Mottó:
Sajnos, tény ma is, hogy komoly történeti igazságokat nem is keres, nem is vár, sőt talán nem is akar senki!… senki!
(Csokán Pál 1933)
9.) Gyakran előfordul, hogy éppen a legellentétesebb nézetek jutnak vitatott kérdésekben azonos véleményre. Így például a romantikus messzeségekből származás tételét elvető duna-tiszai őshaza elmélet, az ultracentrikus elképzelés, elkeseredettebben támadja a krónikus hagyományt, mint az idegen szemmel mérlegelő hivatalos tanítások.
A MÉLYSÉGEKBŐL KIÁLTOK TEHOZZÁD, URAM!
Móricz Zsigmond A tüzes gép című elbeszélésében egy kis Tisza menti falu életstílusát, lelkületét így érzékelteti: „Különben is úgy élt itt a kisfalu a Tisza-parton évezredek óta, mozdulatlanul, se nem nőtt, se nem fogyott. Összetartottak és közös erővel, közös mulatsággal élték az életet... Isten tudja csak, mióta voltak itt. Itt voltak már a hunok idején, az avarok alatt, amikor a magyarok bejöttek. Beszélték az ősi nyelvet, ami itt termett évezredek alatt. Aki hódító faj megtanulta, itt maradhatott, aki nem tanulta meg, elpusztult... A mamónak az volt a szerencsétlensége a falu szemében, hogy olyan emberekbe tudott beleszeretni, akik nem voltak idevalók. Jöttment emberek voltak...”
Én húztam alá az évezredeket, a többes számúakat. Az ezer év, a nemzeti-történelmi hagyomány zászlain lobogó jelszó helyett itt a „történelem nélküli népi valóság” több ezer éve villan elő. Az oly szelíd dallamossággal előadott kijelentés az érvényes történetírás felől tekintve – ultraradikális!
Akkoriban (1933), amikor Móricz ezeket írja, megjelent már egy füzetecske is Csokán Pál* nevű szerzőtől, azt állítja, hogy lényegében nem is volt honfoglalás, az erről szóló krónikák mind célzatos koholmányok, amelyek a nép elnyomóinak szempontjából íródtak, legjobb esetben romantikus költemények, fantáziálások. Lényegében mégsem a szélsőségek találkozásáról van szó. Ugyanis…
Az egyik fél azt mondja, hogy „amikor bejöttek, itt benn nem is volt senki”.
A másik meg azt állítja: „nem is jött be senki!”
Lidércnyomásos helyzet. Ez utóbb említett Csokán Pál szerint: kelta, dák, római, germán, hun, avar s „magyar”, helyesebben „Árpád hada”, semmit nem adtak hozzá az ország értékeihez, a Kárpát-medencéhez s különösen annak középső vidékéhez, (Duna-Tisza köze, fel az északi Kárpátokig, és a Tiszántúl széles sávja, a „vízvidék”), amelynek népe, az „ugor alapú” magyar földmíves nép teremtette meg és őrizte itt a magyar nyelvet és munkájával működtette itt a civilizációt – sok ezer sírmező tanúskodik itt erről, e behatoló népek csak hódítani jöttek, megélni akartak itt a föld népének a munkájából s a föld gyümölcseiből, vadból-halból, de hosszabb-rövidebb itt tartózkodás után – talán még a leghosszabb a keltáké volt, olyan félezer év – eltűntek, felmorzsolódtak, s maradt a magyarság, amelyre újabb és újabb Trianonok következtek, két és félezer év során, végeérhetetlenül.
Árpádékról csak annyit tudni, hogy „keletről” jöttek, mondja; szilaj, jó lovú férfiak, harcosok, akik legfennebb ezren lehettek, és származásilag sem voltak egységesek... „Hogyan határozták meg magukat? ... ki tudja azt biztosan?... Utódaik legkevesebb kétszáz esztendőn át országnévül a Pannonia szót használták. Ez a kifejezés, hogy Magyarország, ismeretlen keletű” – állítja Csokán. „Géza fejedelem, első felesége halála után – idegen asszonyt ültetett maga mellé a fejedelmi székbe. Ettől fogva a magyar trónon, kilenc évszázadon át, két esztendő kivételével – folyton-folyvást idegen nő ült a magyar király oldala mellett...” Megdöbbentő tény, hogy a magyar nyelv és a magyar lelkiség méltó ápolása, megbecsülése és fejlesztése céljából soha egyetlen magyar király sem tett semmit. Még nyolcszáz esztendő múlva is csak nagy küzdelemmel lehetett kiküzdenie a magyar nemzetek a magyar nyelv kötelező használatának a jogát... A magát irányadónak tartó történetírás, a közkézen forgó szakirodalom, az úgynevezett hivatásos történetírás és ezek nyomán ellenség és jó barát mind-mind azt hangsúlyozza, hogy a:
„magyarok Ázsiából jöttek”...
