Miközben hosszasan elmerültem a humorban, a nevetéstől fuldokolni kezdtem. Megpróbáltam komolyabb vizekre evezni, de sajnos akkor a fejem kezdett el levezni. És szép lassan, cseppenként az egész humor kifolyt belőlem. Először térdig ért a drága nedv, azután derékig. Mikor a fejemet is ellepte, újra fulladozni kezdtem…
Megtanultam a leckét: amit ésszel nem tudok megoldani, erővel próbálom. Az írásban is e módszert alkalmazom. Egyik kezemmel megragadom a tollat és határozott mozdulattal belevágom a másik kezembe. Miután a az írói vénát alaposan megcsapoltam, abbahagyom az ordítást és vörös betűket rajzolva nekikezdek írni. ĺgy ni:
Számomra az írás megszentelt alkotási folyamat, s mindaddig az is marad, ameddig hozzá nem fogok. Mégis hiszek írásom gyógyító erejében. Elsősorban azokra lehet gyógyító hatással, akikhez el sem jut. Akikhez pedig írásom mégis eljut, bízom benne, hogy a túlélés érdekében öngyógyító erőket szabadítanak fel magukban.
Ami mondanivalóm hitelességét illeti, fontosnak tartom megjegyezni, hogy olyan régóta gyakorolom az őszinteséget, hogy majdnem a hazugság szintjére tökéletesítettem.
Jelenlegi írásaim az eddigieknél visszafogottabbak. Ezt, kérem tisztelettel, ne vegyék rossz néven tőlem. Legyenek szíves belátással zöldpárti kormányunk természetmegóvó rendelkezésével szemben, mely azonnali hatállyal betiltja a hatásvadászatot. Már azt is csupán zárójelben merem megemlíteni, hogy a válságkezelő nyugdíjbefagyaztás következtében a nyugdíjpénztár korcsolyapályává alakult, a jogosultak pedig nyugdíjukat jégkrém formájában szopogathatják.
A válság sánta kutyaként engem is utolért. Nem sok emberi érzés maradt bennem, mióta üzlettársaim lóvá tettek. Erre a tükör előtt állva jöttem rá: szomorúan tapasztaltam, hogy paripásak a szemeim. Sebaj! - bíztattam magam. Ha más nincs, hát ebből fogok ihletet nyeríteni!
Az óévre visszanézve még én is meglepődöm: túléltem! Különben nem ezen lepődnék meg. Annak ellenére élek, hogy nem mindennapi buzgóságomból minden napra jutott. Szorgalmammal mégis kierdemeltem az év hangya díjat. Kiérdemeltem, s mégis másnak ítélték oda. Meg akartam halni. Elkeseredésemben bevettem egy marék rágógumit, abból a fűszeres fajtából, de mégsem aludtam el. Könnyen megeshet, hogy igazi kérődző vagyok, akit a fűbe harapás éltet.
Egy elvakult életigenlő elárulta számomra minden idők egyik legnagyobb titkát: a remény hal meg utoljára. Sehogy nem fért a fejembe: hogy lehet az, hogy még mindig élek?
Az újév beköszöntével vágyaim szárnyakat kaptak. Azóta folyton hátrafelé kaparok. Bármiről is legyen szó, az az érzésem, mintha már mindent láttam volna valahol, valamikor. Pedig a hangokat hallani szoktam. Meglehet, hogy a természet szájáról olvasok. Első deja vu érzésem akkor volt, mikor is belenéztem egy tükörbe. Természetesen azért történhetett meg ez a nem mindennapi esemény, mert valamelyik életemben biztosan láttam már tükröt. Bármilyen furcsának tűnik, a jövőre gondolva, elfog a nosztalgia. Gyermekkorom jut eszembe. Egy meleg áprilisi szombat délután. A gyermekek az utcán labdáznak. Kitűnő labdaérzékük van. Addig rúgdosnak, amíg begurulok. Góóól! - ez volt az első sikerélményem...
Gyermekkoromat előbb a kamaszkor, majd kisebb átmenet után a leszázalékolás követte. Az átmenet autóval történt. A fejemen. A leszázalékolásnak az volt az előnye, hogy olcsóbban lehetett hozzám jutni. Nem rajtam múlott, hogy senki sem élt e folyton visszatérő lehetőséggel.
Józan eszemet a honvágy élteti. Biztosan azért szokott hosszú időre elmenni. A honvágyat kezelni, tudni kell. Valahányszor honvágyam van, otthon maradok.
Eddigi túlélésem többek között az ösztöneimnek köszönhetem. Azt azonban nem tudhatom, hogy mi történik miután ösztöneimet is túlélem.
Hitvilágom napi rendszerességgel ápolom. Attól félek, hogyha a lelkieket elhanyagolom, hitem bezöldül és megsavanyodik akár az imádkozó sóska.
Feltétlenül vigyáznunk kell arra, hogy lelkünket mely irányba nyitjuk meg, mert könnyen megtörténhet, hogy az olykor jogos büntetést igazságtalanul a testünkre szabják ki. Úgy járhatunk mint egy bizonyos Korpos nevű szellem, akit elítéltek, de nem mint tettest, hanem mint testest.
Elsődleges dolgunk ebben az úgynevezett életben, hogy úgy nevezzük: élet. Az élet pedig borotvapengén táncolónak tartom. Legfontosabb feladatunk tehát az, hogy mindent megtegyünk az örök ritmus fenntartása érdekében, azáltal hogy túlontúl fiatal testünkkel felzárkózunk ősöreg lelkünk mellé. S akkor a nirvánvaló megvilágosodásban végre elérhetjük saját inkompetencia szintünket.
Megvilágosodásom érdekében tücsköt, békát összehordtam, de úgy tűnik hiába, hisz hozzájuk képest még én is versenyképesnek tűntem. Saját fényem híján, bogaras lettem. Enyhe megvilágosodásomat a szentjánosbogárnak köszönhetem. Azóta otthonosan mozgok az ízeltlábúak körében. Bizonyos testi hiányosságaim miatt mégsem lett belőlem kitinpáncélos lovag.
Emberi kapcsolataimban megtapasztaltam az elidegenedést. Rájöttem, hogy mi emberek oly annyira idegenek vagyunk egymás számára, hogy csakis együtt lehetünk igazán magányosak. A szerelemben sincsen másként. Hiszen a szerelemben két szív eggyé válik, tehát ez is magányhoz vezet.
Az egyedüllétből sok férfi menekül a magányba. Ami a nőket illeti, legalább két féle magányos nőtípust különböztethetünk meg. Az egyik szeret öltözni, a másik pedig vetkőzni. Mindegy, hogy melyiket választod, mindkettő sok pénzbe kerül. De ez nálam nem számít. Mert a sorscsapások ellenére is annyira gazdag vagyok, hogyha életem végéig egyetlen szalmaszálat sem tennék keresztbe, akkor is minden nap jóllakhatnék szalmával. Mégsem sikerült senki kegyeibe kérődznöm. Pedig semmi baj a virtusommal. Még a nemi vágyam is magyaros. A kámaszutrát is paprikásan kedvelem. A pásztorórát pedig nemcsak juhok, hanem még pásztor nélkül is el tudom képzelni. Egyszer talán még nekem is összejöhet. Ami pedig leendő partneremet illeti, őszintén remélem, hogy ő szintén reméli...
Egy dolgot mindenképpen tisztázni szeretnék. Nehézségeim ellenére én nem adom fel a küzdelmet. Joggal és körömmel ragaszkodom az arány középúthoz annak tudatában, hogy ami nem pusztít el, megerőltet.
