A Nagy Mózes Attilából bizony nem sok jutott nekünk, lelkes olvasóinak 1991 óta, csak az újra- meg újraolvasások – még az újrakiadások (két novellaválogatás plusz az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket egy megtörtént és egy tervezett publikálása) vagy a hőskorszakbeli írások hiánypótló összegyűjtése révén (Céda korok történelme) sem, sajnos. Úgy festett, beáll a Nagy Elhallgatók sorába, annak ellenére, hogy folyamatosan piszkálják, szólaljon meg, írjon ilyen meg olyan kiadványokba, adjon életútinterjúkat, szólaljon fel rendezvényeken, és persze nyilván novellafelkérései is betöltenének jónéhány tízoldalt, ha egyszer összegyűjtené. Jelen kötete e változatos megszólalásformák gyűjteményét nyújtja: szabálytalan kötet mindenfajta műfaj szabályai felől nézve, ám teljesen helyénvaló, ha Mózes Attila szabályoktól elrugaszkodó pályáját nézzük. A Zsibvásár valóban címének megfelelően mindenfélét kínál: novella, esszécske (úgyis mint alkalmi beszéd), esszénovella, még interjú is olvasható benne. Bár nem a titkon remélt és várva várt nagyregény (az majd a következő lesz bizonyosoan), ám mégis, ahogyan a kötet alcíme mondja: Szövegek egyetlen hangulatra – mely alcím természetesen játék a legelső Mózes-kötet, az 1978-ban megjelent Átmenetek alcímével, ahol még különböző hangulatok említtettek.
Az olvasót e műfaji sokféleség talán elbizonytalaníthatja, különösen a kötet közepén terpeszkedő interjú, mely bár szándékában életút~, voltaképpen mégsem az, Mózes Attila a végére is ugyanolyan hallgatag és titokzatos marad, mint ahogy azt a kérdéseket megfogalmazó György Attila menetközben is mondja – noha helyenként nagyon is bőbeszédű. Ám az olvasó arról is pontosan értesül, hogy a szöveg nem éppen beszélgetés közben született, hosszas, írásbeli munkálkodás, s az ezzel együttjáró meggondoltság áll mögötte, így aztán beillik azon szövegek sorába, melyek manapság már akár regényekkel együtt is mérettethetnek különböző alkalmakkor – hogyisne szerepelhetne akkor fikcionalizáltnak tételezett szövegek között?
Bár persze a fikcionalizáltság ehelyt erőteljesen kérdőjeles, hiszen olyannyira sok szövegnél kibújik a narrátorból a Mózes Attila, hogy már ahol nem, ott is azt orrontja az olvasó. Ha visszaemlékszünk még legutóbbi novellagyűjteményére, a Yesterday, Az Oroszlán hava és egyéb történetek címűre (hát, nem éppen tegnap jelent meg – hanem még 1990-ben), kritikai fogadtatásában központi elemnek bizonyult a nosztalgia és most sincsen ez másképp (leszámítva, hogy ez most ugyan nem novelláskötet, csak novellá[ka]t is tartalmazó) – ha azokat a bizonyos hangulatokat keresnék, hát elsőre erre böknék rá némi gondolkodás után. Míg azonban ama 1990-es kötet elbeszélője/-i nemzedékükre, nemzedéki élményeikre emlékeztek meleg szívvel (esetleg hideggel), itt most a mai Mózes Attilák emlékeznek a régmúlt idők Mózes Attiláira, illetve azok „tartozékaira”, úgyismint hozzátartozóira, barátaira. A személyesség felerősödésének tűnhet az idő haladtával a Mózes-írásművészet ezen fonala, hiszen híresen hideg, személyességtől mentes írásaival híresült el, az vált védjegyszerű ismertetőjegyévé (gondolok itt természetesen a Telep-novellákra/kisregényekre, az Üvegcsendélet, a Füstkorom és A Gonosz színveváltozásai kötetekből), ám az is tudható, hogy legelső regénye, az Egyidejűségek „kihelyezett” főszereplője tulajdonképpen nem lehet más, csak ő maga – különben nem került volna bele életrajzába, e könyvben is felmerülő biográfiai adalékként a székelyhidasi tanárkodás. Úgyhogy nem is annyira a maga személye köré záródás az újdonság itt, hanem a néven nevezés – az elbeszélő, illetőleg a megszólaló nem én, hanem Mózes Attila. Hogy is olvasható másként a Megfakult képek végső „leleplezése” („a nagymamám volt. [...] Én meg az unokája.” [99.]), mint hogy az elbeszélő azonosítható a szerzővel, Mózes Attilával – különben nem lenne tétje, holott érezhetően van.
A néven nevezéssel szorosan együttjáró vallomásosság új elemeket von be Mózes prózaművészetébe: a közelmúlt történelméről való beszédet. Az említett interjú (mely a kötet címadó írása), valamint a Hüvely Matyi csodálatosan posztmodern élete a sajátságos rendszerváltós rommagyar tapasztalatot is megszólaltatja, jellemzően Mózes Attila-i szemszögből (ami természetesen garantálja, hogy továbbra sem lesz, lehet az „anya”-országból sokszor keresett határon túli „nagymagyarságélmény” hordozója). Miközben közeli barátai egyike-másika politikai pályára lép, ő maradt, aki volt, csöndesen szemlélődő író-olvasó, akinek joga van megmosolyogni a sokszor visszás igyekezetet, el tud ironizálni rajta, de úgy, hogy azon a szeretet is érezhető. Így aztán egyből cáfolatát is adja annak, hogy ő történelemről beszélne – nem, ő a nagy történet alapjairól, hátországáról beszél. Onnan, ami egyszerre kevesebbet és többet is mozdult, mint a nagy történelem. Nem kevesebb ez, mint a mindennapok történelme.
