Kallódó tagok
Jöhetsz, szólt ki a doki a műtőből. Elég rondán elfertőződött jobb láb, térden felülről, pusmogta, és az egyik asszisztens már csúsztatta is a kezemben tartott nejlonzsákba a veszélyes hulladékot. Még hozzátette, hogy ő nem tudja, lehet csak mendemonda, fiam, hogy a múltkor az egyik kutyát egy ujjal a szájában látták az udvaron, de legyek szíves úgy megszabadulni a lábtól, hogy az ne kerüljön elő. Diszkréten, szépen, és intett, hogy mehetek.
Lehet, hogy nem mendemonda. Mióta a krematóriumot, takarékossági megfontolásból, nem üzemelik be mindenféle csip-csup végtaghoz, nekem lett a dolgom megszabadulni azoktól. És hát, még a múlt hónapban, ahogy hátul ugyanezen a padon a csomagokat rendezgettem, az egyik tényleg elkallódott. Beeshetett a pad alá, ki tudja, nem találtam sehol. Ezen morfondíroztam, amíg szokásomhoz híven egy második zsákba is beledugtam a lábat, és jó alaposan elszigeteltem, nehogy összemaszatolja nekem a hátizsákomat.
Ujjakkal, kézfejekkel különben úgy szoktam, hogy hazamenet zsebből elsütöm őket egy-egy kukába. Egyszer előfordult, hogy a kabátzsebemben felejtettem valamit, és otthon előkerült. Még az is felvetődött, hogy vonzódnék a, szóval a darabkákhoz. Szép kis perpatvar volt, hetekbe telt, mire lecsendesedtek a dolgok. No de ez most láb, nem kuka-téma. Ezzel az erdőbe kell menni. Úgyhogy felpakoltam a hátizsákot, bele a csomagot, a turistaásót és egy kis szíverősítőt. Megvolt már ennek is a rutinja. Különösen szép, kirándulóidő ígérkezett.
Van a talponálló a város szélén, ott most is megálltam, hogy bekapjak valamit. A kutyát is beleértve kicsit furcsálló, nem rosszindulatú, de furcsálló szemekkel néznek rám mind a mai napig. Munkaidő, teli hátizsák, és pár óra múlva megint ott ácsorogtam a megállóban, üres zsákkal. Ártalmatlan csodabogárnak könyvelhettek el (nem igazoltattak még egyszer sem), pedig csak a krematóriumon spórolt az intézet.
Az erdőig negyedórányit kellett gyalogolni, onnan pedig még fél órányira volt a kedvenc csalitosom.
kámosz
Végül megfognak.
Mint egy szakadéknak a másik partja, ahol mindössze hasonló minden. A másik partnak azért hívod, mert túloldalt van az ember.
Nézed az országot, hogy nem bánt, nem keres, eltűr, békén hagy, tudomást sem vesz rólad. Mosolyogsz is (hisz felelőtlen, könnyelmű, kísérti a sorsot.) Rémisztő ez az embermassza, riaszt is a város, mert egyszerre hatalmas is és apró. Egyedül vagy benne, rokont sem láttál még, mert ők rokonok csak, ennyire apró város. Mindazonáltal igen nagy, szinte hatalmas, mert jól el tudsz benne vegyülni.
Jó kutya nem tűr, érzi, ugat rád, ugrana menten. Gazdájával ezért a szokottnál óvatosabb vagy: nem lehet az sem tök hülye, hogyha kutyája beléd lát.
Megfognának azonnal, hogyha lazítani mernél. Véletlenkor, vagy ha hibázol, s pattan a mázad, végszükségben, löksz valamit, hogy rágja a jónép azt. Célozgatsz, hogy drogok, alkoholizmus, akármit, nem vetsz meg semmit sem, ahogy nem szégyeled azt sem, hogy mi vagy emberi maszkod nélkül. Csak, ha kitűnnél, meztelenül, fedezetlen, azonnal gyúlna a máglyád.
Élsz: mértékkel. Köztük vagy, noha nem közülük vagy. Hétköznapjaid, emberi képed, lelked egész sor jól kitalált rutin adja. E nélkül – bajba kerülnél. Márpedig édesmindegy, bárhogy játszol, ügyeskedsz, végül megfognak.
Megfognak, bárhogy ügyeskedsz.
