az Első és Harmadik szimfónia esetében is. Ezekben még jobban benne volt az utolsó három Michelangelo-i márvány-szoboralakja. Hirtelen úgy tűnt, a hat szimfónia egyetlen szoboralak megmintázásának fázisait mutatja meg, azt, ahogyan szerzője az alaktalan márványtömbből lassú, gondos munkával kivéste. Melyiket is szeretem igazán? – gondolkoztam el a hallottakon. Volt idő, amikor a Negyedikre esküdtem, azután a Hatodikra. Most újrahallgatva mind a hatot, az V. Szimfónia emelkedett ki a sorból. Kiemelkedett, mert nem csak magával sodort hallgatás közben, de a belőle kicsapódó lángok szinte megégettek. Furcsa érzés volt, eddig ilyet nem is tapasztaltam: a Mű lángralobbant és engem is magával vitt a zenei tűztengerbe. Bár a Csajkoszkij nyomán sokat emlegetett sors-szimfóniáról van szó az V-ik esetében is, én inkább azt a pokoli izzást éreztem (értettem!) meg benne, ami ezt a művet egyedülállóvá teszi. Persze ehhez a páratlan előadás is hozzátartozik. Kicsit újraolvastam az elnyűtt Csajkovszkij-ismertetéseket, mindenik ugyanazt fújja: sors és végzet, melankólia, depresszió és egyebek jellemzik ezeket a műveket. Egy idézet magától Csajkoszkijtól megragadott: „Embernek lenni annyi, mint harcosnak lenni. (…) A művész ne várjon ihletre, mert sajnálni való az, aki milliókban gerjeszt tüzet művészetével, de önmagát nem tudja lángra gyújtani.”
Vajon a 20. század zenéjének nem az volt a legnagyobb gyengéje, hogy se önmagát, se hallgatóságát nem tudta lángra lobbantani?!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében