Mélységes mély a múltnak kútja, és időnként egészen meghökkentő leleteket sikerül felszínre hozni az aljáról. Azt például, hogy mi rejtőzhet egy-egy nagyívű írói életmű még felfedezetlen „hátsó udvarában”, csak a mindenkori szerencsés utókor kiválasztottjai tudhatják, már amennyiben ezek a kincsek – ha azok – egyáltalán felszínre kerülnek. Ilyenkor a már emlegetett utókor hajlamos felszisszenni, mert azzal kell szembesülnie, hogy a történet mégsem oly kerek, mint azt olvasólámpája fénye mellett kényelmesen elhelyezkedve gondolta volna; hogy még mindig vannak hiányzó darabok a nagy kirakósjátékból, melyet Irodalomnak hívunk, s ezek bizony módosíthatják a végső képet. Még pontosabban: az sem biztos, hogy ez a sok-sok szerzői képmásból összeálló, végső kép megrajzolható.
A jó öreg Mark Twainnek például még arra is volt gondja, hogy megtréfálja száz évvel későbbi olvasóit. Végre lejárt ugyanis a százéves „moratórium”, amit ő maga szabott önéletrajzának kiadása számára – és őszintén remélem, nem volt alaptalan az óvatossága. Néhány évvel ezelőtt már sikerült zavarba ejtenie a tisztelt közönséget – legalábbis a magyart, amely most először vehette kézbe Sátán-hármaskönyvét. Nem egészen passzolt ez az „ifjúsági író” toposzához, nemcsak nálunk, de saját hazájában sem, nem is tömködték vele túlságosan a tanulóifjúság fejét. Ha már az úgynevezett gyermek- és ifjúsági irodalomnál tartunk: hála a karácsonyi ajándékozás jó szokásának, birtokomba került Twain nagyrabecsült kollégája, Rudyard Kipling Kívánságok háza című, tavaly megjelent elbeszélés-gyűjteménye, amely a kiváló angol író fantasztikus írásait tartalmazza. S bár az irodalmi közvélemény – a magyar is – tudott ezeknek a szövegeknek a létéről, Kiplinget mégis csak A dzsungel könyve, esetleg a Kim írójaként tartottuk és tartjuk számon (és persze, kötelezővé tett rosszallással, az angol kolonializmus vélt vagy valós apostolaként), legkevésbé sem tudományos-fantasztikus szerzőként. Pedig az is; ráadásul a kötet írásai „egytől egyig most olvashatók először magyar fordításban, új megvilágításba helyezve egy irodalmi nagyság munkásságát”, áll a hátlapon.
Az a kérdés, hogy valóban így van-e. Módosíthatják-e érdemben a kirakósjáték későn megtalált darabjai az összképet, vagy az ítéletek (főként egy klasszikusnak tartott életmű esetében) nehezen vonhatók vissza, az Arc vonásai már készen vannak – legalábbis egy adott nyelvi és kulturális közegen belül. Ha mondjuk a sors érthetetlen szeszélye folytán Shakespeare-nek csak a szonettjeit fordították volna magyarra, akkor most elsődlegesen költőként tekintenénk rá, aki mellesleg írt néhány, állítólag egész izgalmas drámát is. Nem kell azonban ennyire elrugaszkodnunk a talajtól: fejére állhat a Masoko Köztársaság, Lázár Ervin akkor is, végképp meseíróként rögzült a köztudatban – nem mintha ez baj lenne, csak hát féligazság. Ámbár ahogy a másik varázsló, Kipling írja: „Az Igazság ugyanis egy tengerből kimentett ruhátlan hölgy, s egy igazi úriembernek kötelessége azonnal egy köntöst reá borítani.” Mindig izgalmas azonban, hogy mi az, ami mégis, továbbra is kilátszik a ruha alól.
