Nevelőanyámnak udvara volt, mint a Holdnak. Amikor nyolcéves koromban bevittek szép, tornyos házába, mukkanni se mertem, de menten megéreztem, hogy egy erős akaratú asszony bűvkörébe kerültem; állt előttem se kövér, se sovány alakjával, még fiatalos nő küllemével, szürkéskék szemének tekintetét rám vetette, és én egy pillanat alatt le voltam győzve. Nem sietett megsimogatni, csupán azt kérdezte tőlem:
– Magdika, te tudod, mit jelent parírozni?
Bámultam, de amúgy hallgattam, mert fogalmam se volt az ismeretlen szó mibenlétéről. Tagadóan ingattam a fejemet, ahogyan a szót nem ismertem, úgy a sorsot se, ami rám várt.
Nevelőanyám egy egészen kicsit közeledett felém, majdnem rám hajolt.
– Parírozni itt, Arad környékén azt jelenti, hogy saját akaratodból behódolsz valakinek, saját akaratodat legyőzve szolgálod. – Kiegyenesedett, és csak úgy maga elé mondta a szavakat: – Igen, igen, ez kell nekem, egy kis szőke, angyalarcú szolga… Hát ehhez tartsad magadat.
Álltunk a kertben, a napfényben, és csöppet se voltam ijedt, raplis, rossz természetű, öreg nők keze között nevelkedtem és ezzel egy csapásra én is bevetődtem nevelőanyám udvarába. A magyar anyák, ott, Dél-Erdélyben nagyjából a németek nevelési módszereit vették át, ez volt az a bizonyos porosz szigor… Én láttam Soborsinban olyasmit is, hogy kislányokat büntetésből hideg vízzel teli lavórba ültettek. A lánykák alaposan felfáztak, és egy életre megbetegedtek. Nevelőanyám, aki patikában dolgozott, orvosok mellett, ilyesmit sose tett velem. Ezt az egy büntetési módot kihagyta, a többit viszont mind alkalmazta. Engemet nevelőanyám akkor még nem szeretett, arra később fanyalodott rá, tehát engemet nem sorolt barátnéi, jóismerősei közé, én valami olyasmi lehettem, mint az apród a király udvarában. Nyikkanás nélkül paríroznom kellett. Szénács nagymama, ha azt hitte, hogy én nem hallom, szarzsáknak titulált. Én ezt hallottam, de eszes gyerek lévén fel se vettem, magamban úgy gondoltam: végső soron minden ember szarzsák.
Nevelőanyámnak sok barátnéja volt s ezek nem holmi pórnők sorából kerültek elő, hanem a falusi intelligenciához tartoztak. Ha tésztát sütöttek, ha palacsintát, szilvás gombócot főztek, kis tálkában, amit fehér szalvétával takartak le, a térdig érő hangában, azt nekem kellett házhoz szállítanom. A barátnék megsimogatták a fejemet: ó, te szegény árva… – és kötényem zsebébe néhány lejt dugtak. Megfürödtem a szánalomban, s ezért boldogan voltam küldönc. Vasárnap Tótváradra mentünk misére, mert ott volt a pengetős-mise. Egy ősz hajú, szögletesen nagydarab ember, amúgy úri kinézésű, valami furcsa jelenség, pirosra festett hangszerrel kiállt az oltár elé és a hívők örömére szenténekeket adott elő. Orgona híján ez volt a zene. A nyanyák boldogan énekelték a szent szöveget, még csak ez volt az igazi áhítat, a lélek szinte kivetkőzött magából s az Istennel lépett közösségre. A ministráns persellyel járt körbe, s a begyűlt összeg fele a pengetős előénekesé lett. Így egyeztek meg a plébánossal. Később, a templomkertben, nevelőanyám s a mellette álló női csoportosulás a művészi teljesítményt dicsérte, s akkor a Mariska nevű nevelőanyám meghirdette:
– Magának, Andor úr, meg kellene nősülnie… Legfőbb ideje lenne…
Nevelőanyám udvara, a jó ismerősök, a barátnék sürgősen rábólintottak, és azt bizonygatták:
– Igen, igen, van egy szép nyugdíja, finom, zenéhez értő lelke, na és egyáltalán, maga a fahalász…
Ezt Andor úr, hóna alatt a piros balalajkával, amit egy orosz hadifogoly készített jóatyjának, majdnem alázatos mosollyal summázta.
– Még nem jött el az ideje…
Felültünk egy szekérre és hazakocogtunk Soborsinba. A kapuban Szénács nagymama várakozott ránk és mindig azt kérdezte:
– Na, és miről prédikált a pap?