S szerintük Árpádék már Ázsiában magyar nyelven beszéltek. Ideérkezvén, mondják: „leigázták az itt lakó germánokat, szlávokat s egyéb nációkat, elfoglalták a hont, ... aztán elterjesztették a magyar nyelvet.”
Noha Csokán végletesen szimplifikál, mert már akkoriban, tehát több mint hetven évvel ezelőtt a hazai tudomány „árnyaltabb megközelítésben” fogta fel e kérdést, sajnos mai napig ugyanígy, illetve még rosszabbul látja a honfoglalás lényegét nemcsak a kezdetlegesebb, műveletlenebb hazai közvélemény, de a külföldi „ismeretterjesztés”, és az ezzel kapcsolatos politikai közírás, de még – a szépirodalom is. Legújabban pedig az új történész- és nyelvészirányzatok csúcsai is.
Több szóbeli figyelmeztetést kaptam: hogy merek kötődni a nagyon nagy Cavalli Sforzával? Miért?
Azért, mert ugyanazt mondja, lényegében, amit 200 évvel ezelőtt az akkoriban feljövő pángermanista és pánszlávista „romantikus” történészek. Cavalli Sforza szerint, miután a mai magyar nyelvű népességnek genetikailag alig 5%-áról mutatható ki „uráli” eredet, s a magyarok több mint 80%-a genetikailag a szomszédos népekkel azonos származásúnak tekinthető, nyilvánvaló, hogy ez az 5% valami példátlan történelmi arroganciával rákényszeríttette nyelvét a többi 95%-ra! Ám – hogyan? Hiszen, mint ezt már számosan megjegyezték, nyelvet tanulni a középkorban sem volt könnyebb, mint manapság; ráadásul a honfoglalók épp csak makogni tudtak uráliul is – egy nemrég még igen népszerű román történész szerint legfeljebb ötszáz szóból állott szókincsük –, és mégis a hússzoros, náluk sokkal műveltebb és fejlettebb többséget kényszerítették a saját nyelvük átvételére; miközben ők a latint tették meg egyházi és államnyelvnek. S ráadásul – milyen gyorsan végbement az elmagyarosítás! Hiszen amióta a magyar nyelvterület valamikori és mai határait egybevetjük, úgy tűnik, hogy a magyar nyelvterület egyfolytában csökken! Érdemes például elolvasni Szabó István művét a magyar falurendszer kialakulásáról. (De kinek volna érdemes? Az bizonyos, hogy sem Cavalli Sforza, sem Paul Drăgan, sem egy „poszt-volksbundista nem olvas ilyesmit. De még egy magyar publicista vagy dramaturg sem.)
„Ha Árpádék keleti hazájukban hatalmas nagy nép lettek volna,... ha ott magyarul beszéltek: erről a szomszédnépek s annak a kornak az irodalma kétségtelenül tudott volna… Ha pedig kevesen voltak, nyelvüket itten az új hazában a sokkal nagyobb többségű őslakosságra képtelenség lett volna ráerőszakolni. Az az állítás, hogy a magyarok az itt talált germánokat, szlávokat stb. leigázták: közönséges koholmány, rágalom a magyar nemzet ellen”, írta már akkor.
