Kolozsvárnak jelenleg 747 tere és utcája van, s közülük csak 22-nek a neve tekinthető magyarnak vagy legalább magyar vonatkozásúnak. A város lakosságának megközelítően 19%-át kitevő magyaroknak csak 2,8%-nyi név jut. Másfél évtizedes szélmalomharc után jutottunk ebbe a megalázó helyzetbe. Tulajdonképpen 1945-től folyamatosan tart a kolozsvári helynevek magyartalanítása. Hol ilyen, hol olyan okból keresztelt át a pártállami hatóság utcákat. 1964-ben, majd 1987-ben jóformán minden főutcát megfosztottak a magyar személyiséghez kötődő névtől. S mikor az 1989-es változás után fellélegezhettünk volna, még egy év sem telt el, s már a – fele hosszában – Petőfire emlékeztető utca szúrt szemet, aztán következett a Rákóczi út. De az évszázados múltú „beszélő” nevek is feketelistára kerültek. A Kőmálalja, Pata, Györgyfalvi út sem kellett a helyi vezetésnek. Bár az 1990 márciusában megjelent törvény értelmében létrehozott névadó bizottságban magyar szakemberek is helyet kaptak, az ülésekre rendszerint meg sem hívták őket. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben lépett fel Asztalos Lajos. Az addig inkább műfordítóként és eszperantistaként ismert nyomdai szakember a sajtószabadság körülményei közt ismét művelni kezdte kedvenc témáját, a helytörténetet, s a régi kolozsvári utcanevekről indított cikksorozatot a Szabadság című napilap akkoriban megjelenő mellékletében, az Erdélyi Híradóban. 1994 áprilisáig 58 e témakörbe vágó közleménye jelent meg. Ezek segítségével a kolozsváriak újra felfedezhették régi utcaneveiket, s újra elkezdték őket nyomtatásban is használni. Közben a városvezetésben tevékenykedők részére magyar vonatkozású utcanevekre dolgozott ki javaslatrendszert. S folyamatosan tanított: nem győzte hangsúlyozni, hogy az utca- és térnév is műemlék jellegű. Lehetőleg vissza kell állítani az 1899 előtti „beszélő” neveket: a Híd, Király, Közép, Szén, Torda utca elnevezésnek nincs is nemzetisége.
1994-ben sokan biztatták Asztalost, hogy a cikksorozatot dolgozza át kötetté, tegye közkinccsé. Egyre halogatta, a kolozsvári emléktáblák összeírását tartotta sürgetőbb feladatának. S közben állandóan képezte magát. Egy ideig a városi névadó bizottság tagjaként is kifejthette nézeteit. Közel másfél évtizedes gyűjtés, készülődés után megszületett a 2004-es impresszummal kinyomtatott, de csak 2005 nyarán bemutatott nagy munka: Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár (Polis Könyvkiadó). Több mint 600 oldalán Kolozsvár ezeréves történetét dolgozza fel.
A helynévgyűjtés, eredetmagyarázás, értelmezés tulajdonképpen a nyelvészet körébe tartozik. Több magyar városnak összegyűjtötték már a helynévanyagát, így Budapestnek, Pécsnek, Pozsonynak és Marosvásárhelynek. Sőt Kolozsvárnak is. Ez utóbbi munkát Szabó T. Attila tette közzé 1946-ban Kolozsvár települése a XIX. század végéig címmel. Térképmásolatok melléklésével több mint száz oldalon jelent meg műve, s Asztalos munkájának is alapjául szolgált. Már ő, a nyelvtörténész professzor is gazdag helytörténeti, művelődéstörténeti ismeretanyagot halmoz a szócikkekbe. Szabó T. Attila 1946 után is gyűjtögette a helyneveket, s gyűjtése egy részét a család Asztalos Lajos rendelkezésére bocsátotta. Szabó T. Attila nyomdokain haladva Asztalos egy olyan átfogó szócikk-felépítést dolgozott ki, amely lehetővé teszi mind a hatalmas bibliográfia, mind a szóbeli közlések rendkívül gazdag anyagának a feldolgozását.