Eme fent hivatkozott második szöveg címével pedig elérkeztünk a másik központi eleméhez e kötetnek – igen, a hüvelyről van szó, meg ennek hétköznapibb megnevezéséről, mert ha már a néven nevezést mint fontos összetevőt tételeztem, hát az egyik írás címe igencsak néven nevezi ezt a dolgot is. Ahogyan a Mózes-prózavilág egészén végighúzódik a nem igazán nyílt, de azért nyilvánvalóan kitapintható – helyenként már-már fülledt – erotikum, itt most a felszínre robban mindez – ám ezzel együtt érdekes módon a mélystruktúrából kikerül. Vagyis miközben repkednek bizonyos szavak, kifejezések, addig a szöveg erotikuma szinte a nullára csökken. Nagyon jól csinálja ezt Mózes Attila a Gumimagány című novellában, melynek már alcíme is beszédes, tárgyunkat illetően: ellenpornó. Kifordult világgal, világokkal foglalkozik ő első írásaitól kezdve – itt ez most végképp kiteljesedik. Nagyon látványos ez A Campus című írásban, mely valamiféle, vélhetően disztopikus környezetben játszódó, félig-meddig pornográf történet, mely egyszersmind alcíme (MA emlékezete) jelzése alapján megint személyeskedik is, hiszen az elbeszélés főszereplője a szövegben mindvégig az E/2. személyű, ezúttal igazolhatóan önmegszólított férfiú.
Olvashatunk aztán négy felkérésre született esszécskét a szerelemről, a föntebb taglalt szervről, az erdélyi magyar író gyomráról és az abszolválhatatlan iskolákról. Mózes ezekben egyként szellemes, tárgyát már egyik-másik címből is kikövetkeztethetően (ld. [L]étlap) eredetien ragadja meg s aztán úgy is szemléli. Egyáltalán, Mózes Attila féktelen energiával őrzi humorát, írásainak szemtelen szellemességét az esszéken túl a novellákban és még az életútinterjúban is – s a saját magáról szóló elbeszélésben éppúgy, mint a másokról szólókban, sőt, magával szemben talán még maróbb s az irónia – és például ez (is) sokat tesz azért, hogy egy valami biztosan elmondható legyen továbbra is Mózes Attiláról: hogy hiteles.
Úgy érzem, e kötet legnagyobb vállalkozása a Megfakult képek. Göndör Mariska életének pátoszmentes elbeszélése érezhetően és aztán persze bevallottan is személyes érdekeltségű vállalkozás. A töredezettség-szakadozottság, a mozaikokból épülő egység ugyan egyre kisebb formákban vezet a történet elmondásához, mégis a szövegben egy regény lendületét érezni. Csöndes, visszafogott huszadik századi életútelbeszélés, kimondott kataklizmától („Göndör Mariska eszmélése arra az időre esett, amikor Európában beütött a »spanyol«.” [93.]) tudnivaló kataklizmákig – és persze közben is azokon át, Göndör Mariska mellett azonban mindezek elsuhannak, az időből mintegy kiesve éli, amíg tudja – egyedül a kezdőpontban van belátott hatással rá a külvilág. Az olvasóban kicsit önkéntelen is felmerül, hogy Göndör Mariska majdnem úgy kerül túl a történelmen, ahogyan a kötet más helyén Mózes meséli át magát a történelmi helyzeteken és sorsfordulókon – azért csak majdnem, mert Mózes Attila helyzetei és megoldásai választottak, míg Göndör Mariskának eszébe sem jutott, hogy esetleg választhatott volna. És persze még jó, hogy úgy mondjam, mert nem is választhatott volna, ha eszébe jut, akkor se.
Mózes Attila főként mesélő maradt. Kötete gazdag, sok minden megtalálható benne, mások hiányukkal tüntetve vannak jelen, aminthogy ő is hiányával tüntetve volt jelen az elmúlt húsz évben irodalmunkban. Újbóli felbukkanását nem vezették fel, nem kísérik látványos marketingakciók – egyáltalán, szimpatikusan csöndes és visszafogott az egész, mint ahogy a kötet külakja is az, mely különben, meglehet, a legszebb kivitelű Mózes könyvei közül. Az interjúban azt mondja/írja: „Következő regényemet nem úgy kezdeném, ahogyan a következőt, mert azt már megkezdtem...” (67.); és bár folytatja, méghozzá úgy, hogy az ember tudja is, ne is, és főképpen ne, hogy is áll az a bizonyos regény, most már, bármilyen hoszszadalmas is, be kell fejezni (meg kell írni/el kell kezdeni...). Miközben jönnek a fontos kötetek, mert a fontos író mondatai és gondolatai fontosak, lassan meg lesz már ágyazva a nagy viszszatérésnek. Most már az kell, hogy következzék.
Mózes Attila: Zsibvásár. Szövegek egyetlen hangulatra. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, Kolozsvár – Budapest, 2010.