Ilyenformán az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy amíg az akadémiai hiperkritikus irányzat olyan szemszögből tartotta a magyar krónikás hagyományt értéktelennek, hogy azt nemzeti, illetve feudális, nemesi gőg szülte, és éppen ezért e nemzeti önérzet letörésének a céljából vetette el, tette nevetségessé, addig a nemzetet féltő autodidakta szerző ugyancsak a nemzeti önérzet, a népi öntudat felébresztésének céljából kénytelen ugyanezt kimutatni, hogy e krónikák „költemények” vagy koholmányok. Schlözer szerint Anonymus „egy őrült barát fecsegését írja le”. S most a két tábor a krónikák ügyében egyesülni látszik. E helyzet nemcsak borzasztó, hanem valahogy – nyilvánvalóan – lehetetlen is!
10.) Vajon olyan félreértelmezett kifejezések miatt, mint pl. Anonymus blaccusai, nevezik-e az egész krónikás irodalmunkat „használhatatlannak?” Szó sincs róla. Itt meredezik szembe velünk a krónikáknak éppen a kronológiai „hiteltelensége”.
A honfoglalás – nagyjából ma hivatalosnak tekintett – időpontját Anonymus 895-re teszi. A Képes krónika szerzője szerint ez az időpont: 677! A Kézai krónikája szerint: 872.... Mátyás király krónikása pedig, Thuróczy ezt az időpontot 744-nek állapítja meg!
Ezek a meglepő dátumok azonban átrendezik a krónikás tolla alatt az ismert eseményeket is. A Képes krónika szerint például Álmost Attilától csak öt generáció választja el. A Képes krónika szerint Attila 445-ben halt meg – valójában 453-ban –, viszont Attila halála és a honfoglalás között a krónikák szerint mindössze száznégy vagy száz esztendő telt el?
Mi van itt? Zavar, komolytalanság – vagy valami egészen más?
Valami egészen más! Tóth Gyula** – megint „ismeretlen szerző” – mostanában megjelent kitűnő tanulmánya (A Magyar krónikák és a kitalált középkor) végre néhány éles fénysugarat vetít a Bonyodalmak Barlangjának hátsó falára. S némileg oszlatni kezdi azt az érzést, hogy a történelem nevű tantárgy Alicével kézen fogva bolyong a Csodák országában. Ugyanis a kitalált középkor a címben már arra a Rémes (meg)Rázkódtatásra hivatkozik, amit Illig nevű német történésznek és számos munkatársnak felismerése váltott ki – és még mindig tisztázatlan, hogy ezt a felismerést idézőjelbe kell-e tenni vagy sem –, miszerint a középkor első felének közepébe belehamisítottak háromszáz évet!
Az első kérdése az olvasónak nem is az, hogy kik és miért, hanem: hogyan lehetséges ilyesmi? Hiszen jó, jó: a jámbor olvasó eddig is tapasztalta, hogy az első évezred második felében sok a homály, a hézag és a fehér folt, csakúgy, mint a sötét folt; és nemcsak a hivatalos történetírásban, hanem még a legendákban is, amelyek különben egyszerű, tiszta fényben szoktak ragyogni; például a Nagy Károly-legendakörben, amelynek „teljesen anakronisztikusan” sok magyar vonatkozása van (erről íródott ugyan annak idején egy pár kitűnő áttekintés, de ezek még a történészek közt is meglehetősen ismeretlenek), ám azt elhinni, hogy 614 augusztus végétől 911 szeptember elejéig nem történt semmi, mert ez az időszak nem is létezett (történelmi idővákuum), és hogy mindaz, ami ezalatt megtörténtnek mondatik a történetírás által, pusztán kitalálás; még Nagy Károly (Charlemagne), a Második Birodalom megalapítójának léte is; és ebbe az időűrbe beleesik a magyar honalapítás eseménye is; szóval, ismétlem: „ám ezt elhinni” azért elég nehéz! És hol lehetne ennek azonnal utánajárni?
(A napokban, egy szép májusi estén hallom egyik román tévécsatornán, hogy Csíkcsicsó mellett van egy hely, AHOL ÁLL AZ IDŐ! És ott talán átjárhatni a REJTETT DIMENZIÓKBA; Vasile Rudan parafenomén-ológus tudatta velünk. Azonnal feltárcsáztam csíkszeredai ismerőseimet, de aznap este senki sem vette fel a kagylót. Másnap viszont, reggeli világításban már nem is látszott fontosnak az ügy.)