A betűrendben következő szócikkekben a félkövér betűs címszót az utca/intézmény/dűlő/folyó betájolása, körülírása követi (pl. melyik főutca merre nyíló mellékutcájáról van szó). A kialakulással kapcsolatos adatok után nyíllal jelölve sorakoznak az utalások: vagyis a rokonnevű utcák, területegységek, amelyek külön címszóként is előfordulnak, illetve azok a címszavak, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az utca nevéhez. Az utcák teljes bemutatását mindig az első megnevezésnél találjuk, de minden későbbi néven is fel vannak tüntetve, utalva az elsőre. A következő bekezdés a tulajdonképpeni nyelvtörténeti adattár: évszám és szövegrész, melyben a név előfordul. Szükség esetén irodalmi idézeteket kapunk: leggyakrabban Tótfalusi Kis Miklós és Felvinczi György Kolozsvárról szóló verseiből, Nagy Péter lírai városleírásából. Egy újabb bekezdés a név eredetét, a névadás okát próbálja magyarázni, itt a szerző történelmi érveket sorakoztat fel, néha vitába száll, anekdotákat idéz. Ha az épülethez emléktábla kötődik, annak szövegét is közli. Végül, ha a név eredete az eddigiekből nem derülne ki, leszögezi: „Nevét a helyhatóság adta.”
Figyelembe véve, hogy Kolozsvár utcaneveit az addigi spontán fejlődés után először 1899-ben, majd 1920-ban, 1940-ben, 1945-ben, 1948-ban, 1964-ben, esetleg 1984-ben és 1990 után is megváltoztatták, akár hat-nyolc utalószó is vonatkozhat ugyanarra az utcára. Így példaként említhetjük a Közép utcát, mely utóbb a Belső jelzőt kapta: 1899-ben Deák Ferencről, 1921-ben Mária királynéról (Regina Maria), 1941-ben újra Deák Ferencről, majd 1945-ben ismét a királynéról, 1948-ban Molotov orosz politikusról, 1958-ban dr. Petru Groza éppen elhunyt román államférfiról, 1990-ben pedig a hősökről (Eroilor) nevezték el. Az utca keleti végétől balra nyíló tér még több névcserén esett át: Trencsin, EMKE, Bocskai, Cuza Vodă, Hitler, Malinovszkij, Victoriei/Győzelem, Avram Iancu voltak eddigi megnevezései.
Asztalos Lajos semmit sem bíz a véletlenre, az olvasó esetleges alapismereteire. Úgy állítja össze a szócikkeket, hogy egy magyarországi vagy felvidéki – románul nem tudó – érdeklődő is használni tudja azokat: nemcsak a román szavak jelentését, de még szófaji besorolását, a főnevek nemét is jelöli. A román személynevek esetében a keresztnévnél, sőt a keresztnév kezdőbetűjénél (pl. I. C. Brătianu) is megtaláljuk az utcanevet. Így aztán másfél oldalnyi Ion és Ioan, vagy húsz Vasile s több mint tíz Alexandru kap utalást. Túlzásnak véljük, hogy a román neveket magyaros kiejtéssel is iktatja: Ándréj Murésán. Egy alkalommal meg nyilvánvaló sajtóhibából származó elírást is felvesz: így a Muşatu név első előfordulása Musafa, Simion alakban jelenik meg. Pár román névnek több alakváltozata is szerepel. Nemcsak a román, de a magyar hatóság adta neveknél is jó lett volna feltüntetni: ki is az a személy, akit méltónak találtak a névtáblára. Gyulai Pál, Hegedüs Sándor, Mária Valéria esetében olvashatunk is ilyenszerű utalást. Némely román személynél a keresztnév sem derül ki. A Jászai utcánál is csak sejtjük, hogy Jászai Marira, a Krizánál pedig hogy Kriza Jánosra kell gondolni. Egy-egy név fejtegetésénél nyelvtörténeti érvelésbe kezd a szerző, akár az ómagyar kori hangzóváltozásokat is felsorakoztatja. Egyik-másik szócikk tanulmánnyá kerekedik: Gilovics-ház, Házsongárd, Híd utca, Torony, Sétatér, Kupleráj. Az összetett nevek külön címszóként kerülnek felsorolásra: Házsongárd; Házsongárd felett; Házsongárd-kapu; Házsongárd-tető; Házsongárd utca stb. A Házsongárdi temető esetében a város híres sírkertjének a rövid történetét kapjuk, de a mostani áldatlan viszonyok jellemzése, az 1980-as évek „nagy honfoglalás”-ának – különben színes – bemutatása nem illik a kötet jellegéhez. Akárcsak az az anekdota sem, hogy 1919 tavaszán az először Kolozsvárra látogató Ferdinánd román király köszönt az utcán megpillantott Balogh Ernő geológus tanárnak (vö. Majális utca).
