[…] Hanem a tiszta józan értelmet s ítélő tehetséget sehol se láthattam oly épen s az erkölcsöt oly romlatlan eredeti tisztaságában, mint a székely katona embereknél. 80 éve már, hogy osztrák katonák s mégis mind maiglan romlatlan erkölcsüek. Mikor pedig az osztrák katonai szolgálat más nemzetbelit pár rövid esztendő alatt merőben kiszakasztja az emberi társaságból, hazáját, nemzetét, szabad institutioit mind megtagadtatja velök. És a mikor a székely katona az osztrák mostoha iskolájában felnőve becsületes, józan erénnyeit mégis feddhetetlenül fenntartja, bizony párja nélküli ritkaság. […]
[…] Hogy a született székely katonatiszt minő hajlammal viseltetett a német iránt és minő szempontból nézte a közügyet, ismertetésül leírom egy katonatisztnek előttem történt czifra eljárását.
Julius havában az ó-sánczi katona őrtanyán szolgálatban levő századosnál mulatánk néhány ismerősök. A négy heti commando szolgálatban jól belerestelt századost társaságunk földeríté, de a mi nem soká tartott, mert két sóhivatali német überreiter rohant bé és jelenték, hogy valami 80 székely szekér csempészeti sóval húzódnak be Oláh országból; ők észrevevén útjokat állták s leakarák tartoztatni: de a székelyek botra kapva, csakis gyors lovaiknak köszönhették menekülhetésöket.
A százados azonnal felpattant, kardot kötött, lárma dobot veretett, a legénységet fegyverbe állítá. A dühösségig indulatos hangon kiálta rájok, hogy a só csempészeket élve vagy halva kézrekerítsék, a ki legkevésbé kedvezne nekik, irgalom nélkül sánczfogságra küldetik. Mialatt, pedig a legénység nyakra főre készült, a százados szobájába vissza vonult, itt ablakot, ajtót becsukván, az altisztekre menydörgött:
„Észen legyenek önök! bolondot ne tegyenek! a ki sócsempészt hoz bé, leszúrom, mint a kutyát. A német só mellett felkophatik az állunk. Azonban jól ügyeljék, hogy a német észre ne vegye ...”
Ezalatt a fiuk sorba rendeztettek, a százados átkozottul kiegyenesedve elejékbe toppant s tele torokkal ujjitá meg előttük a felsőbb rendeletek pontos végrehajtását. A lármára egy befutott harminczadi német hivatalnokokat pedig fennhangon biztosítá, hogy valahára csakugyan gyökeriből kiirtja az undok só csempész fajt és hogy szekereiket s marháikat elkobozván, dobra üthetik. Öröm sugárzott a gyáva hivatalnokok szemeiből a zsiros ragadomány hallására.
A század 6 óra múlva szálingozott vissza, pogányul megizzadva. A vezető altiszt bosszús hangon jelentvén, hogy ok nélkül fáradoztak. A legmagosabb bérczeket s a legmélyebb völgyeket mind kikutatták, de sehol bár élő lényre se bukkantak. Minek következésiben nagy a gyanúja, hogy a só-hivatal legényei csufságból vagy ostobaságból ütöttek akkora lármát s mindnyáját bolonddá tették.
Utóbb a zaj lecsendesedvén, a százados beinté az őrmestert: „No, hogy ment a lagzi?” kérdé. „A hogy competált kapitány uram! ... felelé. Egészen más vonalra vezettem a fiukat, s időt engedtem a szekereknek; ezek meg nagy okosan elébb is álltak. Mire visszatértünk, se hírek, se nyomuk többé. Éppen a mint illett. Ördög bújjon a németjibe! Abból ugyan nem eszik ...”
A százados megveregeté vállát s barátságos hangon szóla: „Csókolni való az én jó öregem! Ezt tegye másszor is, törölje ki a német szemét minden alkalommal.” […]
