"Kocog felénk a jövendő"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 1. (567.) SZÁM — JANUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az írói képmás
Balázs Imre József
Arról, ami elfogadhatatlan - Beszélgetés Krasznahorkai László íróval
Lászlóffy Csaba
Éj suhan át az íróasztalomon
Pomogáts Béla
A Forrás második költőnemzedéke – A szülőföld és a közösség élményei –
Józsa Emő
Versei
Marosán Tamás
Joggal és körömmel
Eszteró István
Ki vagyok én, nem is tudom - paródiák
Tóth Mária
Fahalász
Szőcs István
Miért is? Miért is?
Karácsonyi Zsolt
Beszélgetések fesztiválja - Interferenciák 2010
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
A tehetetlen önmarcangolás tétova dühe
Bíró Zsófia
Instrukciók Esila Belorynak álmában
Vincze Ferenc
Az önazonosság senkiföldjén
Terényi Ede
ZENE és HIT - A Teremtés kezdetén vagyunk?
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Éj suhan át az íróasztalomon
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 1. (567.) SZÁM — JANUÁR 10.



Szinopszis
 (Lélegzetet veszek)

Vasárnap ott fekszel hanyatt,
műved, májad csak hordalék.
Emigrálni – hová? A havazás,
a jéghegyek elől? Elmenekülni
valahova, talán kíváncsiságból,
hogy ne kelljen mindig arra gondolnod:
egy meghamisított idegen város
közeledik feléd! Bűn, baleset,
betegség vagy fölösleges kockázat
elől van-e értelme még? Merengés,
gyónás elavult fogalmak. Daróc-
álom melege: untat, vagy hazugság –
csak az érdes fehérség (nem a hóé),
csak a véresre dörzsölt dőre dac
s szemérem, és a lerombolt hidak
alázatnál csendesebb csonkasága
lehet esély, hogy az idegenek
bár trükkel viszonozzák egyszer
esendőségedet.
                           Fekszel, felülsz,
nincs szabadulás, várod, hogy elhordja
a szél a hókupacokat, vagy a
felkelő nap fénye magába szívja.
Ha visszaalszol, álombeli ősi
megszállottsággal ugyanazt a képet,
képtelenséget látod többször is.

(Magyarázatot keresel a képtelenségekre, s ezzel gyakran
súlyosbítod az ok-okozati összefüggéshiányt. Ébren a be-
illeszkedés pontossága mindig nagyobb erőfeszítést kíván,
épp emiatt tűnik úgy, hogy az álom – vagy az álmodozás – a
szentesített ítéletek s előítéletek gátját könnyedén átszakítván
elérhetetlenül szép vagy krimibe illőn hajmeresztő eseménysort
tud elénk varázsolni, amely ébren egész napot venne igénybe,
nem más ez, mint remeklés: hisz az a másik én képtelen meg-
felelni a külső szabályoknak, a kollektíve elfogadott elvárásoknak
és életvitelnek. Valahányszor ez a másik én, túl a fantáziajátékon,
a le-lelassult eszméletet is képes váratlan lendületbe hozni, az első
én valósága is veszít szilárdságából. Merevségéből – olykor ez is
segíthet abban, hogy a kiválasztott értelem a bevett sémákat tagadva
tart az új lehetőségek felé. Ezek szerint az ismeretlen, jóllehet elvontabb
az érzékelhetőnél, mégis /képtelenségében is/ képszerűbb megoldást ígér.)

 

(Zátonyon)


Aki a táj alakját ölti fel
akit a falás és emésztés kétes
tartományában felejt egy falánk
óra aki a megalázó bűntudat
földalatti járataiban bujdokol  
ki az álom birodalmában
felszáll egy túlzsúfolt vonatra és az
elsuhanó állomások élelmiszer‑
üzlete előtt hosszú embersorokat lát  
amilyenekben eltöltötte a fél életét
aki a történelmen átosonva vékony
kévéket kötő árnyak között imbolyog
üres sütőkemencék és kihalt
fatornyos templomok körül
aki ostoba társaságban
csak évődik az önfeláldozás
vagy önfeladás magasztos gondolatán
kiben mint kellemetlen szálka szinte
mindig másképpen állnak meg a dolgok
kinek a legkézenfekvőbb valóság
az egyedüllét s mint mozdulatlan üres
falhoz úgy csapódnak hozzá az örömök
aki miközben országos zendülés tört ki
bebocsátásért könyörög egy helyiérdekű
mennyország kapuján aki gyermekkori
sebhelyeit elvakarva anyuci apuci után
kiáltoz aki az óceán hullámain lovagoló
fürdőzők közt a színes képernyőn magára ismer   
és számon kéri az időtől a tengerparti homok‑
zátonyon felejtett fekete‑fehér lábnyomait
aki képtelen eldönteni hogy vágyakozása
valamennyi vetkőző nő után (halott
szeretőit is beleértve) megéri‑e az áldozatot
aki kimegy az ócskavas‑temetőbe s körülnéz:
„ki veti meg vajon az ágyamat?”
                 aki  – – – – – – – – – –