A kötet az utcákon kívül minden megnevezhető (névvel említett) határ, folyó, kaputorony, bástya, lakóház, szálloda, fogadó, kocsma, üzlet, gyógyszertár, vállalat, malom, gát, szobor, emlékmű felsorolását tartalmazza a hozzá fűződő ismeretanyaggal. Nyelvészeti szempontból helyes, hogy a társalgási nyelvben használt beceneveket, humoros elnevezéseket is feltünteti: Belcsi (Belvedere), Konti (Continental), Késdobáló (kocsma), Krokkó (cukrászda), Kötéltáncos (Avram Iancu-szobor), Matyi tér (Mátyás király tér, Főtér), Nyehó (New York szálloda) stb. Ez utóbbiak jó része csak szóbeli információ alapján került felvételre. Meggondolkoztató, hogy a házak esetében milyen kritérium alapján döntött a szerző. Úgy tűnik, hogy a nyomtatásban megnevezett házak kerültek be a jegyzékbe. Pedig még rengeteg családhoz, építtetőhöz kötődő közismert épület fordul elő Kolozsvárt (pl. Ács-ház, Haller-ház, Óvári-ház, Kós-ház).
A szerző pontosságra, teljességre való törekvését mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a szócikkekhez is lapalji jegyzeteket, kiegészítéseket fűz. Kár, hogy ezeket nem a helyükre, hanem a kötet végére iktatták, s ott alig találhatók meg.
Az adattárban külön-külön csoportosítva leljük meg a közigazgatásilag Kolozsvárba olvasztott három falu (Kardosfalva, Kolozsmonostor, Szamos-falva) névanyagát. De Kolozsvárnál is előfordul utalószóként mindegyik név.
A terjedelmes kötetből az első sűrűn szedett 30 oldal tartalmazza a bevezető tudnivalókat. A mintegy 90 személyt felsoroló köszönet után Előszó helyett címmel a könyv használati utasításai következnek, az egyes szócikkek szerkezeti leírásával. Ezután két várostörténeti tanulmány tisztázza, mit is kell tudni Kolozsvárról. A Kolozsvár előzményei a régészeti kutatások tanulságait foglalja össze, s ezek alapján jellemzi az egykori Napocát. A város kialakulása című következő dolgozat első mondatában a szerző leszögezi, hogy „a történelmi folytonosságot – vagyis azt, hogy a római kor lakosságának egy része itt maradt és latin nyelvét megőrizve átvészelte a népvándorlás gót, gepida, hun, avar, szláv, bolgár hullámait… minden újabb lelet külön-külön cáfolja”. Ezután a középkori Kolozsvár kialakulását mutatja be a XV. századig. Az utóbbi századokra vonatkozóan inkább a lakosság nemzetiségi-vallási összetételének változását, valamint a területi terjeszkedést jellemzi. E dolgozat függeléke Kolozsmonostor és Szamosfalva rövid története. Míg Kolozsmonostor 1895. január 1-jei egyesítése Kolozsvárral közismert adat, addig Kardosfalva és Szamosfalva beolvasztásának biztos dátumát neki sem sikerül feltárni. A harmadik tanulmány a Helynevek címet viseli. Igen összetett írás. Névtani szakkönyvek alapján a helynevek csoportosítását ismerteti, s ide beiktat egy Kolozsvár nevét elemző nyelvészeti fejtegetést, valamint korszakolja a kolozsvári hivatalos utcanévadások történetét 1848-tól napjainkig. Különösen részletesen tárgyalja a magyar nevekért folytatott 1990 utáni városházi csatákat, melyeknek ő maga is részese volt. A szerző itt is kilép a higgadt értekező stílus kereteiből. Néha oktat, máskor leleplez.