A pap mindig ugyanazt a témát ismételgette, már ami belefért az egyházi évbe. Az öreg nők lehunyt szemmel szundikáltak, ők már kívülről tudták az egészet. Nevelőanyám, amíg terítette az ünnepi asztalt, egyfolytában lelkendezett:
– Andor úr ma is nagyon szépen pengetett…
És akkor előtört belőlem a kérdés:
– Hogyhogy fahalász az Andor bácsi?
– Úgy, hogy ül a csónakjában és egy kampóval behúzza a fát. Sok fa úszik le a Maroson. Mi is vettünk már tőle fát… De tudom, Istenem, hogy szerzek én egy jó asszonyt az Andor úrnak…
Később jöttem rá, hogy nevelőanyám biztos és szerencsés kézzel nyúl bele mások sorsába, ha már az övé végleg és végzetesen el volt rontva, csak úgy, a maga örömére foglalkozott házasságközvetítéssel. A zárdában sokat kézimunkáztunk és nevelőanyám megtanított zsebkendőt azsúrozni. Az eljegyzéskor az ara azt adta a vőlegény-félének, és az esküvő után, a friss házasoktól, nevelőanyám egy esernyőt kapott ajándékba. Bennem sejlett egy olyan felismerés, hogy nevelőanyám nem egészen normális, ha ilyesmire pazarolja az idejét. Biztos voltam benne, hogy bent, Aradon nevelőanyám udvara majd eltűnik. Tévedtem. Aradon is, utcán, piacon, üzletekben, megismerkedett nőkkel, fiatalokkal, idősebbekkel, s tovább növekedett az udvara. Arra neszeltem fel, hogy délutánonként már karéjban ülnek a nők mellette. A prolinők bejártak jobb házakhoz takarítani, ám nevelőanyám ide nem süllyedt le. A városi barátnők titokzatos, kissé misztikus, nehéz sorsú nők voltak, hurcolták végzetüket. Aki első, aradi periódusában hozzá egészen közel került, az egy Matúz Böske nevű nő volt, aki már évek óta zsákokat varrt a Cukorgyárban. Akkoriban nyoma sem volt holmi műanyagzsákoknak. Matúz Böske mindenestől pitiáner egzisztencia volt, nem dúskált földi javakban. Azt pedig, hogy milyen lehet ágyban szeretkezni egy férfival, már régen – válása óta – elfeledte. Reggelire melaszos kenyeret, délben, rizzsel dúsított krumplilevest kanalazott be, este csészényi tejet. Ettől a diétától majdnem mindig enyhe éhség gyötörte, éjszakánként viszont tündéri látomásokat álmodott.
Nevelőanyám, a női sorsok bátor alakítója, egyik délután emigyen szólott barátnéjához:
– Neked, Matúz Böske sürgősen férjhez kellene menned a fahalászhoz…
A régimódi, Soborsinban kifaragott ebédlőbútor között ámulat csörömpölt cserepeire. Matúz Böske hirtelenjében azon meditált: ugyan kicsoda lehet ez a furcsa mesterségű idegen. Életében még sose hallott fahalászról.
Nevelőanyám a támlás széken ült, mereven kihúzott derékkal, mint általában az öreg lányok, nem is ülés volt ez, hanem trónolás, a helyzet magaslatán… A lábánál, valamivel alacsonyabb ülőalkalmatosságon, Matúz Böske, a kihallgatott barátné, aki egészen halkan lehelte maga elé a szavakat:
– Ilyesmit, hogy fahalász, én még nem is hallottam. Az mi a slógütés lehet? Mariska kedves, te csak tudod…
A jelenetbe elfészkelte magát egy csepp bolondéria is.
– Matúz Böske, te csak ne bakafántoskodjál, a fahalász reggel beül a csónakjába és egy kampós rúddal kihalássza a Maroson leúszott fát. Aztán szépen eladja. Jó üzlet… Andor úr snájdig egy férfi, elhiheted nekem, szóval ez még férfi… – s a férfi szót rejtett értelemmel hangsúlyozta, értsen belőle a másik nő.
Ennyi kellett Matúz Böskének, kissé táskás arca hirtelen kivörösödött, két kezét a szemére szorította és azt nyögdécselte:
– Jaj, nem, nem… – s ezzel ültéből felugrott és kirohant a szobából. Nem eredtünk a nyomába.
Nevelőanyám rámnézett, most egyenesbe nekem szánta a kérdést:
– Hát ezzel meg mi van? Most elszaladt… – s magában az ő tervét bogozgatta, s ez emigyen hangzott: amire egy ember képes, arra minden ember képes.
