Mi egy város? Rabbi Akiba szerint, ahol negyven naplopó meg tud élni, már város. Jakab már száz évvel korábban ilyeneken merengett, mikor estelente az Omladék déli csücskében, a vackán álomra várt. Jakab tanult embernek tekintette magát s minél inkább tengődött, annál mélyebben megvetette az egészet. Lelkemből utálom az életemet, mint Jób. Mostan ezért enmagamért ontja ki magát lelkem; a nyomorúság napjai fogtak meg. Az éjszaka meglyuggatja a csontjaimat és nem nyugosznak az én inaim. Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve. Most pedig nevetnek rajtam, akik fiatalabbak, akiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna. A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek. És most ezeknek lettem gúnydalává. Bőröm feketülten hámlik le rólam és csontom elég a hőség miatt...
Az éjszakák még melegek voltak: de idefent mindig érezhető volt a völgy huzata. Fejére húzta a valaha tisztesen szürke gyolcsdarabot s a falnak fordult, háttal a városnak, s mint más az esti imát, csak gondolta tovább a magáét. És most tekints az előtted kinyíló csendes égboltra, és számláld meg, ha tudod, a csillagokat. Egy. Kettő. Három. Négy...
Hajnalban nagy krákogással, köhécseléssel felbandukoltak az aljból ketten, itatni. Ez ébresztette őt is. Ilyenkor még jobban utálta a fekhelyét, recsegő ízületeit, melyek egyre nehezebben tértek magukhoz és fogadták el, hogy kicsit még járni kell, az istállószagot, mely a szomszédos szűk barlangban kérődző állatok felől áradt s betöltötte az egész környéket. Ez a hely olyan, mint valami óriás sajt, tele egymásba vezető, kürtőkké szélesedő és csövekké szűkülő üregekkel, melyeket az évszázadok, ha nem évezredek esői mostak maguknak a kőhalomba, ahol már rég megkülönböztethetetlenné tapadt öszsze a lekopó hegyhát a reá épített egykori erődítmény romjaival. A kőfal építői ólálkodó ellenség ellen védik magukat. De ha a kőfal túléli őket, íme milyen nyomorúságra jut az is. Rosszabbra, mint akik az élet rendje szerint tisztesen kihaltak, vagy föladták a reményt, hogy védeni lehessen az efféle helyeket... A halaknak kapuját pedig építették valaha Hasszéna fiai, ők állították be annak kapcsait és závárait. És mellettük javítgatott Sallum és az ő leányai. A szemét-kaput rakta Malakija, Réháb fia, a forrásnak kapuját Kol-Hozé fia, Mispa. Utána Ézer javítgatott az ő házuk ellenében, továbbá Uzai fiai a szegletnek és a felső toronynak ellenében, a tömlöc udvaráig. A léviták szolgái pedig laknak vala az óvárosban a vizek kapujának ellenében. A lovak kapuján felül javítgatának a papok, ki-ki az ő házának ellenében. Utánuk javítgata Sádók, Immér fia, majd Sekániás fia, a napkeleti kapu őrizője: a szegellet hágója és a juhok kapuja között pedig az ötvösök és a kereskedők...
Ha nem a megmérhetetlen időkkel bíbelődött, Jakab terveket szőtt, melyek rendszerint egyetlen napra, a holnapira vonatkoztak, elmés fogásokat, furfangos ötleteket melengetett, mindig csak egyet, melyek révén a lehető legkisebb erőfeszítéssel eleséghez jusson. Számolt, jósolt, üzenetet vitt és adott át árusok, tevehajcsárok és pletykás nőszemélyek szolgálatában, de lehetőleg egy korsó víz vagy hasáb fa elcipelését, egy kosár füge megemelését se irányozta elő. Természetesen semminek az elemelését sem. Jakab becsületes volt és kétségbeesett. Utált éhezni, de utált beletörődni és elpusztulni is, mert annyit, de annyit ismert a világ sorából, aminek alapján utált megkockáztatni bármilyen ismeretlen túlvilági kalandot. Ezért ment nehezen az elalvás: törékeny ihletű munkához nem elég, ha saját megtalált kis megoldásai elhozták a harmóniát, körül a kornak, a világnak is rendben kell lennie. Márpedig Jakab érezte, hogyan romlik egyre minden, kopik, lazul hatalmasan és rendkívül felgyorsulva deklasszálódik. Ezért érezte aztán kevésnek a fizetségül kicsikart, pessedésnek indult datolyafűzért, a fél lepényt vagy a köcsög alján megaludt kecsketejet. Mert tudva-tudta, hogy mások, akiknek összehasonlíthatatlanul több jut, azok se boldogok, akik nem maradtak rokonok nélkül, gyámoltalan egymagukra utalva, azok is elpusztulnak. Ezért vált olyan mindenre gyanakvóvá. Hány ilyet temetett odacsapódva a sokasághoz vagy pár főnyi gyászoló közönséghez és ilyenkor elgondolta, hogy őt ugyan már az sem érinti, hogy Ádám és Éva megsértették Jehova törvényét, és azóta el kell viselni ezt a rendet. Azt pedig végleg kétellyel fogadta, hogy mégis a szeretet volna az, mely az Úr cselekedetét irányította, mikor elsőként éppen Ádámot ítélte lassú halálra, kitaszítva a Paradicsomból. Az utolsó gondolat, amit ebben a tárgykörben mástól, egy farizeustól meghallgatott és megjegyzett, ez volt: „gondolnunk kell arra, hogy Jahve mindent idejében tesz meg és így is fog történni az idők végezetéig!” Az idők végezetéig… igen, igen, de közben, de most vajon tényleg csak ez, éppen ez történhet? – feleselt a tétellel, valahányszor csak felmerült az eszméletében szüntelenül áradó zavaros szöveg felszínén. Jakab filozófus volt.