A kötetet a Rövidítések feloldása zárja, s ez foglalja magában a bibliográfiát is. Vagy 250 címet. Jóformán mindazt, amit Kolozsvárról valaha írtak, s a térképeket, amiket a városról rajzoltak. A címek négy-nyolcbetűs rövidítése lehetővé teszi, hogy bármelyik szócikkben hivatkozni lehessen rájuk. Így a kutató, érdeklődő visszakeresheti a forrást, s egyben a szerző is mentesül az esetleges tévedés felelőssége alól. A műhöz hat – 1714 és 1941 között keletkezett – térképet tartalmazó külön mappa járul. Ma már nehéz megszerezni őket, így szerencsés hasonmás kiadásuk. Ha tőlünk függ, még legalább a belváros telekkönyvi térképét és a XX. század végi utcahálózat rögzítését mellékeltük volna. Hiszen erre a mai helyzetre is vonatkozik a szöveg. A kötet oldalait ifj. Krisztya Imre régi fényképek alapján készített hangulatos rajzai illusztrálják. A Szabadság oldalain – az előzetes szövegközlés során – igen jól érvényesültek. A könyv szövegrengetegéhez képest több is elkelt volna belőlük.
A szerző belátja, hogy munkája szinte befejezhetetlen, e téren teljességre törekedni lehetetlen. Csupán alkalmilag „használva” a kötetet, nem találtuk a Ferencz József, Galilei, Cetăţii utcákat, a Piaţa Agârbiceanu teret. S meglepődtünk, hogy a sétatéri Műcsarnok sem kapott szócikket, s hogy a Qarta-ház mintha északabbra költözött volna a Híd utca keleti során. Az Asztalosok tornya pedig – ha Kelemen Lajosnak, s nem a torony névrokonának van igaza – máig sincs lebontva. Egy ekkora terjedelmű munkában ezek apróságok.
Asztalos Lajos ezzel a művével beírta nevét Kolozsvár várostörténetébe. Jóformán a teljes szakirodalmat feldolgozta. Adatait betűrendbe szedte. A tárgyi anyagét. Az egykor itt éltek csak akkor kerültek említésre, ha az utókor utcanévre méltatta őket. Nem folyamatos olvasásra, hanem tájékoztatásra, használatra való ez a kötet. Ám használatát meg kell tanulni. Talán nem volna érdektelen az adattár egy leegyszerűsített, olcsóbb kézikönyv-kiadását is elkészíteni, esetleg úgy, hogy a románok is használhassák. Elismerés illeti a Polis Könyvkiadót, hogy egy ilyen terjedelmű, igényes munka gondozását elvállalta, az Illyés Közalapítványt, a Communitas Alapítványt és a Kolozsvár Társaságot pedig azért, hogy a kiadást támogatták.
Asztalos Lajos: Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár. Kolozsvár Társaság – Polis Könyvkiadó, [Kolozsvár] 2004. 623 l.