Tódor Csaba könyvéről
Eredetileg azt a címet akartam adni e kis könyvismertetésnek, hogy A székely ember és a Jóisten. Ám mivel a szerző pap – unitárius lelkipásztor –, esetleg ugratásnak tűnhetett volna, s ettől isten ments. Noha elég református székelyt ismerek (magam is az volnék), mégis úgy látom, igazából csak a katolikus vallás az az alapszín, amelyen a székely vonások élesebben kirajzolódnak, és még inkább: az unitárius!
Az unitáriusokon gyermekkorom óta fenn vagyok akadva, először azért, mert Vásárhelyen az unitárius templom emeleten volt, a földszint üzlethelyiségei fölött, és azt beszélték, hogy eredetileg mellette, az Oroszlán nevű fogadó, az volt az imaházuk. Nem tudom, igaz-e, mindenesetre e könyv szerzője már a legelején a gyakorlatiasság hittételeit idézi: „Ha valami érthető, világos és használható is, akkor az azért van, mert az a pragmatikus társadalomban született. Ha valami értelmetlen, sötét és használhatatlan, akkor annak kérjük csak ki hamar a dossziéját, világítsuk át, majd egy idő után hagyjuk abba, mert jobban járunk, és foglalkozzunk a saját dolgunkkal”. És nyilván azért, mert a kor uralkodó műfaja még mindig a detektívregény, és az a szereplő, akit az elején nagyon jó színben tüntettek fel, később annál gyanúsabbá válhat. Így a pragmatizmus is.
Azt a szállóigévé vált Tamási-tételt, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, Tódor szerint így is lehet értelmezni: „Pedig azért vagyunk benne a térben, a világban, hogy valamit kezdjünk vele, hogy megértsük, hogy végül is megkészítsük és megegyük”.
Ez nem szentségtelenség, csak annak a nagyon nyakatekert, azaz székelyes megfogalmazása, hogy nem a hely szentel meg bennünket, még akkor sem, ha „a szent, az más”, az különbözik a közönségestől, hanem nekünk kell megszentelni azt a helyet, ahol létre jöhetnek a nagy találkozások. „Egy alkalommal mondta a pap bácsi, hogy sokszor azért megy hátra a fásszínbe fát vágni, hogy megpihenhessen az értelme, a szíve háborgása, és érzései összevisszasága. S itt történik meg gyakran, hogy a fásszínben találkozik Istennel. Olyan közel érzi magához, hogy nem is kell semmit mondjon, csak elég egy mosoly, vagy egy könnycsepp. Máskor beszélgetnek.”
Bizonyára másnak is eszébe jutott, de Tódor nem volna székely, ha ő is meg nem akadna pap létére azon, hogy Jézus születésénél nem voltak jelen papok, csak némi pásztorok és az azóta se be nem azonosított három királyok. „El tudom képzelni, hogy amikor jöttek ezek a királyok ... néhányszor elmentek az istálló mellett, a-míg megtalálták. Nincsenek jelen papok, az egyházi vezetők, a jogtanácsosok, az elöljárók, akik amúgy tudják, hogy mit vár el tőlünk az Isten”. Lehet, hogy e prédikáció-részlet kapcsolódik azokhoz az unitárius (és hasonló típusú más felekezetek) belső vitáihoz, hogy vezethet-e istentiszteletet nem papi személy is, prédikálhat „civil” is a templomban? Ám ennél nem akarok elidőzni. Egyházi vagy teológiai kérdésekről nyilatkoznom illetlenség lenne, különben olvastam erről Szilágyi István Hollóidőjében is, hogy a török hódoltság korában működtek emilyen „pótpapok” is, de az mégis más. Itt a kérdés az, mi köze mindennek a székely mivolthoz, nemcsak azért, mert szerzőnk egy-egy passzusánál eszünkbe jut Tamási vagy Szabó Gyula; utánzásról szó sincs, hanem azonosságról.
