– Van a Seiobo járt odalent című kötetedben egy történet, amelyik a Szent Anna-tónál játszódik. Úgy tudom, a történet megírásakor még nem jártál a tónál. Mi volt a kiindulópontja annak, hogy mégis abba a környezetbe írtad bele a történetet?
– Barátom, Bukta Imre saját élményeként mesélt nekem egyszer Ion Grigorescu Szent-Anna-tónál megnyilatkozó alakjáról. Amikor aztán ennek megírását követően, vagyis évekkel később hálásan szóba hoztam neki a dolgot, tanácstalanul nézett rám. Ő, Bukta, nem tud semmi ilyesmiről. Részt vett ugyan abban a művészeti táborban a Szent Anna-tónál, amiről beszélek, talán többször is, de ott soha nem volt együtt Grigorescuval, és egyáltalán, ezt az egészet, amit megírtam, most hallja először. Azóta nem tudom, hogy került hozzám ez a történet. Teljes rejtély a számomra. Biztos vagyok benne, hogy nem a fantáziámban született. Biztos vagyok abban is, hogy nem álmodtam. Akkor viszont hallanom kellett valakitől. De nem tudom felidézni a forrását. Maga Grigorescu sem tud róla, bár amikor jóval később elmeséltem neki, tetszését nyilvánította – csak éppen akkor hallotta először. És hiába próbálkozom másoknál is, senki nem vállalja, hogy tőle hallottam volna. A legmélyebb rejtély. Ezért is került a Seiobo járt odalent című kötetben a dolgoknak nagyjából a tengelyére. Maga az eset belülről mozdíthatatlan: Grigorescu és a Szent Anna-tó elválaszthatatlanok.
– Más lett volna-e vajon a történet egy reális utazás nyomán?
– Nemcsak egy reális utazás nyomán, a körülmények bármiféle különbsége alapjaiban megváltoztatta volna az egészet. De mint mondom, nem ismeretesek előttem a körülmények. Mondjuk úgy, ennek az írásnak a körülményei… rejtettek.
– Úgy érkeztél Romániába, hogy a román kultúrához már régi, több évtizedre visszanyúló figyelem kapcsol. Hol volt ennek a figyelemnek a kezdőpontja?
– Az első fantasztikus könyvet, egy bizonyos Matei Călinescu Zacharias Lichter élete és nézetei című művét ifjúkori barátom, az azóta elhunyt Endrődi Szabó Ernő költő adta a kezembe Gyulán, 1971-ben, harmadik éves gimnazista koromban, mégpedig valamilyen csak rá jellemző, huncut, sokat sejtető mosollyal, mely jelezte, hogy ezzel a Călinescuval nem akármiről van szó, s hogy az a barlang, ahonnan ez való, tele hasonló kincsekkel. A könyv nagy hatással volt rám, s ezek után már a Titus Popovici-féle Ipu két halála, vagy Panait Istrati egész írói oeuvre-je, vagy Tristan Tzara és Eliade és Ionescu s végül a mindezeket megkoronázó Cioran maguktól bukkantak elő. Mintha valami ismeretlen virág illatát kellett volna behunyt szemmel azonosítanom: nem ment. Kinyitottam a szemem, és akkor se ment. Besorolhatatlan, különleges, szomorú szépségű virág illata volt. Így hát könnyen előállt, hogy képzeletemben számon tartsak egy országot, mely tőlem valahol dél-keletre fekszik a meghatározhatatlan messzeségben, egy országot, amelynek ilyen illata van, de amely ország ugyanakkor valószínűleg nem létezik, és nem is létezett soha. Én Romániának hívom. Nem is tudom, Nálatok mi a neve?
– Ha egy térben-időben távoli figurát próbálsz körülírni, mi a legfontosabb fogódzó?
– Hát, éppen az, hogy az a figura, ahogy mondod, térben-időben távol van. Ugyanakkor a körülírni, az nem a megfelelő szó itt. Nem nekem kell kibontanom ebből a távolságból, jön ő magától. Egész alakban, élesen. Minden alak így érkezik a könyveimbe, és nekem nem az a dolgom, hogy megjelenítsem őket, hanem hogy elfogadjam, hogy nem jöttek, hanem ott is vannak már, s épp ahhoz a történethez, állapothoz tartoznak, sőt, nélkülük erről és éppen erről a történetről vagy állapotról nem is lehetne beszélni.
– Korim György úgy menekül meg a Háború és háború című regényben egy gyermekbanda köréből egy vasúti felüljárón, hogy egy hosszú monológba kezd. Egy interjúdban azt olvastam, hogy ez az eset a felüljárón „eredetileg” veled történt. Nekem erről Seherezádé története jut eszembe, ahogyan megmenti önmagát egy történetsorral. Mennyire érzed magad jártasnak a nyelv különböző helyzetekben, funkciókban történő használata szempontjából?
