„Régi dolog, hogy az angol főképp a szegénységtől, a francia a nevetségessé válástól, a spanyol az ördögtől, az orosz a cártól fél. Ha engem, aki szerencsémre magyar vagyok, megkérdeznek, mitől aggódik leginkább a magyar – hajlandó vagyok az egész nemzet nevében kikiáltani, semmitől sem olyan rettenetes mértékben, mint egy elfajult, hűtlenné lett magyartól! Ezek az irigységtől, gőgtől szaturált különlegességek nekünk, magyaroknak mindenkor többet ártottak, mint minden más.”
(Széchenyi István)
Amikor a rendszerváltozás előtt Bu-karestben megjelenő országos magyar nyelvű napilapnál dolgoztam, volt egy szerkesztőségi titkárunk, eredetileg sportújságíró: kevés embert ismertem, akiben oly heves magyargyűlölet izzott, pedig sült magyar származású volt, állandóan méricskélt, nehogy a magyar vonatkozású híranyag túltengjen, nagyon vigyázott a szerzők etnikai hovatartozásának arányaira; a kisebbségi érdekekért írt cikkeket egyszerűen magyar ugatásnak minősítette. Senki semmi látható okát nem tudta kideríteni viselkedésének. Annak sem, hogyha olyan rossz véleménye van rólunk, miért tartózkodik magyar környezetben? A rendszerváltozás után megkereste azt a sorvadt kiadványt, amelyet a legkevésbé lehetett volna bármilyen magyar érzület nyomaival megvádolni, semmi szükség nem lehetett ott rá, de azért ő ott volt.
Ismertem még hozzá hasonlót magyar íróban, művészben, köztisztviselőben; egyiknek- másiknak, ha volt is „odaátról” némi mellőztetésben része, nem olyan fokú, hogy indokolta volna gyűlöletét.
Könnyebb megérteni azokat, akik karrierizmusból voltak ilyenek. Marosvásárhelyen például egy előkelő „úri elvtárs”, ahogy a helyi közhumor emlegette. Apja tudós hírében állott, anyja egy időben magasrangú állami tisztviselő. Ő az autonóm tartomány művelődési ügyeiért felelős alelnök.
Gondosan böngészte beosztottjai káderlapját, s ha valakit is bármilyen kis baleset ért a rendszerhez való viszonyában, igazságügyi vagy adminisztratív téren, azt azonnal kigyomlálta, azzal a záradékkal, hogy szellemi munkát nem végezhet. Közismertté vált esete: a Székely Népi Együttes egyik műsorának a hivatalosságok által megszemlélt főprobáján mindenki nagyon meg volt elégedve, ideológiai és művészi szempontból egyaránt. Akkor ő felállt: „Mindamellett a műsor első és utolsó száma, valamint a szünet előtti utolsó és a szünet utáni első műsorszám nem lehet magyar!...” Még a román elvtársak is csak néztek: micsoda kívánság ez? Dehát ha ezek a mindig akadékoskodó kisebbségiek így akarják, ám legyen.
Aztán valakinek mégiscsak sikerült kibillenteni a székéből: nem találták még fel azt a fúrásálló mellényt, amely a székelyeknél is bevált volna. Napok alatt hihetetlenül megváltozott. Fogadta az ember köszönését, sőt, előre is köszönt. Valahogy kievickélt nyugatra s egy ideig a nemzeti vértanúság koszorúját próbálta fejére illesztgetni. Szüksége volt ezután is arra, hogy valami extra minőség védelme alá helyezkedjék. Mondhatnánk, ezek kivételes személyiségek, akik állandóan láthatóvá akarják tenni kapcsolatukat a hatalomhoz. Sajnos azonban tömeges jelenség! Még ideális települési arányok mellett is, úgy tűnik, a beolvadás a többségben, húsz- huszonöt évenként 7–8 százalékos. A szórványvidéken egész kísérteties a helyzet: néha egy-egy harmadfalunyi magyar három–négy évszázadon át is tartja magát, máskor egy emberöltő alatt nyomtalanul eltűnik, esetleg csak egy magányos harangozó marad hátra.
Hol kezdődik, hol alakul ki az ilyen vészhelyzet? Annak idején készült egy „anyanyelv- birtoklási” felmérés, Beke György cikkekben is elmélkedett felette: az általános iskolák ötödik osztályában a tanulók szebben-jobban tudtak magyarul, „gazdagabb volt a nyelvi eszköztáruk”, mint a nyolcadikban, illetve a kilencedikben! Pedig utóbbiaknak több és többféle tankönyvük volt stb. A fő különbség az első négy osztályhoz képest: a tantárgyakat felsőfokú képesítésű szaktanárok oktatják! Hosszú időn át meg- megkérdeztem a frissen végzett magyar szakos tanárokat: hogyan készítették fel őket az egyetemen arra, hogy tanítványaik immár a kétnyelvűség körülményei közt fognak felnőni, vagy ha nem is, naponta lesz alkalmuk nyelvi konfrontációra. Csak bámultak rám, legfennebb a hátam mögött legyezgették a homlokukat, s mondták, hogy süsü.
(Ugyanúgy, ahogy nem készítették fel a tanszemélyzetet az általános koedukáció bevezetésekor felmerülhető problémákra. Azt hiszem, mai napig sem. Legfennebb a takarítónőket, a külön vécék miatt?)
Mindjárt közel százévnyi kisebbségi létforma alatt a tanügy és a felsőoktatás nem kapcsolt: az anyanyelvi órák nem lehetnek olyanok, mint más tantárgyaké, még olyanok sem, mint Magyarországon. Nem arra van szükség, hogy a nyelvtudomány időnként változó feltételezéseit besulykolják a tanulókba (úgyis elfelejtik abban a pillanatban, amint végeztek az iskolával), hanem hogy tudatosítsák anyanyelvük sajátosságait, megismerjék színeit, gazdagságát és megtanuljanak igenis élvezetet szerezni maguknak irodalmi szövegek olvasása által! Minden irodalmi alkotás megszerkesztésének egyik fő szempontja a captatio benevolentiae, az olvasó jóindulatú érdeklődésének a felkeltése. Ez viszont az irodalomórák módszertanából teljességgel hiányzik. Csupa ideológiai és irodalomelméleti sóder, szociologizálás foglalja el az irodalmi szövegek ízlelgetésének helyét és idejét. (Nem beszélve olyan fonákságokról, hogy az irodalomoktatást a régi irodalommal kezdik, amikor a tanulóban még semmi kíváncsiság nem alakulhatott ki ez irányban.) Ehhez járul a nemzeti történelem oktatása (ahol ez létezik). Ám ahol nincs is, felszínen tartják a rendezvények, megemlékezések, történelmi regények, filmek, költők depressziói. Az erdőből ki a sztyepére, török-iráni szolgaévek, menekülés a besenyők elől, Augsburg, tatárjárás, Mohács, Nagymajtény, Madéfalva, Világos, Trianon; de előbb a „szörnyű, hazug millenniumi évek”. Szörcsögő mazochizmus. Mindez olyan kisebbrendűségi komplexussá duzzadva, amitől a személyiség ösztönszerűen szabadulni akar. Egyszer hosszasan vitatkoztam Beke Györggyel azon, mi az oka, hogy éppen a székelyek a leghajlamosabbak a nyelvi asszimilációra, amikor idegen, nagyvárosi környezetbe, vagy csak egyszerűen városi civilizációba kerülnek. Szerinte a székely annyira szabadságvágyó és büszke, hogy nem bírja elviselni a hátrányos megkülönböztetést, s ha ez tudatában az anyanyelvéhez kapcsolódik, attól majd meg akar szabadulni.
Egyet nem értek azonban a hős székely vagy nagyváradi anyák esetében: ahhoz, hogy az ember megtanuljon és használjon egy másik nyelvet, miért kell lemondani a sajátjáról? Miért veszik ki kezéből a magyar könyvet, amikor átíratják a román tagozatra? Ha valaki románul olvas, miért ne olvashatna attól még magyarul is? Nemzetiségpolitikai szakértőink szokták-e összehasonlító keretben tanulmányozni ezt a kérdést? Miért van az, hogy például Amerikában az ukrán, a lengyel, a kínai bevándorolt tovább, több nemzedéken át is őrzi nemzeti azonosságát, mint a magyar? Annak idején megkérdeztem Szépfalusi Istvánt, az ausztriai magyarság egyik szellemi vezetőjét és a „magyarság Magyarország nélkül is” mozgalom egyik élharcosát, hogy lehet, hogy a burgenlandi törzsökös magyarság ötven-hatvan év alatt több mint nyolcvan százalékban elnémetesedett, beolvadt, míg az ottani horvátok legfennebb 30–40%-ban? „Ez a kérdés már lerágott csont”, morogta és elfordult.
Nagyon sok mindent elmondhatnék még a fentiekkel kapcsolatban, csak félek, unalmas lenne, mivel annyiszor írtam már róluk. Jobban meg kellene szívlelnünk Goethe szavait: „Az igazságot mindegyre ismételnünk kell, mivel a tévedéseket is állandóan ismételik!”