„Európa történelmének koraközépkori szakasza – írja Tóth Gyula –, mely átmenetet képezett az érett középkor felé, több párhuzamosan futó időszámítási rendszert örökölt meg az ókortól”... Vagyis a Róma alapításától – ab urbe condita – eltelt 742 év után számítják Krisztus születését, vagyis, mai időszámításunkat. Viszont később kiigazították Krisztus születésének a dátumát 7 évvel. Ugyanakkor használtak egy másik időszámítást, amely Alexander, vagyis Nagy Sándor halálának időpontjától kezdődik, és „ez 323 évvel nagyobb dátumokat használt, mint azok, akik már Krisztus születésétől számítják az időt”. S létezett még egy időszámítási rendszer, amelynek kezdő éve a Julius Cézár által bevezetett naptárreform utáni év. Ez a mi időszámításunkhoz képest 44 évvel régebbi dátumokat használ.
Tehát a korszak időszámítási műveleteiben a következő kiigazítási vezérszámokat lehet tekintetbe venni: 7, 44, 323. Miután néhány példán (köztük vannak az alexandriai könyvtár égésének, vagy az iszlám terjedésének időpontjai) bemutatja az átkeltezés lehetőségeit s módjait, meglepően világossá képes tenni, hogy a krónikáinkban előforduló téves évszámok valamelyik időszámítási rendszer szerint igenis a helyükön vannak.
Vagyis, mondja Tóth Gyula, „a koraközépkorban egymás mellett párhuzamosan futó időszámítási rendszerek közti különbségeket kihasználva kényük-kedvük szerint datáltak egyes eseményeket, míg végül minden így előállt dátumot Krisztus születése szerint értelmeztek.” És „szélsőséges esetben akár effektív évtöbblet keletkezése nélkül is meg lehet lovagolni az eltérő időszámítási rendszerek közötti különbségeket”... „Jelen esetben azonban nem tízéves távolságokról van szó hanem ennél lényegesen többről; 44, 297 és 323 év távolságokról! Ekkora időbeli távolságokat valószínűleg már nem lehetséges effektív évtöbblet megjelenése nélkül előidézni. De vajon mekkora lehet az a tényleges többlet, mely a naptárhamisítás következményeként előállt? Nos, ahogy én látom, nem 44, nem 297, s még csak nem is 323 év! Igen valószínűnk tartom, hogy a tényleges többlet ezeknek a diszkrét szöktetési időintervallumoknak kb. az átlaga lehet. Ez az átlagos többlet pedig nagy valószínűséggel a Hunnivári Zoltán által javasolt kb. 200 év lesz.”
Nem merek nyíltan állást foglalni most sem (mint már a múltkor sem) a tekintetben, hogy létezett-e világméretű szándékos naptárhamisítás a középkorban, hiszen nincs módom beletekinteni a forrásokba; s még valaki joggal megjegyezhetné, hogy kurta ember kend ahhoz! Magam pedig kontingensbeli társain modorában azt is mondhatnám, kicsi nekem ahhoz a nyugdíjam! Viszont sziporkáztam most is az örömtől, Tóth Gyulát olvasva, s igazat adtam néhai Truman elnöknek a tekintetben, hogy a mái világban igazi újdonságot már csak a történelemtől remélhet az ember!
11.) A számok, egyáltalán, mindig a történetírás kényes pontjai közé tartoztak. Mindegyre olvasta az ember: jöttek a magyarok, a kunok, a besenyők, ám sohasem lehetett tudni: hányan. Megszámlálhatatlan sokasággal, írogatták. Pedig éppen a számokban rejlik a lényeges magyarázat egy-egy esemény súlyát, fontosságát tekintve.
VÉGÜL IS HÁNYAN LEHETTEK? VÉGÜL IS HÁNYAN LEHETÜNK?
Néhány évtized óta egyre meglepőbb adatokat közölnek. Pár évtizede olvastam egy népszerűsítő folyóiratban, hogy az a vandál nevű germán törzs, amelyik végigpusztította Kelet-Európát s az egész Földközi-tenger mentét, s amelyről elnevezték a legrondább társadalmi-történelmi és büntetőjogi viselkedésformát, a vandalizmust, de ugyancsak amelyről nevezték el Spanyolhon (tarka hímű rét, tört árnyat vet a minarét) andalító nevű tartományát, Andalúziát is, szóval ez az egész nagyhírű törzs iastól-fiastól elfért volna egy mezővároskában, alig pár ezer család lehetett! Szép tehát, ha régészünk pontosan beszámol a sírleleti szablyák és kardok pontos számáról (140–100), még izgalmasabb lett volna, ha azt is elárulja, annak az évszázadnak összesen hány fellelt sírjából kerültek elő, vagy legalább, hogy hány csontváz mellől?