Én lehajtott fejjel hallgattam, s ezt nevelőanyám szintén a parírozás egyik módjának fogta fel, mindenesetre a tisztelet jeléül. Márpedig ez részemről kevesebb volt a behódolásnál, de jóval több az engedelmességnél. Egy kis csodálat is vegyült belé.
Másnap szilvaízes gombóc készült ebédre, nevelőanyám abból küldött Matúz Böskének néhányat.
Matúz Böske beeresztett és szemrevételezte a gombócokat.
– Aha, gombócok, kedves nő ez a te anyukád…
Ő most nem ért rá megrendülni és mást megrendíteni. Fegyelmezett nő létére nem kapta ki a kezemből a tálkát. Én pedig nem segítettem rajta apró, kis szavakkal, hanem hallgattam. Álltunk a konyhában és szemléltük egymást. A végén Matúz Böske rámtört a szavakkal, mert ki akart deríteni valamit.
– Miután tegnap este elmentem, a Mariska mit szólt?
– Semmit, ő nem túl beszédes…
Matúz Böske érezte, ha be akar újból térni nevelőanyám udvarába, valami üzenetet kell küldenie.
– Tedd le szépen a tányért az asztalra, majd én este hazaviszem.
Este, amikor a falióra elkongatta a hatot, belépett hozzánk Matúz Böske. Arca meglehetősen püffedt és sápadt volt.
– Visszahoztam a tányért…
Nevelőanyám rábólintott, hogy látja, és rátért a lényegre:
– Na, és meggondoltad magadat?
Matúz Böske ülepe alatt nyekkent a szék.
– Tudom is én…
Nevelőanyám kissé előrehajolt, mintha ily módon akarna közelebb jutni Matúz Böskéhez.
– Mit kínlódjál te itt egyedül? A Mihály vasárnap levisz bennünket Tótváradra autóval, a misére. Andor úr ott előénekes, megnézheted alaposan magadnak. Minden úgy kell történjék, mintha véletlen lenne s a templomkertben majd bemutatlak egymásnak. Értek én az ilyesmihez, bízzad csak rám magadat. Aztán mise után leutazunk Zámra, oda minden magyar asszonynak el kell mennie évente egyszer…
Matúz Böske újfent csak ámuldozott.
– Hát utóvégre mi van ott?
Nevelőanyám nagy magyar volt, s ez szavaiból rögtön ki is derült:
– Zámnál volt a Nagyma-gyarország határa. Én ott kimegyek a határba, letérdepelek az anyaföldre és megcsókolom. Ez az Arad-melléki nők Mekkája, az úribb nőké, akik eléggé magyarok is… ismerik a történelmet… – Szánakozva pislantott le Matúz Böskére, aki meglehetősen műveletlen teremtés volt, benne nevelőanyám a primer jóságot becsülte, és azt, hogy jó háziasszony, kitűnő savanyúságokat tett el télire. A mi éléskamránkat is ő rakta tele savanyúsággal.
Matúz Böske, ebben a kora esti órában, totálisan megadta magát.
– Ha te mondod, Mariska kedves, biztosan igazad van. Felőlem mehetünk Zámra.
S a következő napokban, vasárnapig, nevelőanyám kivirult, ha mellette voltam, csak úgy fölmondta az elkövetkező eseményeket, aminek egy lényege volt: nagy dolog, ha két ember egymásra talál. Képeslapot írt Andor úrnak, tudatta vele, hogy vasárnap kivonulunk a misére. Utóiratban még annyi állt: magára egy nagy meglepetés vár, higgye el, az lesz… Nevelőanyámnak voltak napjai, amikor a férfiakat félistennek, a nőket istennőknek vélte.