– Egyetlen nyelvet tudok igazán, és ez a saját nyelvem, ezt senki más nem beszéli, elemi nyelv. Hihetetlen bonyolultsági foka van annak az esemény-univerzumnak aztán, amiből ez az elemi nyelv összeállt. Fel nem foghatom, hány- és hányféle nyelvi struktúrával esett találkozás, miféle végtelen mennyiségű beszédvariáns, mennyi, de mennyi elemi nyelv, amelyikből ez az enyém kialakult! Jártasnak tehát inkább a saját nyelvemben és ennek használatában vagyok, de iszonyú érzékenyen érint a velem kapcsolatba került emberek, azaz a többiek nyelvi világa. Azért, mert ennek a nyelvi világnak a lakója, a beszélő érint iszonyú érzékenyen. Pontosabban: már amelyik. De az is rettenetes szám. Egyszer próbáltam készíteni egy listát, hányan vannak. Nevetséges kísérlet, mert teljesen reménytelen, de nagyon érdekes következtetésekhez vezetett. Nagyobb számhoz jutottam tízezernél. A kínaiak a nagyon sokat vagy olykor a megszámlálhatatlant így fejezik ki különben: tízezer.
– Minden Krasznahorkai-műnek van egyfajta újrakezdés-jellege. A kolozsvári, bölcsészkari beszélgetés során az is elhangzott, hogy mindegyik Krasznahorkai-mű kicsit az előzővel szemben érzett elégedetlenségből táplálkozik. Az elégedetlenségen kívül még miből? Hogyan találtak meg az előző munkáid problémái, szituációi?
– Az elégedetlenségtől függetlenül beszélni erről a kérdésről elég nehéz nekem. De ha mégis így kell, hát úgy kezdeném, hogy nyilván sokan észlelték: szinte mindegyik könyvem vége felé magam árulom el, témájában milyen új terepet kínálok az olvasónak, ahol majd legközelebb újból találkozunk. Egy előre bejelentett tematikai színtérről van szó. Ez a pont mindig a kétségbeesés pontja nálam. Mert ekkor sejtem meg, ezt bevallhatom, hogy az adott mű… nem elég. És nem is az, hogy nem elég jó, vagy nem elég szép, vagy mifene, hanem hogy nem elegendő, hogy valami félresiklott benne, vagy hiányzik belőle valami még, nem teljes, valami nincs megjavítva, megoldva, felvetve, megszólítva, vagy megszólaltatva, azaz hogy itt, ebben az adott műben nincs lehetőség már megjavítani, megoldani, felvetni, megszólítani vagy megszólaltatni. Hangsúlyozottan tematikai jelzésről van szó, noha egyáltalán nem úgy áll, hogy ezzel a dolog meg volna oldva. Mert azt aztán már a következő könyv mutatja, hogy nem is, nem bizony, nem egy adott téma felvetésének az elmaradása volt a gond, hanem mint mindig, a gond: ez a „majd legközelebb”. Ez a szörnyű „majd legközelebb”, ez mindig, minden akaratom ellenére, beleszövődik a könyveimbe. A halasztás pokla ez. Egyfajta léhaság árulkodó nyoma. A félelem vízjele, hogy nehogy mindent egyetlen tétre tegyen meg az ember. Néha a bánatos kifulladásé, a vallomásé, hogy egyszerűen nem telik tőlem több. Így jön aztán a hazug, bár gyógyító pátosz, hogy no jó, így megy ez, hogy muszáj újra nekifutni, és neki is fogok, üzenek rejtjelesen az olvasómnak, neki én, mégpedig ebben és ebben a tematikai térben. Most például azt üzentem legutóbb, hogy … de hát ne is beszéljünk többet róla.
– 1999-ben, több, mint tíz évvel ezelőtt jelent meg Zsadányi Edit Krasznahorkai-kismonográfiája. Ha valaki most fogna hozzá egy ilyen könyv írásához, vajon egészen más esélyekkel indulna, vagy hasonlókkal? És hová érkezne?
– Zsadányi Edit munkáját én magától értetődően csak a legnagyobb elismerés hangján illethetem. Ám az, aki ma vállalkozna hasonlóra, gyökeresen máshová jutna, azt hiszem. Zsadányi Edit megkísérelte kimenteni a „Krasznahorkai-jelenséget” a magyarországi irodalomkritika egy fontos, jellegzetes, értékes s a korszellemhez a maga nehézkes, nyögvenyelős módján, de valahogy mégiscsak illeszkedő iskolájának ítélete alól, mely ítélet ezt az irodalmi világot, az enyémet, anakronisztikusként definiálta. Ő, Zsadányi Edit megpróbált helyet csinálni e műnek az értékek között, mondván, nem anakronisztikus ez, hanem periférikus, kétségtelen, de periférikus mivoltában is „fontos” a kortárs magyar irodalomban. Az az érzésem, ma már sokkal világosabban látszik, hogy amiként a művek és az életművek, úgy az irodalomtörténeti irányzatok irányadó, eligazító volta is megkérdőjeleződik idővel, magától értetődően értékes vagy értéktelen, jelentős vagy jelentéktelen minősítésük oly elszomorító sebességgel adják át helyüket az épp soron következő minősítéseknek, jönnek a művek és az életművek, és jönnek az irodalomtörténeti iskolák, rendek és trendek egymásután, nagy a lelkesedés, nagy az elutasítás, aztán egyszer csak látszik, hogy kopnak ezek a művek és életművek, ezek az iskolák és rendek és trendek, nem lehet megállapodni semmiben, nem lehet levajazni semmit, hiába írjuk le Johann Sebastian Bachot, lám, jön ez a kellemetlenkedő Mendelssohn, és borul az egész, kiderül, hogy Johann Sebastian Bach …! … na, persze, tudja Isten, meddig, s mikor merül feledésbe megint, s véle az őt feltétlen örökkévalóként tételező eszme is, mert így megy ez, nincs ezeknek olyan nagy jelentőségük, örülünk, ha azt olvassuk könyveinkről, értékes, búslakodunk, ha meg azt, hogy értéktelen, de nemcsak hogy nem most dől el, hanem nem dől el soha, mindig változik, sohasem áll le ez a furcsa változékonyság, és ez az érdekes. Amúgy pedig, visszatérve ahhoz, aki majd vállalkozik egy újabb „Krasznahorkai-kismonográfiára”, más gondja lesz, mint Zsadányi Editnek volt, neki, ennek az eljövendőnek a maga gondolati építményét, amelyet írói világomról rakna fel, egészen máshol kellene, feltehetően, alá-aládúcolni, hogy ne zuhanjon magába, mivel egyre több derült ki az idők során erről az egész „Krasznahorkai-világról”, olyan dolgok, amik korábban nem voltak ismeretesek, egyre több mű ad az én esetemben is egyre világosabb kontúrt a szerző nyilvánvaló akaratának, hogy itt, az én esetemben valaki a korszellem alatt nyög, de nem neki dolgozik – már amennyire az akarat egyenlő volna a lényeggel, s már amennyire én ezt megítélhetem.
– Történt-e szerinted olyasvalami az elmúlt tíz év irodalmában vagy a közönség irodalomhoz való viszonyában, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni – ami átalakított valamit?
– Tíz alatt nyilván azt érted: valami hosszabb időszak… Ugye? Mert pont az elmúlt tíz év alatt nemigen történt, de már ha az elmúlt tizenegyet nézzük, akkor az persze mindjárt más. Ezzel azt akarom mondani, hogy igen, van visszatekintve egy pont, ahonnan nézve nagy a változás, magában az irodalomban is, és a közönségnek az irodalomhoz való viszonyában is. Erdélyben, Nyugat-Pakisztánban, a kirgizeknél és a perzsáknál, a japán és az argentin arisztokraták maréknyi csoportjaiban nem történt semmi, műveltség szükséges a magasművészet élvezetéhez. De mindenhol másutt nagy a felfordulás. A műveltség, az, amit annak tekintünk mi is itt ebben a beszélgetésben, szétfoszlik, mint a test a sírban. Mintha a dolgok rendje volna ez. Én a magam részéről úgy is érzem magam. Mint a sírban a test. Mert érzékelem, hogy van egy „Új-Műveltség”, de ennek sem a tartalmával, sem az artikulációs kódjával nem vagyok tisztában. Mintha már volnának ők, akik ezt művelik – de nem nekem, nem nekünk. És érzékelem azt is, hogy ez olyasvalami, ami a számomra egyenesen elfogadhatatlan. Úgy érzem, ami jön, az Rossz. Bármi legyen is. Ami jön?! Már itt is van. Felnézek ebből a beszélgetésből, s tessék – ott áll velem szemben. Elfogadhatatlan.
Krasznahorkai László
1954. január 5-én született Gyulán. A gyulai alap- és középfokú iskolák után Szegeden, majd Budapesten jogot hallgatott 1974-től 1976-ig. Az ELTE Bölcsészkarán 1977-1983 között szerzett magyar-népművelő diplomát. 1977-1982 között a Gondolat Könyvkiadónál dokumentátor, 1982-től szabadfoglalkozású író. A kommunista rendszer összeomlása óta állandóan változtatja lakóhelyeit. Gyakran tér vissza Németországba és Magyarországra, de hoszszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban. Számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legmagasabb magyar állami kitüntetésnek, a Kossuth-díjnak is. Tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának. Olyan ismert művek szerzője, mint a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Háború és háború, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó vagy a Seiobo járt odalent. Több alkotását, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendezőbarátja, Tarr Béla.