Milyen az, ha valaki székely? Például egységes, külön székely nyelvjárás nincs, az öt vagy hat székely nyelvjárás mindenike külön-külön fellelhető itt vagy ott a magyar nyelvterületen. Van azonban egy beszédmód, egy szájtartás, amihez egy hol okoskodó, hol körülményeskedő, hol túl közvetlenül nyers közlésmód járul. Szabó Dezső, aki kis ideig Udvarhelyen volt tanár, bőcsködésnek nevezi Tamási Szűzmáriás királyfijáról írt hírhedt bírálatában. Van azért valami benne. Egy ízben a kérdésre, melyik a legjellegzetesebb székely, azaz „góbé” vicc, a „teknősbékást” hoztam fel: Kápolnásfaluba megérkezik a teknősbéka, csodájára gyűlnek, sose láttak ilyet. Odahívják János bácsit, a falu bölcsét; nyilatkozik: Hát ez vagy valami, vagy megyen valahova. Sokáig lehetne elemezni, de először is az tűnik szembe, hogy a „megyen valahova”, az egy sajátos létminőség, létforma, illetve rendeltetés, avagy sorshelyzet. Lám, a népdalokban is: Szivárvány havasán felnőtt liliomszál, nem találja helyét... Hej de sok okai vannak az én elindulásaimnak... Sirass, édesanyám, míg előtted járok, mert aztán sirathatsz, ha tőled elválok... A székelység legáltalánosabb elismert néphőse, majdnem szentje, Kőrösi Csoma Sándor, aki világgá ment. A vándor székelynek is haza kellene találni, Csaba királyfinak is vissza kellene jönnie. A székely közérzet kollektív tudatalattijában benne van az otthontalanságtól való rettegés... vagyis a világba való kollektív kivetettség.
Tódor Csaba könyve, amely egyéves amerikai ösztöndíjának a letöltéséről szól, több mint százhetven feljegyzésben és még jó néhány hozzájuk fűzött meditációban legtöbbször helyváltoztatásról számol be: mentünk, megérkeztünk, vártak, elbúcsúztunk, utaztunk, átszálltunk, visszaértünk, satöbbi, s talán azért is nem mellékeltek térképet a kötethez, amit az olvasó elvárt volna, mert borzasztóan tele lenne kusza cikk-cakkokkal. Még odahaza is, bár a világ közepe Homoródalmás, egy kijelzős térkép állandóan villódzik: Csíktól Kolozsvárig. Ami viszont más székely vándoroktól megkülönbözteti, a családdal való állandó kapcsolat: a Csendes-óceán partjáról is naponta hívja atyját Almáson, és másokat is: itt vagyok, még megvagyok...
A hetvenes években végre egy igazi jó házisonkát szerettem volna enni, és a kolozsvári vágóhíd környékén felkutattam egy öreg hentest. Már nagyon nyárádmenties neve miatt is gyanús volt, s kiderült, valóban szengericei, valaha szemben laktak volt nagyapámmal és rájártak a körtefájára. Aztán elmesélte: tízéves korában elszegődtették Kolozsvárra mészárosinasnak. És a rákövetkező hatvankét esztendő során se szülei, se testvérei egyetlenegyszer sem látogatták meg, nem is írtak, nem is üzentek, ő sem járt otthon ezalatt. És a kedves bátyja, kérdeztem, aki egy korszakban a legmagasabb pártfunkciókat töltötte be, közéleti nagyság volt, csak küldött valamit?... Soha. Soha.
