Talán elég az, hogy egyetlen ember elképzeli, és a színház azonnal megjelenik. A 2010. december 1. és 12. között Kolozsváron (második alkalommal) lezajlott Interferenciák Fesztivál azonban nem egyetlen színházmodellt kívánt felmutatni, hanem az elképzelések színes kavalkádját.
Ezt jelezte előre az ünnepélyes megnyitó is, amely nem az utóbbi évek egyik legjobb európai előadását hozta a sétatéri színpadra, de egy kitűnő zenészekből álló csapat koncertjét, ezzel is jelezve: ez a fesztivál arról szól, hogy a kortárs színház különböző irányainak a végpontjait, a mai színházművészet határait mutatja be a közönségnek.
Nem csupán a színpadon zajlott az előadás, a járulékos, de korántsem másodrendű események, könyvbemutatók, színháztudományi előadások olyan híres aktorokat hoztak Kolozsvárra, mint például George Banu vagy Patrice Pavis.
Könyvbemutatók, tárlatmegnyitók, vetítések, szakmai beszélgetések, előadások. Ahogy az már lenni szokott, előre sejthető, hogy mindent nem tudok megnézni, de a látott részletekből mégiscsak következtetni lehet az egészre, arra, hogy milyen elképzelések mentén lett olyan ez a fesztivál, amilyennek láttam.
A fesztivál középpontja – számomra – mint utólag kiderül: a negyedik, a szombati nap, amikor megtekintem a Boris Bakal által rendezett Ex-position második részét, de annyi minden történt körülötte is.
Az első már színházi (stúdió) előadás a Tompa Gábor által megrendezett Georg Büchner-darab, a Leonce és Léna (a házigazdák előadása). Leonce (Bodolai Balázs) és Léna (Györgyjakab Enikő) – két világvég utáni királyság trónörökösei – találkoznak, hogy végül egymáséi legyenek. De nem a szándékok, sokkal inkább a szerencsés véletlen okán. Napjaink világa ez, a túlérzékeny „felső tízezer” nem zavartatja magát, amikor a régi korok emlékei, a kommunista rendszer idejéből hátramaradt, rozsdamarta tiltó és figyelmeztető táblák előbukkannak a gondozatlan környezetben, ahol mindenki álarcot visel, és a cél a látszat, vagy mondhatnám így: a látványos jelenetek megrendezése. Mert, ahogy ezt már megszoktuk, Tompa Gábor most is erős képi világot hoz elénk, ám az egyes jelenetek „mintha” csak önmaguktól rendeződnének meg az abszurd és céltalan, ám mégis önjáró világ gépezetén, a „színházon” belül. Túl az előadás „összművészeti” jellegén, mintha orrhosszal mégiscsak a szó kerülne ki a különböző színpadon megjelenő „művészeti ágak” közül. Nem csupán Büchner erős, lírai szövegének köszönhető ez, de a hangsúlyozásnak és a hanghordozásnak, melyek a színészek együttes munkájának köszönhetően adják meg az előadás izzó és feszes precizitását. (Ha már orrhosznál tartunk, Valério, nem csak a maszk miatt előzi meg ennyivel az előadás többi szereplőjét. A szerephez illő lendületen túl, éppen a jól kimunkált lassítások, vagy „hang-szakadások” okán válik erős, egységes egésszé Viola Gábor alakítása.)
A ritmusról, a precizitásról szólhatna, vagy bármi másról a Teatro de la Abadía előadása is. Beckett darabja, A játszma vége nem ad tágas mozgásteret a színészi alakításoknak, de hiába tudom ezt, a Krystian Lupa rendezte előadás még így is nagy csalódás. A spanyol társulattól sokkal jobb előadásokat láthatott eddig a kolozsvári közönség, ám ezt a produkciót végzetesen szétforgácsolja Clov (Susi Sánchéz), aki a monotóniát, világvégét, reményt/reménytelenséget, egyszóval mindazt, amit az előadás talán érzékeltetni lenne hivatott, végletesen lerontja minden átélést nélkülöző játékával. A nézőt az sem tudja vigasztalni, hogy Nagg (Ramón Pons) és Nell (Lola Cordón) alakítása két igazi remeklés, minden apró gesztust külön-külön „ízlelgethet” a néző, a magárahagyottság, a remény és reménytelenség szinte századmásodpercek alatt váltja egymást alakításaikban, de a színházi élmény egészét sajnos Clov „jelenléte” határozza meg. Ezen még az sem segít, hogy valahol, az ablakok mögött mégiscsak felkel a nap.