Még akik keserűfüvet tépnek a bokor mellett és rekettyegyökér a kenyerök, azok is utálnak engem és nem átallnak pökdösni előttem. Minél jobban elsatnyultak életkörülményei s velük a teste, annál könnyebben ötlött fel benne a szó, és önmegnyugtató érzése szerint egyre jobban hasonlított mindazon bölcselkedéshez, melyet elméje valaha is, a tanulás szándéka nélkül, befogadott és elraktározott. Félelmetes emlékezete többezer sornyi textust őrzött még, melyekből, hogyha sikerült a déli hőségben a piac valamelyik sarkában az éppen nem szundikálók közül egy kis közönségrevalót toborozni, csinos kis előadásokat rögtönzött. Ilyenkor egy hárfára vágyott leginkább. Jakab költő volt.
*
Amióta a rómaiak urai lettek a levert Palesztinának, először történt, hogy maguk bolydították fel lakóit, szántszándékkal idézve fel a forradalomhoz hasonlatos általános megmozdulást. Augustus Cézár, aki akkor császár volt ott messze, rendeletet bocsátott ki, hogy az adók kivetéséhez számlálják meg a népet. Ehhez mindenkinek származási helyére kellett húzódni. Most már kicsit sok a naplopó ebben a városban, jóval több, mint negyven, vicsorgott Jakab, ahelyett, hogy örült volna a fejlődésnek, ugyanis egy este, hazatéréskor betolakodót talált a vackán. A sötétben előbb észre se vette az alig szuszogó rongycsomót, ám ahogy meggyőződött, hogy nála is erőtlenebb a nyomorult, hiába rimánkodott, nyögve kivonszolta és rövid birkózás után legurította a lejtőn. A közelben vékony forrás pityegett, de egy kőmedencében, ahonnan az állatokat is itatták pirkadatkor, összegyűlt jócskán a víz, mielőtt átbukott a köveken, hogy elkezdjen lefelé rohanni, egyesülni a többi, erre fakadó vizekkel. Onnan hallotta a loccsanást, s másnap reggel abból tudta meg, hogy hívatlan vendég ép csontokkal megúszta, hogy bosszúból belerondított az itatóba.
Egyik napon őrjöngő ricsajban, lökdösődve tört utat magának a kapu irányába a csődületben, melyet szinte mind az idegyűlt idegenek tettek ki, amikor fiatal párra lett figyelmes. Az asszonyka szamáron kuporgott, de már az állat inai is remegtek a kimerültségtől. Nincs és nincs és nincs! – hajtogatta a férfi és szemmel láthatóan bátorítón akart mosolyogni, ám ez nem nagyon sikerült. Sehol nem találtam hajlékot. Mikor ez megütötte a fülét, Jakab előbb üzletet sejtett a dologban, de abban a pillanatban el is szégyellte magát. Ugyanbizony miért fizetne a szállásért valaki is azoknak, akik félelmetes völgyekben laknak, a sziklák hasadékában. Ha nem hívom el ingyen, ma is takarodhatok magányban lefeküdni én, aki atyjok fiává lettem a sakáloknak és társukká a struccmadaraknak! Nekem van olyan hajlékom, mely befogadhat egy-két éjszakára, érintette meg az idegen köpenyét. Ha még van jártányi erőtök, gyertek. Hová? Oda – mutatott föl a hegyre.
A tömeg a szűk utcákba szorította, alig tudták kiverekedni magukat az útra, pedig az a szegény teremtés, ráadásul áldott állapotban, már nagyon el volt csigázva. A nap pedig, mivel tovább világítni nem az ő dolga volt, ugyancsak elment aludni a hegyek mögé. A világra pedig menetrendszerint leszállt az éj, mintegy jelképezve, hogy az egész milyen sötétségben fekszik, s mennyire ostoba, aki reggelenként az ellenkező látszattól felbuzdulva némi erőre kap és tovább éli a maga egyhangú sorsát. Honnan jösztök? Galileából. Közel egy hete indultunk. De eladdig mindig sikerült fedél alá jutni. Ács vagyok, ám Dávid házanépéből származom, ez parancsol most ide. No lám, a szerencse forgandósága eléggé egyirányon vezet, többnyire valahová lefele, gondolta Jakab, de fennhangon ezt mondta: háború lesz, és magát is meglepte, hogy efféle meggondolatlan fecsegéssel fordul az idegenhez, minthacsak zavarba ejthette volna még, hogy ilyen titokzatos szállóvendégeket hozott haza a hegyre. Mindig háború volt, hagyta rá a szomorú szemű jövevény, és még egy takarót terített az álmában nyöszörgő kicsi asszonyra.