Van a székely viccekben is egyfajta morbid kegyetlenség. Apa és fia elmennek favágni. Egyszercsak megszólal a legény: Na, Isten áldja, édesapám! – Hát te hova mész? – Én sehuva, de a fa már dől kend felé... Olvasunk egy történetet: egy nagyon karcsú, nyúlánk barátjukkal egy nagyobb kamasz társaság, elment rókalyukakat felkotorni. Ez az akrobata ügyességű barátjuk bemászik mélyen egy rókalyukba. A fiúk összenéznek, aztán keményen betapasztják a lyuk száját homokkal, s elfutnak. Szerencsére, a történet elején megtudjuk, hogy a fiú túlélte, mert most vállalkozó, s találkoztak Amerikában. Nem tudjuk, hogy szabadult meg, csak annyit, hogy azóta nem vett úrvacsorát, tíz éve, de most megint, egykori gyilkospajtása kezéből. Nem meséli el a megszabadulásának a módját, hogy ne rontsa el vele a kíméletlenség csattanós hangulatát.
A közel kétszáz rövidke s nagyon mindennapos közléseket tartalmazó naplójegyzet s az olykor rájuk következő elmélkedés, reflexió, levél vagy emlékezés olyan, mintha valaki köménymag, kukorica, napraforgó szemekből s elfogyasztott cseresznyék magjaiból egy hatalmas mozaikot rakna ki: az anyag, persze, nem nemes, de az összhatás – noha vallja: az egész nem azonos a részek összegével – mégis olyan, mintha egy nagyszabású regény előmunkálata lenne: a részeknek megvan az alakminősége: Gestaltsqualität.
Hozzátennivalóim, ide-oda: a palást; mindenütt megcsodálják az erdélyi protestáns papi palástot, és a legtöbben hozzáteszik: Drakula-palást, Drakulának is ilyen palástja volt. Erdély, a világ nagyrészén Transsilvania csak a Drakulát juttatja az emberek eszébe. De végül is nem Stoker bolondította meg a világot: ez ott volt már a bőre alatt, pláne, hogy a szó transszal kezdődik. Különben érdekes, a mi népmeséinkben ilyen vérivó szörnyeteg nincs, a sárkány azért rabolja el a lányokat, hogy házaséletet éljen velük, az ellenségük gyötrelmeitől sem élvezkedik, legfennebb miszlikbe aprítja őket, mint Széth Oziriszt. A virkolács, a prikulics: átvétel, szlávból. A markoláb is csak a holdat eszi. A rútság tetőfoka pedig a fonákság. Lába kéz és keze láb, mint Mirigynek.
Vannak azonban Amerikában tájékozottabbak is Erdély dolgában. Tódor kétszer is emleget ilyeneket, hogy az járt, mármint az illető amerikai Romániában, és ismeri a helyzetünket. Mégis, azt mondja, jobb volna beletörődni abba, ami úgyis már vajúdó valóságos jövő: beolvadni. Hiszen már úgyis románoknak számítunk a világ felé, a palástunkkal együtt.
Nem kell ehhez amerikai, ismertem magyar írót is, pestit, aki majd’ félévszázaddal ezelőtt azt mondja, jó-jó, szép, hogy eljösztök a felolvasóestemre, de rövidlátás gyerekeiteket nem román iskolába adni!
Érdekes, hogy nemzeti lét és felekezeti lét még mindég átfedi egymást. Ám akkor baj van a mi felekezeteinkkel? Olvasom Tódor Csabánál, hogy Amerikában Balázs Ferenc lánya nem tud magyarul. Általában a magyar kivándorlók második nemzedéke már kihull a magyar beszélők közösségéből, holott pl. a kínaiak, lengyelek, ukránok a harmadik, negyedik nemzedékben is kínaiak, lengyelek és ukránok.