Az álmodó okoskodásai
elég gyengék: paródiához
hasonlítanak leginkább. Ami
álombeli képtelenség, az (ne csodálkozz)
felér a komikus hatással. Ámbár előérzetszerűen tragikus
kimenetelű is lehet. Ha átjár
a valóságon, mint lidérc – mumus! –,
a beléd rögződött külső világ formáit lerombolva, csalódottan
eszmélő tudattalanodban
káoszt teremt. (Vagy más harmóniát.)


(Télvárás)

Mintha a havas esőtől kifényesedett
ágakon siklott volna végig a füttyszó
ez nem volt álom! őrület hogy milyen
hiszékeny kisfiú lehettem nem tudtam
hogy minden amit apámmal megélek  ­
– ha a kocsiból kiszállva ácsorgok az is –  
történelem vagy ha megremeg a hangom
(talán csak utólag) a falusi asszonyokat látva
akik mintha nemcsak a kerítést pólyálgatnák
hanem az egész táj fagyott izomzatát

a gépkocsi vázát rég megette a rozsda
a patak új medret keresett magának  
hány korszakváltást hazudtunk azóta
egymásnak s habár minden nélkülem
történik némák a bokrok s a kopár
és idegen álmaimat szaggató szél is
mégis hallom apám ziháló szavait.

A dolgok úgy folyatódnak benne – igaz,
csak érzeteiben – mintha megkettőződnék.
Személyes, furcsa állapotba kerül olykor,
azt képzelvén: tudja, mi fog történni.
Mintha egyfajta emlékezés lenne
az is, ami (bár sose volt) történni fog.

Érzéketlenül elsuhanni, látszik néha
a rozsdás eresz, a jégcsapok,
a tárgyak kormos árnyéka,
a feketén eltemetett levélerezet;
a hó ugyanolyan kásás vagy ragyog –
csak visszatérő lábnyomok
nincsenek.

Még nem felejtek, ez csak valami,
ami hasonlít a felejtéshez,
kozmikus eltévelyedés, titok
                 (nem úgy írni verset mint aki
                 manipulál vagy mások
                 ötleteiből kombinál).


(Akármi)

Balga célú rohanásunk
mi mindent rejt el? megállunk
álmok görbe-tüköre előtt:
zavarba hoz kiterítve látni
az összefüggéstelen jövőt,
ha más „kritériumok” szerint
velünk árad, ellenünkre ring;
csak nem akar összeállni –    
formátlanság? rém? – akármi.

(Kopott kőrengeteg
és képzelet felett,
roskatag fal alatt
még fölismerheted
   a kézírásodat.)

„Most lélekzetet veszek.”

Eljutni odáig. Nem a szabadulás
öröméért, hanem, hogy kifogástalan
méltósággal tudd elviselni a
bántásokat. Új, hangtalan nyelvet
kellene találni, melyet csak te értsz
(miután a közös nyelv nevetségessé
vált s kudarc a vége a többszörösen
összetett mondatok minden esélyének).
A szorongatottság, ez a keresztül‑
kasul nyilallás‑kínzatás (leterített
farkasul érzed magad) csak fokozza
az elbizonytalanodást. Az lesz az
igazi – persze csak gondolod –,
a „totál” elszemélytelenedés, midőn
nem jön válasz, mivel a kérdések is
fene-rég elmaradtak.  

 

Szablya és veríték


„Csak önmagával mérhető
bukása minden hőst leránt.”
                    (Szécsi Margit)

Bifsztekpofák füstölögnek,
kialudt parázsra lépünk…
eloldódott földi létünk,
hitünk, hacukánk fölösleg.

Tüzes kövön vézna hírrel
kocog felénk a jövendő:
bűnnel, bánattal telt bendő;
vérbő cárné – tündért színlel.