A néző morálját ismét a házigazdák hozhatják helyre, akik jól tudják, mi a mérték. Amit úgy szoktunk meg: Szeget szeggel, azt Mértéket mértékkel cím alatt játsszák Matthias Langhoff rendezésében. A királyság a szakadék szélén, és csak az erkölcs mentheti meg... Az az érzésem, hogy Bécsben vagyunk és Budapesten is, valahol 1918 környékén. Minden öszszeomlani kész, és a szereplők közben Shakespeare-szonetteket énekelnek, hogy egyértelmű legyen, amit már a díszlet is sugall: színházban vagyunk és teljesen mindegy, hogy melyik szerepet játszuk el. Uralkodók vagyunk, szerzetesek esetleg, bármiként is lenne, az élet csak egy parti, „William partija szajhák és szentek, barátok és bérgyilkosok, tolvajok és törvényhozók társaságában”, ahogy az előadás alcíme is jelzi. Látszólag nincs tétje semminek, mindenki csak él és meghal egy olyan világban, ahol a korábbi értékek, akárcsak a díszletben megjelenő feszület, eldőlni látszanak. A tét az értékek felmutatása, hogy egy olyan világban, ahol a Herceg és Pompeius egyazon személy két arca csupán (Hatházi András alakítja mindkettőt) mégis léteznek emberi gesztusok, és ezekben éppen a Porkoláb (Bíró József) jeleskedik. Izabella (Pethő Anikó) megszabadul Angelo (Bogdán Zsolt) kezei közül, de az előadás végén magatehetetlenné, lelkefosztott bábbá alakul át. Sejthető, hogy a Herceg majd azt teszi vele amit akar, és láthatólag vannak is szándékai...
A Mértéket mértékkel négyórás produkció, nem unom meg mégsem, és majdnem ugyanez történik A másik világ, avagy a hold államai és birodalmai előadásán. Nagyszínpadi előadás, de csak egyetlen színész és két vonós hangszerekkel felfegyverzett zenész készül a hold meghódítására, és a színésznek szinte sikerül is. Fények, árnyékok segítik a Cyrano de Bergerac regénye alapján készült előadás főszereplőjét és rendezőjét, Benjamin Lazart, hogy sikerrel járjon. Elég egy gesztus és látjuk: felemelkedik, egy másik: rögtön földet ér, egy harmadik, most ő valaki más, egy negyedik: most újra önmaga. Az 1 óra 40 perc mégis soknak bizonyul, az utolsó negyven percet csak az első óra iránti tiszteletből ülöm végig. Szép egyszerűség – kár volt ilyen hosszúra nyújtani.
Ha Langhoff hozzátesz – Dabija kiemel. A Szentivánéji álom egy jelenetét, a mesteremberek színházi jelenetét játsszatja el újra és újra, először női szereposztásban, a másodikban egy amatőr színházi társulás előadásában, a harmadikban már egy munkás-brigád játszik, hogy végül a színház technikusai is eljátszhassák tényleg amatőr módon, negyedszerre is a jelenetet. Így lesz az előadás a színház színházának a színháza, vagy valami ahhoz hasonló, fergeteges paródia arról, milyen is a színház, ha csak profizmus van benne, milyen is mesterembernek, netán színházi technikusnak lenni a színművészek között. Csak nevetni lehet, mert az oroszlánfej rémesen nevetséges, csak izgulni, hogy a vészesen ingadozni látszó díszlet tényleg ne dőljön el. Pryamus & Thisbe 4 You az előadás címe. Tényleg nekünk szólt.