Majd’ negyven éve, hogy utazgattam a Zsil-völgyében és környékén. Végig Szemlér Ferencnek egy régi verse jutott eszembe, a Búvópatak: a magyar nyelv mintha eltűnne a föld alatt, azután néha hirtelen felszínre bukkan és akkor megrázkódunk, és még vigasztalódunk is. Vulkán bányatelep szélén jártam így: egy kis ház homlokzatán hatalmas piros betűk: EGY AZ ISTEN. Éppúgy megrázott és felrázott, mint amikor egy balkáni kisváros zsibongó főutcai forgatagában szemembe ötlött egy hasonló felirat : Ein fester Burg ist unser Gott: – Erős várunk nékünk az Isten. És mondjam, ne mondjam, éppen egy unitárius főnököm húzta ki ezt a riportból…
És mint műkedvelő antropológus kaptam fel a fejem, hogy Amerikában, egyes unitárius közösségekben felbukkan a „szertartási mágia” iránti vágy: gyertyát gyújtanak például bizonyos ünnepi alkalmakkor, és felmutatják úrvacsoraosztás előtt a boros korsót. A kenyeret pedig borba mártva nyújtják a hívőnek, újra feltalálják az ostyát… Kosztolányi jut eszembe. Írja, hogy gyerekkorában, a templomban, úrfelmutatáskor, mivel a pap azt mondta, hogy „hiszek Miurunkban”, úgy képzelte, hogy a fényes, magasba emelt szentségtartónak a neve a miurunkban….
Én is így vagyok vele, s ez az érzés e könyv hatására is erősödött bennem: nem is tudom, tulajdonképpen, hogy mi van benne, hogy mitől fénylik át a világi űr sötétjén, de erőt ad, vigaszt ad, ha felvillanni látom, és mondhatom, ismételgethetem: Hiszek Miurunkban…
Jelen könyv szerzője 2004-ben ösztöndíjas teológusként az Egyesült Államokba utazik. Pragmatista alapon nemcsak tanulnia kell, hanem kikeresni utódja, a következő ösztöndíjas tanulmányi költségeit is. Ez rengeteg fellépést és utazást jelent: vendégtiszteletes, meghívott előadó, énekes koldus. Megannyi alkalom hihetetlenül érdekes találkozásokra. Minél távolibb és idegenszerűbb a hely, annál inkább létrejöhet a valószerűtlenül „közeli” mozzanat benne. Én is sokszor jártam így. Különlegesen viszontagságos bódorgás után egyszer becsöppentem az adzsidzsai biológiai intézetbe, Konstancától délre, a tenger partján. A Iaşi-i egyetem ott dolgozó adjunktusával négy óra hosszat beszélgettem a Fekete-tenger titkairól, románul (ez a riportom sem jelent meg, mint a legtöbb) s mikor kifele menet, a kapuban be is mutatkoztam, elnevette magát az adjunktus: Az én nevem is Szőcs!... Hogy-hogy?... Udvarhelyiek vagyunk. Apám az állásával kapcsolatos okok miatt 1938-ban áttért a görögkeleti vallásra. Negyvenben, mikor bejöttek a magyarok, elmenekültünk Iaşi-ba. Én már teljesen ott nőttem fel... Sose gondolt arra, hogy megtanuljon magyarul?... De igen, többször is. Szakmai területemen több olyan pályázati lehetőség nyílik, amelyekben jó pont volna számomra a magyar nyelv ismerete...
Egyszer meg 1953-ban ültem a bukaresti Külkereskedelmi Minisztérium bankett-termének eldugott oldal-benyilójában egy asztal sarkánál, velem szemben Tudor Arghezi. Ezt már többször megírtam, most csak annyit, hogy elképzelhetetlenül finom vodkát ittunk, s meredtünk magunk elé. Vonásaiban hol Thornton Wildert, hol Bözödi Györgyöt véltem felismerni. Neki is eredetileg Iacob volt a családi neve, mint Bözödinek a Jakab. Egyszercsak váratlanul, hadarva-törve, de magyarul szólalt meg: „Én is tudtam kicsit magyarul, de már elfelejtettem”... Később maga elé révedt, aztán mégegyszer, utoljára magyarul, azt suttogta: „Egész éjjel mentünk a szénásszekeren”... Összerezzentem, éreztem, valami nem stimmel. Csak évek múlva jöttem rá: a háromszéki kiejtés lemoshatatlan. Molnár, Császár nevű sépsi ismerőseim román akcentusán is átütött... Arghezi pedig tökéletes magyar irodalmi kiejtéssel mondta e két mondatot. Azóta sem találtam rá magyarázatot. Csak mindig hallom, rá gondolva suttogásszerűen azt a versszakot, ami létrehozta e találkozást, talán Szemlér fordítása: „Idegen néven szólongat sok hang, A szél az utcán utánam rikkant. Akit keresek, vajon én vagyok? Úgy gondolom, a szél csalódhatott...”