Amikor kezdtem újból érdeklődni Anonymus felől, amiatt történt, hogy számadatait elég józanoknak találtam, mert a stiláris fordulatként olykor bevetett „megszámlálhatatlan” mellett, lovak, tevék, nyergek számát elég hihetően adja meg. Biharvár elfoglalásánál pl. a vesztesek 125, a győztesek 35 halottját említi meg, ami teljesen valószínű. Tulajdonképpen csak egyszer veti el a sulykot, amikor a kijeviekből kisarcolt 10 000 aranymárkáról beszél; képtelenül sok, Galíciában már csak 200 a zsákmány. (Előbbi lehet elírás, másolási hiba stb.)
Az oszmán történetírók például bűvészkednek a nagy számokkal. A mohácsi csatát megéneklő török források szerint a csatamezőn a magyar király táborában százötvenezer lovag várta őket, oldalukon puskás gyalogokkal; a magyar sereg vesztesége ötven-hatvanezer fő volt; a töröké ötven-hatvan. Amiből azonnal világos, hogy a kulcsszám, amellyel hol szorozni, hol osztani kell, az a 10. És kiderül belőle, a magyar sereg tizenötezer lovasból állott (amint ez így is volt) s mellettük pár ezerrel kevesebb gyalogból. S most már osztva a tízessel: veszteségük öt-hatezer fő lehetett, a törököké pedig öt-hatszáz. A Mohácsnámé szerint minden magyar végház vagy sánc tornyai az egekbe nyúltak, a védőárkok pedig feneketlen mélységekre nyíltak.
Ez nem naivság, csak – beidegzettség. Az oszmánok is, mint minden keleti hódító hatalom, elsőrendű hírszerző szolgálatot építettek ki s mesterei voltak a zavarkeltésnek és félretájékoztatásnak (diverzió-dezinformáció; lásd pl. a Nindzsa-könyvet.) Érdekes, hogy a magyar történetírók, illetve történelmi regényírók közül csak kevesen ismerték fel és ábrázolták ezt, mint pl. Kemény Zsigmond. Sajátságos viszont, hogy még a Kemény Zsigmondot oly alaposan ismerő és ragyogóan elemző Sőtér István is e mozzanatot félreismeri. „A fantomszerűen felfogott jelen így alakítja ki a Gyulai Pálban a fantomszerűen bemutatott múltat... Kemény még a 19. század szociális és nemzetiségi mozgalmainak párhuzamát is kialakítja a Gyulai Pálban: a mudderisek, a »titkos törökök« szélsőségesen regényes motívumfantoma szolgálja ezt a célt.”
Azóta volt, van bőven alkalmunk látni, hogy sok „szociális és nemzeti mozgalom” szervezői nagyhatalmi titkos szolgáltatok. Csak a nemzet nagy tanár urai törekednek ezt illedelmesen tagadni. Valójában szemérmetlenül lojálisan minden elnyomó hatalom iránt.
(befejező rész következik)
* Csokán Pál 1877–1961. Hódmezővásárhelyen született, tanítóskodott és halt is meg. Könyvet írt e város történetéről, melyet a legősibb és legautentikusabb magyar városnak tartott, sokat tett a város közművelődéséért. Itt tárgyalt művecskéje miatt perbe fogják és több hónapnyi fogházbüntetésre ítélik. Elbeszéléseket is írt, novellahőse a neves Turi Gyuri, talán célzás Móricz Sáraranyának Turi Danijára. Neve még a (Várkonyi)-Harcos Ottó-féle bibliográfiában sem szerepel. Szerintem Németh László hódmezővásárhelyi tartózkodása alatt minden valószínűség szerint találkozott vele, ennek azonban nem tudok utánajárni.
** Tóth Gyula tanulmánya megtalálható az Interneten.