A földi színtér íme, készen volt.
*
Az az éjszaka egyébként is szokatlan lett. Az égen üstökös mutatkozott, s lenn a felbolydult városban mindenki az utcán tolongott csodát látni. A tömeg zsivaja felhallatszott az Omladékig. No, azt a napot még sokan megemlegetik! A káldeusok értettek valamit a csillagokhoz, ők előre megmondhatták volna az effélét. De hol vannak már azok az idők! – mormogta Jakab, mikor visszament a vackára. „És nagy félelemmel megfélemlének” – hajtogatta, amíg bele nem aludt a fényességbe, mely az ő fekete árnyékát is, ahogy ott feküdt, mintha örökre bele akarta volna fotografálni a sziklafalba.
Történt, ahogy történt, a vendégek reggelre hárman voltak: családdá egészültek egy újszülött kisfiúval. Mikor néhány nap múlva felkerekedtek, két pásztor s egy bölcs integetett a lefele poroszkáló szamár után. Jakab a maga születésére gondolt és elérzékenyült. Vajon mi lesz belőle? Adószedő, halász, netán király, mint távoli őse vagy ácsmester, mint az apja? és Róma ellensége vagy barátja? Csak naplopó költő vagy büdös zsoldos ne legyen, hogy haló porában is zokognia és szégyenkeznie kelljen érte szegény anyjának.
Nemsokára a szomszédok hozták a hírt, hogy poroszlók jöttek Heródes udvarábál és keresnek valakit. Házról házra járnak. A városban össze-viszsza beszélnek, hogy rablók voltak, kik a Jordánon túlról menekítették a kincset. Álruhás száműzöttek voltak, szökött rabszolgák, járvány behurcolói, itt laktak, ott laktak, ide meg oda menekültek s tán elpusztultak a sivatagban. Jakab meghallgatta és összegyűjtötte elméjében ezeket a híreszteléseket és a fülét csóválva kárhoztatta a világ nyelvét meg fülét, melyek egymásnak mindent elhisznek.
Azokban a napokban Jakab elhajított kincset talált egy szemétdombon, a sokadalomban. Egy ütött-kopott hárfát. Mikor felért vele a vackára, szokása szerint hátat fordítva a balga városnak, ahol rendre kihunytak, eltünedeztek a fények, a falnak fordulva kipróbálta. Valaha, közel száz esztendeje játszott efféle hangszereken. Különös volt az első tíz-tizenkét halk pendülés abban az éjféli csendben. A szomszéd barlangban már újra csak azok a barmok heverésztek. A hold sehol, az a különös csillag is napok óta egyre rövidebb időre mutatta magát a hegyélek mögött, korábban ment le, mint esős évszakban a nap. Helyreállni látszott a régi rend, egyszerű helyi nagyidő elé villámlott egyet-egyet. Jakab didergett és játszott. Öreg ujjai hamar elfáradtak, elpuhultak, elkoptak, már csak a pislákoló eszmélettöredékek vezették a hangszert, és csak ő hallotta, ahogy a dallam is töredezetten, de alája simul a szövegnek, mely dadogva elmondana valamit. Egy várandós nőről, a kétségbeesett férfiról, aki hiába kopogtat szállásért azon a rendellenes, titokzatos, közönyös éjszakán, mikor, mint rendszerint, mégis hamar elaludt a város, mint aki jól végezte dolgát, jóllehet egyesek fedél nélkül maradtak, egy kisded születéséről, akinek mihelyt a világra nyitotta, máris olyan okos tekintete volt, és nem sírt fel mindegyre hajnalig, mint más csecsemők.
Jakab ilyenkor sírt.
Jakab boldog volt. Estéről estére ezért a sírásért idézte fel, csiszolta tovább a világ első evangéliumát, melyet csak a helyszín kőfalai hallgattak s nyeltek el mindörökre, miután Jakab egy reggelen nem kelt fel többé lebandukolni a fügepiacra. Az Omladék egyik repedésében a füvek alatt, melyek azóta hetvenhetediziglen ugyancsak tulajdon törékeny és porlékony csontjaikra száradtak, szikkadtak a hűs huzatban, valahol ott kell lennie még ennek az első és utolsó tárgyi bizonyítéknak, a legszegényebb ereklyének, elfeketedve.
A többi száll és világít és megfoghatatlan, mint csillagfényben a por.
A szerző hagyatékából