És következik az egyik sztárelőadás a Nagy József rendezte Woyzeck avagy a szédület karcolata, a világhíres vajdasági magyar rendező és társulatának mozgásszínházi előadása. Kezdés előtt arról beszélek a mellettem ülővel, hogy ki mikor látta videófelvételről a híres előadást, kiderül, hogy ő már látta élőben is, jó néhány esztendővel korábban. Katarzisra felkészülni, vigyázz, kész, rajt! És nem történik semmi különös. Csak emberi fájdalom van és játék, ritmus, kés és őrület, üres, éppen kiürülni készülő, ismétlődő és mégis váratlan gesztusok. Szép, igaz, kidolgozott, talán nem is „valóság”: „gyurmamítosz”, „kerékpármisztérium”. Ha egy mód van rá, jó előadást senki se nézzen felvételről ezentúl.
Következik az Yvonne, burgundi hercegnő, Gombrowicz drámája a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában (Bocsárdi László rendezése), a sárba tiprásról szól ez is. Arról, ahogy az aranyifjú Fülöp herceg (Mátray László) elhatározza, hogy ő márpedig jó lesz, vagy annak tetteti magát, a játék azonban komolyra fordul, néha már úgy tűnik, komoly érzelmeket táplál Yvonne (Kicsid Gizella) iránt, de valami akadályozza mégis. Az előadással is ez a helyzet. Mintha a díjakkal rakott előadás éppen Kolozsváron mutatta volna fáradtabb arcát, nem a szereplők, maguk a színészek válnak bizonytalanná, érződik, hogy itt, ennél és ennél a jelenetnél, két előadással korábban minden úgy ment, mint a karikacsapás, és most nem lendül be – akadályok, porszemek.
Jó, de mégis, többet várok, ellentétben a lengyel Yvonne-nal (Sziléziai Wyspianski Színház), amiről nincs semmiféle előzetes tudásom, és ha lenne is... Mert a szöveg már annyira se fontos, mint az egyébként számos nagyszerű képben bővelkedő sepsiszentgyörgyi előadásban. Itt a képek és hangok sajátos ritmusa hozza létre az előadást (Keresztes Attila rendezése), amelyben Yvonne nem „fogyatékos”, hanem teljesen normális emberi lény, ami nem is lenne baj, ha a környezete nem adta volna át magát teljesen a gonosznak. A zombik, a félhalottak világa ez, ahol a Kamarás irányítja saját vámpíri/ördögi tervei szerint az eseményeket. A sors és a gonosz a két főszereplő, a gyilkosság pedig szükségszerű, olyan, mint egy újra és újra, más feláldozott szűzzel eljátszott sötét rituálé, amelyet még inkább kierősítenek a fehér, szinte steril falak, amelyek között csupán a hamleti szellemként, zavaró tényezőként felbukkanó Cyprian jelzi, hogy emberek is vannak még a világon, akikkel akár beszélgetni is lehet, például arról, hogy a színházat egymást követő történetek sorozataként is értelmezhetjük.
Erre tesz kísérletet a rotterdami RO Theatre, az Anyák című produkcióval, amelyben nem színművészetit végzett hölgyek szerepelnek, hanem civilek, anyák, akik a saját életük történeteit mesélik el, és közben főznek a közönségnek, hiszen éppen ezt a szerepet játszák el, önmagukat és a gondos anya szerepét – egyidőben. Ez a „valóság” és a „művészet” közötti találkozási pont. Ettől lesz ez az előadás színház, még akkor is, ha a színház fogalmának a peremén helyezkedik el. Maga a mesélés válik fontossá, elég a sátor négy fala (amit a kolozsvári Bánffy-palota udvarán húztak fel), és máris indul a vidám és komor történetekkel fűszerezett gasztro-színház...
A mesélés fontosságát hangsúlyozza Boris Bakal rendező, a horvátországi Shadow Casters társulat Ex-position című előadásban, amely a fesztiválon teljes egészében lejátszott Process_City trilógia második része. Az Interferenciák egyik határa, térben is, szemléletben is. Ez az „esemény” került a legmesszebb a fesztivál többi helyszínétől, a külvárosba, egy posztindusztriális térbe, az Ecsetgyárba, ahol a kezdetekhez térünk vissza, ahol az egyszerű, hétköznapi mesélés egyszerű, hétköznapi mozdulatok társaságában válik színházzá. A gyár bejáratánál, a néhány székkel berendezett „váróteremben” ülnek a nézők, abban reménykedve, hogy valaki mond egy számot és behívja őket a „produkcióba”, amiről csak annyit tudni: egyszercsak bekötik majd a szemedet. De maga a „váróterem” is felér egy előadással. Boris Bakal saját életének az epizódjait meséli, színház ez is, mert elfogadom annak, egy előadás előterének. Már több mint félórája hallgatom a történetek egymásutánját, amikor rájövök: résen kell lenni, ha valaki tényleg látni akarja az előadás másik felét is. Ha nem is azonnal, de harmadjára, már elég erős a „nézői jelenlétem”, és bejutok. Az udvaron át egy varrodába vezetnek, azt mondják, menjek előre és ne nézzek hátra. Mint kiderül túlságosan is előreléptem a nem túl nagy teremben – miattam módosul a történet. Továbbvezetnek a rideg gyárépületben, egy szobáig, ahol egy színésznő fogad. Beszélgetni kezdünk angolul, kérdéseket tesz fel: mit látok az ablakon túl, hiszek-e a szeplőtelen fogantatásban, a bizalomban... Válaszaim erdeményeként egy heggesztőszemüveget rak rám, kézenfogva vezet, és történeteket mesél, én pedig rábízom magam, ha már nézőből aktív szereplővé léptem elő. Kérdések és válaszok sorjáznak, végül otthagy a gyár egyik belső udvarán, becsukott szemmel, hogy mondjak el valamit, egy versrészletet, ami eszembe jut, aztán térjek vissza a százas szobába. Kinyitom a szemem, egyedül vagyok, követem az instrukciókat, belépek a szobába. Akkor jövök rá, hogy felvétel készült talán minden mozdulatomról, szereplővé lettem egy interaktív produkcióban... és az előadásnak nincs vége, újra elindulhatok a vakság labirintusában, vagy nézhetem, mi történik a többi „szereplővel”... Egy sajátos színházformával gazdagabban – kilépek inkább...
A mai világot mutatja be a maga interferenciáival, bonyolult hétköznapjaival együtt ez a fesztivál, legegyszerűbb és mégis teljesen „hagyományos” színfalak közötti változata mégis az, amit az izraeli Habima Nemzeti Színház tár elénk. Pedig nem a szokványos módon kezdődik az előadás. A rendező (Hanan Snir) szót kér és hosszú perceken keresztül taglalja néha derültséget keltőn, de mégis komolyan, miért fontos ez a két Amos Oz regény alapján készült előadás, ami: a leghétköznapibb eseményekről szól mégis: életről, haláról, szerelemről, szerelmi háromszögekről, reményről, karierről, magányosságról. Történik mindez egyszerű, szinte spontán gesztusokkal, éppen csak jelzett helyszínváltásokkal, emberi, nagyonis emberi érzésekkel, tragédiákkal (mint az anya halála), a generációk közötti kommunikáció gyötrelmes pillanataival, de mégis úgy, hogy minden színészi gesztust átitat valamiféle komoly derű. Minden színész a helyén van, az Ugyanaz a tenger című előadásban, ami úgy realista, úgy hétköznapi, úgy színházi, hogy mégis túlmutat valamiféle finoman jelzett metafizika, az emberi hangon szóló beszélgetések metafizikája felé.
Ennek okán hagytam írásom végére, mert talán éppen ezért, a beszélgetések utáni vágy miatt jött létre ez a fesztivál.