Nemcsak személyekkel, álnézetekkel, elképzelésekkel is létrejöhet váratlan viszontlátás. Noha nem használja a „délibábos” kifejezést, meséli Tódor, hogy amerikai unitáriusok között is találkozott azzal a hiedelemmel, hogy azért éppen a székelyek közt a legtöbb az unitárius, mert szkíta származásuk folytán keletről magukkal hozták a tiszta egyisten-hitet. Ezt támasztotta fel a parázs alól a hitújítás... E gondolat egy változatával évtizedekkel ezelőtt Hodos Lászlónál néztem szembe: nem tudom, nála honnét eredt, ő akkoriban Vásárhelyen volt ifjú költő, gitáros dalnok és mentőautó-sofőr. A huszitizmus, érdekes, mondta, nem a cseh határ mellett terjedt, hanem az ország túlsó szélén, a Szerémségben, mivel az ott lakó magyarok a kálizok leszármazottai, akik szintén amolyan kóser egyistenhívők voltak, kiderül ez Kálmán király törvényeiből, és az ő menekültjeik alapították – orosz források szerint – a besszarábiai-moldovai Kisjenőt, Chişinăut –, és az évszám is megfelel a huszita háborúknak: 1439. És ugyane vidékről valók a legnyakasabb kálvinisták ősei, a hajdúk, akiknek utódja, a debreceni ember, azt vallja, Móricz szerint, hogy „a vallásomért az Úristenen is keresztül megyek”.
Ami azonban a szkíták keletiségét illeti, azzal baj van, már Krisztus előtt, több mint félezer évvel ezelőtt görög források szerint európaiak. A siculusok pedig, egy ókori keltoszkitha vagy keltiber népség, a görögöknél szekelosz-ok, Szicília névadói, az egyiptomiaknál a tengeri népek – hau nebu – közt említtetvék, sekelsa vagy sakarusa néven, először Mátyás idejében Ranzanus olasz történész azonosítja őket a székelyekkel, de téves összefüggésekben. Kedvenc helynevük a Segesta, Segesticva volt. Benkő Loránd akadémikus nagyon nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Somogy területén soha székelyek nem laktak... azért a nyomatékosság, mert ott van Segesd (felső és alsó), a rómaiak Pannoniájában Segestum Sabae-nek nevezték. (Lásd még Magyar Adorjánnál és Freeman nevű forrásánál).
A Kelet és a Nyugat viszonylagosságáról: Tódor Csaba Honolulunál a Csendes óceánban úszkál, amikor hirtelen rádöbben, szent ég, Japán most tőlem nyugatra fekszik, holott egész életemben azt szoktam meg, hogy tőlem keletre található!
Végezetül pedig álljon itt néhány szép sor Tódor Csaba könyvének elejéről:
„Isten örökké való ereje és végtelen szeretete benne van az igazi nagy emberi szakításokban, minthogy a találkozásokban is. Tér és idő lebomlik, mint emberi kategória, és a végtelen isteni birodalom cérnaszálnyi vékony tere avat be polgárságába. Talán Jézus istenországa fogalma is ide köthető”.
Tódor Csaba: Egy Isten, más palást. Litera-Veres Könyvkiadó. Székelyudvarhely. 2010