Major Andor, aki titkár volt a községházán, onnan ment nyugdíba, a képeslap vételekor kellőképpen meglepődött. A községházi szolgálat után annyira elege lett a Földből, hogy csak a folyóra, erre a zöld, selymes magányra vágyott. A csónak, amit a tatának csináltak az orosz hadifoglyok, akik a Volgáról vetődtek ide, ott várt rá a színben… A fahalász soha életében nem kapott képeslapot, mert azon az emberek valami szentimentálisat, kissé érzelgős üzenetet továbbítanak egymásnak. S ha Mariska nagysád küldte, aki úrinőféleség volt, az már maga volt a sejtelmes titokzatosság. Major Andor okos, olvasott ember volt. A kérdés a meglepetésről el volt ültetve a fejében. Tudta, hogy alig van kegyetlenebb élethelyzet a várakozásnál. Látta az aradi színházban a Godot-ra várva című színdarabot, amit az a fapofájú ír pasas, a Beckett nevű írt. Abban a drámában, végsősoron, nem történik semmi, csak elfolyik az idő, mint a víz a Maroson. A fahalász néha elsiratja a régi Marost, az ő anyja, ülepítés után, még ivott is a vizéből, most koszlottan folyik el a kert végében. Ő már csak fát húz ki a folyóból és néha halászik is, szép, kövér harcsákat, pontyokat fog ki magának. Az ő szakmája ismeretlen, titokzatos, itt, a faluban soha senki nem hallott róla. Ezen a héten Andor úr nem tett egyebet, főleg várakozott, mintha Godot-ra, ugyanis kevés fa úszott le a folyón, de a hálója dugig megtelt hallal. Odaállt a bolt elé és árulta a halat, a szomszédoknak ajándékba is adott belőle. Szombaton aztán tökmagolajban kirántotta a pontyokat és levitte a pincébe, az volt az ő hűtőszekrénye. És ezen a napon még annyit vitt véghez, hogy elhelyezkedett az ülőkádban és alaposan lefürdött… A konyha melegében jólesett lustálkodnia a meleg vízben. Jöhet a vasárnap, a meglepetés. Igaz, Beckett darabjában Godot sose tűnik fel, csupán betér egy fiú és meghirdeti, Godot üzeni: jönni fog. És szombat este Tótvárad felett sült hal illata úszott el, betöltötte az egész falut.
Nevelőanyám holdudvara nőttön-nőtt. A tartós és végleges kilátástalanság érzése hirtelen szűnt meg. Ilyen összefogásra csak a nők képesek, akkor, ha egy erős markú lény a tarajuknál fogva elkapja őket és irányítja: most pedig az következik, hogy Matúz Böskét férjhez kell adni. Nevelőanyám kivirult, arca, ami nem volt szabályosan szép, most olyanná vált, mint egy csodálatos, különleges virágkehely. Egyedi lett, mert az adakozás periódusában volt, s ezt durva apám is észrevette, mert esténként kulcsra zárta a hálószoba ajtaját. Goethe azt mondta: „Szívesen becsapnám magamat. Ó, csak legalább sokáig tartana…” És tartott. Nevelőanyám ezekben a napokban újból nevetett, és tudott dolog, hogy a nevetés fölötti uralom élet és halál kérdése, kötés vagy oldás kérdése. A nevetés belülről tört elő és végleg Matúz Böske ajkára fagyasztott minden kétkedő kérdést. Nevelőanyám feszt azt hangoztatta: és te úgy add elő magadat, mintha mindez merő véletlenség lenne…
A fahalász régimódi férfi volt, Matúz Böskének képeslapokat küldözgetett s az ceruzával válaszolt is neki. A végén, házasságkötésük után, ezeket a relíkviákat egy meggyfából faragott dobozba helyezték el, és néha, esti órán, elővették, nézegették, forgatták, ez volt az ő szentimentális múltjuk, amit tisztelni lehetett. De erre majd a jövőben kerül sor, ez egyelőre ködös bizonytalanság.
Nevelőanyám megállás nélkül oktatta Matúz Böskét:
– Te egyelőre ne gondoljál a fahalászra. Andor úr most még nem létezik számodra, te lélekben készüljél fel a vasárnapi misére, mert a vallás az, ami az embereket összeköti egymással.
Matúz Böske sóhajtást hallatott, ami olyan volt, mint egy vackába bújt, beteg állat fájdalom-jelzése.
– Jézus Máriám, hogy te milyen egy okos nő vagy, Mariskám! – s ez egy öreg nő belenyugvó megnyilatkozása volt.
Nevelőanyám emigyen folytatta:
– És úgy tudd meg, hogy egy valamirevaló nő mindig csodálkozik, az nagyon imponál majd a fahalásznak, mert ez majd olybá hat, mintha te állandóan felnéznél rája, a férfira…
Matúz Böske mindenre rábólogatott, ő már az egész ügyködésbe beleegyezett. Tárgy volt nevelőanyám kezében. Nézte megszépült, viruló nevelőanyámat, és imádta.
A barátnék holdudvara régi kacatokból toalettet produkált Matúz Böskének, itt is nevelőanyám dirigálta a menetet, amikor meghirdette, szinte parancsba adta:
– Márpedig toalett nélkül nem megy. Előbb a ruha kell elvakítsa a fahalászt. Mindig a ruha dobja fel az embert…
Apám a gyárban elkérte a kis kamiont, mondván, hogy elvtársi piknikre viszi a nőket. Varázslatos szó volt ez akkoriban, minden párttitkár szíve megnyílt előtte, jöjjön hát az elvtársi piknik, teadélután.
(folytatás kövekező számunkban)
