Laska Lajos ajándékoz
Laska pocsék ajándékozó volt. Soha nem akadt egyetlen épkézláb ötlete sem, mit illene, kellene venni a megajándékozandónak – bárkiről volt is szó. A feleségének sem tudott ajándékot vásárolni. Vagy talán így: neki aztán pláne nem tudott. Ha neki kellett valamit választani, még nagyobb kínban volt, mert ugye, az ember a feleségét ismeri a legjobban, igazán illene tudni, minek örülne, de ő nem, nem, nem és nem. Hogy helyzetén könnyítsen, párszor megkérdezte élete párját, mit óhajtana, de ő kitért valami olyan válasszal, hogy semmit se kérek, drágám, csak téged, hogy mindig légy az enyém. Laskát a válasz titkon dühítette. Mert, hogy miért rázza le, miért nem segít.
És ismét karácsony jött, és már ismét ajándékozni kellett. Laskát a frász törte ki. Már látta, hogy ismét ott fog szégyenkezni egy kalappal, vagy valami egzotikus illatú parfümmel, s felesége pedig kegyesen megpuszilja, s vigasztalóan annyit mond, semmi baj, majd visszacserélem egy másikra. Elege volt a hasonló helyzetekből. Aztán mentő ötlete támadt. Hogy azt mondja, szoborba önteti magát. Nem marcipánra vagy csokoládéra gondolt, mert az túl drága, hanem zselécukorra. Volt egy cukrászismerőse, azzal meg is beszélte a dolgot, még alkudnia is sikerült. Gipszből elkészítették a negatívot*, ezt a cukrász kibélelte fóliával, s színültig töltötte zöld színű zselécukorral. Merthogy a zöld a remény színe.
Karácsonyestén aztán Laska egy elegáns kerekes asztalon begurította az ajtón életnagyságú, lágyan remegő zselécukor hasonmását. Gyermekei kö-rében osztatlan sikert aratott, bár nem értették pontosan, miért az anyjuk kapta az ajándékot. A párja már nem díjazta annyira az ötletet. Nem értette, mi a pláne benne. Laska ebbe az örök vesztesek nyugalmával törődött bele. A szokásos karácsonyi dalokat, igaz, mérsékelt lelkesedéssel, de elénekelték; a zseléhasonmásról, amit Laska bekormányozott a karácsonyfa alá, többet nem beszéltek.
Az igazi meglepetés másnap következett: talán nem jó receptet használt a cukrász vagy kispórolt valamit az összetevőkből, bosszúból, amiért Laska alkudni merészelt, mindenesetre ez éjszaka folyamán a figura olvadni kezdett, lefolyt az asztalról, s egy hatalmas, nyálkás-ragadós cukortócsává vált. Mint valami hínáros, haragos zöld tó. Mártózz meg benne – sütött el egy kényszeredett poént Laska, pedig tudta, ez aligha fog segíteni –, pont olyan lesz, mintha bennem fürödnél meg. Felesége rosszalló tekintetét látva aztán előkeresett egy nejlonzsákot, s a szemétlapáttal komótosan merni kezdte bele a híg masszát. Eszébe se jutott visszavinni, a cukrásznál reklamálni. A tele zsákot beállította az egyik sarokba, majd kihúzta a lábát a házból. Az ajtóból még visszaszólt: mindig azt mondtad, más ajándékra nem vágysz, csak rám, hát most tudd, ott vagyok. Más halmazállapotban.
Megvilágosodás
Laskáék csudaszép fát díszítettek karácsonyra. Csupa gömb meg szaloncukor meg angyalhaj, villogó fények, egy-két alma, fenyőtoboz, csillagszóró. Laska meg volt elégedve magával. Még lefekvés után is nézte – a fa az ágya mellé volt felállítva. Aztán elaludt, s bájos angyalkákkal kezdett álmodni, ami nagyon jólesett szűzies lelkének, de az álomnak egyszerre vége szakadt: Laska arra ébredt, hogy a karácsonyfa végigdőlt rajta. Egy üvegdísz épp a fején koppant, s eltörött. Laska döbbenten kikászálódott az ágyból, s valahogy visszaállította a fát. Aztán csak ténfergett a szobában, halotthalványan. A szellemekben nem hitt, mégis valami furcsa, hideglelős érzés kerítette hatalmába. (Ezt nevezik megvilágosodásnak, magyarázta utólag hitetlenkedő feleségének.) Úgy gondolta, a karácsonyfa rádőlése égi jel. A fennvaló ilyen nagy szent figyelmeztetésben részesítette, hogy ébredjen rá élete nagy hibáira. És Laska rá is ébredt. De ez sem segített rajta.
*Laska a hátára feküdt, a cukrász letakarta sűrű szövésű gézzel, szájába lélegzőpipát nyomott, majd felhordta rá a sűrű gipszet. De a többit talán most hagyjuk, végtére is egyperces-féléről van szó.
