Előkelő étterem. Középen gazdagon és ötletesen megterített, ízléses kivitelezésben szemet, szívet és nyálmirigyeket ingerlő ételkülönlegességekkel zsúfolt hatalmas asztal. Egy zártkörű fogadáson vagyunk, ahová, talán szándékosan, de lehet, hogy véletlenül, a Költő is jelen lehetett. Estélyi ruhás hölgyek, frakkos urak között téblábolt szegény feje, úgy érezte magát agyonviselt ruhájában, mintha meztelen lenne, mintha mindenki rajta mosolyogna. Pedig a meghívottak nem törődtek vele, udvariasan hallgatták- pezsgőspohárral kézben- az éppen soros szónokot.(közhely, hogy minden potyaétkezés vagy potyaitalozás előtt a potyavárományosok-nincs tökéletes öröm még a fehér asztalnál sem-türelmesen végig kell hallgassanak néhány előadót, emigyen a féktelen zabálás irodalmi, politikai, tudományos jelleget kap attól a a szóáradattól, ami ilyenkor a felkért és odafurakodott előadókból kibuggyan ). Miután az utolsó beszélő is (végre) elhallgatott, a fogadás rendezősége nevében egy elegáns főúr megszólalt:
És most jó étvágyat kívánunk kedves vendégeinknek!
A „jó étvágy” kívánság teljesen feleslegesnek bizonyult. Mintha startlövés hangzott volna el, stadionban, futóverseny indítójaként, úgy támadták meg a meghívottak az ételhegyeket. Kezükben tányérral nekilódultak a nagy rohamnak: vadul törtetve, csörgő evőeszközökkel karmaikban nyomultak a sonkatekercsekhez, töltött gombához, kaviárhoz, gyümölcssalátához, libamájhoz, pudinghoz, tejszínhabos tortához, virslifűzérekhez, sültpisztránghoz, rántott harcsához, szójafasirthoz, csirkecombokhoz, felszeletelt pulykamellhez, aprósüteményhez, sajtkülönlegességekhez. Majd, ki mit ért, tányérjára zsúfolt. Ahol összekeveredett a paprikás kolbász a csokoládétortával, a finomra szeletelt sonkássajt az ananászszeletek közé ragadt, de mindez nem számított: a Fogadáson résztvevők valami ősi vadászösztönnek engedve mohón begyűjtöttek és felpúpoztak tányérjukra mindent, amihez csak hozzá tudtak férni. És ami ehető volt.
A Költő is ott ügyetlenkedett az asztal körül. Azonban olyan élhetetlen volt, hogy még egy kisebb tányért sem tudott megkaparintani az úri tülekedésben. Mikor végül odakerült a terülj-asztalkához, azon már csupán szétmázolt ételmaradékok, egy-egy, a foltos abroszon magányosan kunkorodó ottfelejtett kolbászkarika, szétnyomott tortamaradék dísztelenkedett. Meg néhány alma, narancs és egy banán árváskodott az asztal közepén, egy gyümölcstálban. Azokhoz viszont hozzányúlni sem merészelt szegény feje, mert nem volt biztos abban, valódiak-e a gyümölcsök, netán csupán a dekoráció szerepét töltötték be az asztalon elhelyezett ételkiállításban. Ugyanis, érvelt logikusan, ha a gyümölcsök valódiak lennének, akkor már rég szétrágták volna azokat a tisztelt meghívottak. Végül úgy döntött, nem nyúl semmihez. Ami biztos, biztos alapon.
Éhes maradt hát a jámbor, és ahogy ilyenkor tenni szokta, félrehúzódott korgó gyomorral, bánatos képpel, és nekifogott költeni egy költeményt. Szép, rímektől hemzsegő verset írt azon melegében, melynek az a címet adta – rövid, de intentív gondolkodás után – Lucullusi lakoma. A versnek ő volt a szimbolikus főszereplője, ő volt a Költő, a Művész. Akinek tiszteletére nagy lakomát rendez a Felsőbbség, akinek tiszteletére esznek-isznak politikusok, színészek, szép asszonyok, pincérek, vállalkozók, kultúrképviseletek képviselőinek képviselői, és egyebek. A költeményben mindenki szalonképesen viselkedik, ami fő, a Költő is jóllakik. (A költemény részletesen ismertette, látszólag csak úgy, mellékesen mi mindent evett össze a Költő saját ünnepén).
A Mű szépre sikeredett, boldog vége volt neki, ugyanis a vers végére az összes Ünneplő jóllakott, senki sem rontotta el a gyomrát, senki nem rúgott be, mint ahogy az nem, egyszer előfordul igazi, nem versbe szedett kultúr és egyéb rendezvényeken.
Költőnk, alighogy kitette az utolsó sor utolsó szava után a pontot (és jóllakának mind, bőségesen) rohant eldicsekedni agya szüleményével. A közelében táplálkozó neves politikust szólította meg:
– Nézd csak, írtam egy költeményt. A lelkemből írtam. Olvasd el, kérlek. Te vagy az első, akinek megmutatom.
A megszólított éppen a tányérján púposodó pulykasültről vakarta le a megolvadt fagylaltkrémet, de ennek ellenére belepillantott a kéziratba.
– Ügyes – mondotta – te csak írj, alkoss. Mert a művészet, az irodalom, a képzőművészet, a tudomány olyan a társadalomban, mint….
De hogy milyen a művészet, irodalom, stb. a társadalomban, azt nem tudhatta meg a Költő (és így mi sem), mert a politikus közérdekű kijelentésének lényegi gondolatot tartalmazó befejezése helyett bravúrosan eltüntette gyomrába az immár megtisztított pulykahúst, minekutána pedig a faképnél hagyta a Költőt és tovább indult kapcsolatteremteni.
Ennek ellenére a Költő boldog volt. Felbátorítva a komoly, irodalmi „ars poeticát” nagyvonalúan érintő dicsérettől, újra a sarokba vonult és neki fogott költeni. És költött, költött lelkesen, korgó gyomorral, az idők végezetéig.