„Babiloni sík” nomádja,
parlagi morálra, rendre
köpsz, okádsz; halotti csendbe
törsz be, Eurázsiába.
(Nagy Lacival Ady-jelkép
bujdokol el, szájba vert nép.)


Csalódás mámor után
                       (csokonais)

Madárvércsepp szűz havon,
arcom lángol – oltalom! –;
nem vár senki lábnyoma.
Rövid órák, rokolya-
ringás, tüzes Gráciák,
fölös poklok parazsát
szító táncos maskarák –
keresd utad zálogát.

Zúzott álmok zöreje,
tivornyázók rongy bele;
szenvedélyre képtelen,
renyhe, dudvás szerelem.
gyötör elme – vélt okok:
bájolások, démonok.

"Bolondgombán vigadok!"

Maszkba fojtott szívverés,
metaforák kő-nehéz
nyomása (mélybe vetett
koponyával ébredek).
Tüneményes tűnt regék,
tobzódó vágyhulladék.
Önző árnyak, könnyözön;
homlok, lágyék: gyöngyözőn
hűlő valóság-csodák
(képzeletnél ostobább
semmilétre prűd halál,
aki mindent felzabál).

Ami LEHET – valahány
VOLTba temetett talány(?);
reflexiók: holt napok
ízét oldó sóhajok.
Kánon takarta sebek,
Ré, Jehova, Mohamed;
lecsupaszított, fonák
szentencia-glóriák.

Köd uralta orgián
mi lehetnék még? Hiány.

 

Órák évek évszázadok

Kalandok téridőben némelykor egy-egy órányi kisebb
kaland ragaszkodásé rettegésé hogy „vajon magam vagyok?”
s legalább két és fél éves kalandja nyelvtanulásnak szexnél
többet ígérő szerelemnek berzsenyi közelítő telének

hogyha nem tanulhatsz már meg lovagolni úgy isten igaziból
mire lehet még ráhibázni fáradhatatlanul az ifjúság édes
vadona után a sorstalan felejtések divatos sivatagában

elég leoltanod a villanyt s észrevétlenül lekopik a kétszáz
esztendős kerek vacsoraasztal fölé képzelt családi glória
szinte mindegy már hány oktávban nyújtja a hangokat
unokád akit a átmenetek divatos kosztján és erkölcsén őriz
túszként valahol az elidegenítő közöny miközben száraz só-
kristályokat könnyező tested sajgó üregében savak bomlasztják
kamaszkorodnak zizegő zöld közé rejtett Zrínyi-várát és csőre
töltve fogad a csúz beszéd s az elorzott Főtér  ahol a lebénult
nyelv dadogáson túli gesztusaival karol beléd a vakká tett jövő.

 

Erdőszéli rekviem


Táboroznak a füvön, poshadt
gombára taposnak.
Nem lehet világvége – már ha
valami is marad utána.

Jonathan Swift
a mennybemenetelére gondol
Nyugodt maradni mindhalálig;
semmi pánik.
Legfeljebb ugyanúgy, mint itt lenn,
unni fogod az Öregisten
rigolyáit.

 

Lamentoso


Jót, rosszat befogadsz; az agy
(szerves génanyag érti csak)
kínját vési a kőbe.

Hajtsd le bűnök előtt fejed;  
mit művelhet az életed(!) –   
elképzelni előre         

nem tudhatja Dsuang Dszi sem
lepkés álmaiban (s te sem).
Tán elűzni a kételyt,

s megbékülni – mi más a tét! –,
ne kísértsen a dac, ne tépd
hálóját a szeszélynek.

Vallás? Génüzenet? – kevés
minden. Szállj önmagadba és
tűnj el, test a halomban!

Csapdát lát, aki üldözött,
megtorpanva kövek között,
élőt mímel a holtban.

Egy perc s elfog a szédület
(vakhithűek a győztesek) –
álom súlya szemedben;

jöjj empátia(?), fóbia(?),
hagyd lebegve tűnődni a
fáradtangolna-csendben.

 

Éj suhan át az íróasztalomon


Papírzörgés és unt
szavak
messze látszik
ami lehunyt
ámde elég egy pillanat
és a szürke falak
közt minden új formát kap

mint könyvfedélen olykor
egy fénylő emlék érvel
(miként ha tán a holdból)
a fülszöveg vagy hátlap
idézetével –
s rendszerint még sötétben
megkezdődik a másnap.


2010. február-május




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében