Volt egy ember. Szegény volt és ostoba, mint a legtöbben ti is. Keze csak azért volt, hogy a szeme elé kaphassa, ha megrémül, lába csak azért, hogy elfuthasson, nevét egy kavics is viselhette volna. Egy nap ez az ember az utcán mentében ezeket gondolta: „Ha egy pillanatra én lennék az a ló – és az út túloldalán fújtató telivérre nézett –, jól fenékbe rúgnám dölyfös gazdámat”. Arra repült az Ég Fényességes Ura egy légy formájában, meghallotta, amit az ember gondolt, és nagyot kacagott. Hirtelen denevérré változott, de ugyanebben a pillanatban az út szélén poroszkáló ember az a ló lett, amelyik lenni akart. Az ember csak bámult a ló nagy szemein át, érezte a test hatalmas erejét, akkorát, amekkorát még sosem érzett, és elcsodálkozott. Majd az út túloldalán arra az emberre nézett, amelyik ő volt imént. Látta a rémültségét, és azt, hogy nyeríteni akar, de képtelen rá. Erre nagyot nevetett, nyerítés tört fel belőle, majd akkorát rúgott a faránál egy cimborájával társalgó úri gazdájába, hogy az nyekkenve elterült. Ebben a pillanatban már megint az az ember volt, aki eddig, a ló pedig az a ló, aki mindig is volt attól a pillanattól fogva, hogy egy távoli vidéken először gondolt rá egy költő, vagy egy festő.
Az úrfi, kit az ember ló képében felrúgott nemsokára meghalt, apja, egy gazdag kereskedő pedig mézzel kenette be a lovat, majd a kaptárak elé köttette, hogy méhei halálra csípjék.
Arra ment az az ember, aki a ló testébe költözve megölte annak gazdáját, és ezeket gondolta: „Vajon lehetnék-e egy pillanatra az a méh, aki az utolsó, halálos csípést méri erre a gebére?” Az Ég Fényességes Ura éppen egy tulipán zsenge kelyhében himbáltatta magát a széllel, rajta pedig egy méh duruzsolt. Amint leszállt róla az a méh, hirtelen már az ember sötét lelke zümmögött a kicsiny testben. Az ember, látva, hogy másodszor is teljesült a kívánsága, vadul a lónak rontott, belecsípett annak torkába, mire az állat – akinek a sok csípéstől már lóformája sem volt – öszszerogyott és meghalt.
Pár nam múlva az ember a városon kívül sétálgatott, nagy gabonaföldek, és roppant legelők között. Annyira jó volt a kedve, hogy észre sem vette, mennyire messze került otthonról. Amikor hátrafordult, a város tornya már csak egy égnek állított ceruza volt a távolban. Nagyon megszomjazott az ember, a környéken patak sem folyt, de észrevette, hogy a szomszéd domboldalon áll valaki. Odament hozzá, hogy vizet kérjen tőle, és látta, hogy egy vénember az, akit látott a távolból, előtte egy asztalkán három kupa van: egy egyszerű, fából faragott, egy ezüst, és egy ékes aranyserleg, drágakövekkel kirakva. Azt modja az ember az aggastyánnak:
– Adj innom, te vénember, vagy szomjan halok, és megátkozlak!
Az aggastyán a kupákra mutatott, és ezt mondta:
– Igyál, amelyikből tetszik. De tudnod kell, hogy az egyik kupa egészséget ad neked, a másik bölcsességet, de a harmadik halált.
Az ember azt gondolta, megbolondult az öreg, de azért nem merte elvenni a fénylő aranyserleget, inkább a fából készült kupából ivott. Erre az aggastyán nagyot kacagott, és a kacagásáról az ember ráismert az Ég Fényességes Urára.
– Tudd meg, hogy az ital amit megittál, nem más, mint A tehetetlen önmarcangolás tétova dühe. Az idők kezdetén ittam ebből az italból, és majdnem meghaltam tőle. Ekkor teremtettem a világot a magam képére és hasonlatosságára, ami azóta is úgy haldoklik, mint én akkor. De neked ez halálos méreg! Bánni fogod minden bűnödet, amit elkövettél, és amelyre soha nem is gondoltál.
Az ember dühében torkon akarta ragadni az Ég Fényességes Urát, ám az aggastyán, aki megitatta, eltűnt, ő pedig a földre roskadt, mert már is érezte a méreg hatását. Eszébe jutottak a bűnei, amelyeket elkövetett, és amelyek még a gondolatában sem fordultak meg, és kínok között fetrengett. Egy óra múlva az ember már vénebb volt, mint az aggastyán, akitől inni kért. Amint a földön hevert, észrevette, hogy a feje mellett egy kukac mozog.
– Mi dolgod itt, te féreg? – kérdezte tőle.
– Egy úrfi húsán lakmároztam eddig, akit pár napja saját lova rúgott agyon. De csendesebben beszélj, te vénember, nehogy észrevegyen és megegyen engem az a holló.
Az ember ekkor a közeli fán pihenő hollóra pillantott, és odaszólt neki:
– Mi dolgod itt, te madár?
– Három napig egy lótetemen lakmároztam, akit gazdája a méheivel csípetett agyon. Most kijöttem ide pihenni, mert annyit zabáltam, hogy ha még egy nyüvet lenyelnék, menten kipukkadnék.
Az ember ekkor becsukta a szemét, és ezt gondolta: „Ha egy pillanatra én lennék az a holló...” – de nem tudta befejezni a gondolatát, mert meghalt. A fán pihenő holló ekkor nagyot kacagott, megrázta magát, és felszállt a csillagok fölé.
