„Minden identitás egy átok,
amely életed végéig követ téged,
és tehetsz, amit akarsz, semmit sem fog
az segíteni,
az átok nem tágít, még egy
pillanatra sem.”
Franz Hodjak
„Du bist eine Fremde”
Herta Müller
Egymást érintő területek töréspontján helyezkednek el a határkövek. Egyszerre jelzik valaminek a végét, ugyanakkor valami kezdetét is. Kijelölnek, elhatárolnak. Franz Hodjak németül 1995-ben megjelent regénye (Grenzsteine) a határok kijelölésének és egyúttal elmosásának kísérlete. Olyan irodalmi közegbe érkezik a szöveg – és itt elsősorban a régióhoz kapcsolódó és azt valamiképpen tematizáló szövegvilágokat értem –, melyben akkor már meghatározó elemként van jelen például Herta Müller Der Fuchs war damals der Jäger (1992, magyarul: A róka volt a vadász) vagy Bodor Ádám Sinistra körzet (1992) című regénye. Míg azonban az előbbiek – a tematikát tekintve – elsősorban a diktatúra működését állítják a középpontba, addig Hodjak regénye ehhez képest is elmozdulást jelent: már nem az elnyomás hétköznapjai, kapcsolatrendszere működteti az elbeszélést, sokkal inkább a hatalom elnyomó figyelme alól szabaduló ember esetlensége válik rendezőelvvé.
Minthogy a regény előterében a valamihez képest számított elmozdulás áll, nem meglepő, hogy a mű vonalvezetése szorosan összefügg az utazással. A valahonnan valahová tartás a regény több szintjén is megjelenik, hiszen amellett, hogy az olvasó végigkövetheti a főszereplő, Harald Frank rögös útját az országból való szabadulás érdekében, egyúttal a figura emlékeit is megtapasztalhatja, melyek visszavezetnek a diktatúra hétköznapjaiba, és ide-oda csapongva kísérelnek meg felvázolni jellegzetes eseményeket. Olyan történéseket, melyek mindenképpen hozzájárulnak a környezetéről, a kapcsolatairól és önmagáról kialakított képhez, viszont teszik ezt részlegesen, csupán felvillantva egy-egy fontosabbnak tűnő momentumot. Így eleveníti fel a pikareszk regény hagyományát az elbeszélés mind a tényleges cselekmény, mind a múltban való elmerülés szintjén, s ezt egészíti ki az álomlátás, ami szintén az utazás lehetőségét hordozza magában. A szöveg narratív szintjén eleinte úgy tűnik, hogy a közbeékelt, rövidebb-hosszabb emlékek, álmok epizódként vannak jelen az elbeszélésben, s lényegesen nem járulnak hozzá a történethez, nem lendítik előre Harald Frank „kalandozásait”, azonban egyre inkább kiderül e betétek példázatszerűsége, melyek múltbéli eseményként egyrészt megelőlegezik a jelen néhány történését (például a fűzfás szigetre való gyerekkori kiköltözés a szabadállam létrehozását), másrészt álomként jelképezik a jelen bizonyos változó fogalmait (például szabadság, fogság: ez utóbbira jó példa a koporsójelenet, amelyben Harald Frank nem tud szabadulni saját koporsójából). Ugyanakkor szükséges megemlíteni, hogy éppen ezen történetek példázatjellege az, ami a regény gyenge pontjaként értékelhető, hiszen ezek gyakran elveszítik jelképes mivoltukat, egyértelművé válnak, és erőteljes didaktikus megfogalmazásaikkal sulykolni kívánnak egy-egy állítást, problémafelvetést.
Egyszerűsítenénk, ha a bevezetőben említett elhatárolást, a saját és a másság ellentéteinek körvonalazását csupán a regény főszereplője, Harald Frank alakjára vonatkoztatnánk. Az átmenet, az identitás változásának megragadása tehát nem csupán a középpontba állított figura esetén figyelhető meg, hanem ezzel párhuzamosan a tér/környezet alakulását és elbizonytalanodását is nyomon követhetjük. A volt ügynökökről szóló rész nemcsak a posztkommunista országok máig jelenvaló problémáját villantja fel, hanem egyúttal az átmenetet is érzékelteti: „Egyeseket előléptettek. Egyeseket más városokba helyeztek át. Egyesek börtönbe kerültek: a főbejáraton bevitték, majd a hátsó bejáraton újra kihozták őket. Egyeseket korkedvezményes nyugdíjba küldtek. Egyeseket az idő előtti nyugdíjazásból hívtak vissza. (…) Egyeseket meghagyták az állásukban. Egyeseket más állásokba helyzetek. Ám mindegyikük villában lakott.” (19) Hasonlóképpen a tér alakulását mutatja a szabadállam létrehozásának abszurd kísérlete, melyet az országból távozni kívánók próbáltak megteremteni. Ennek léte/nem léte olyan elméleti kérdéseket vet fel, mint például a törvények működése, melyek jellegükből adódóan szabályozzák a társas együttélés feltételeit, ugyanakkor határvonalakat húznak az elfogadott és elfogadhatatlan között: „Míg a káosz törvényileg biztosítva van, addig még valahogy képes működni. De ahol egyáltalán nincsenek már törvények, ott már maga a káosz sem tud működni.” (54) Mindezzel áll szoros összefüggésben Harald Frank önazonossága. Ahogyan a múlt rendszere és működése már tarthatatlanná válik, és ezáltal a határok, a fogalmak újrafogalmazása szükségszerűnek tűnik, úgy szintén igényként jelentkezik az ember saját múltjának és határainak újbóli kijelölése, ami elsősorban az elmúlttal való szembenézést és annak értékelését kell, hogy jelentse. Harald Frank múltja – és ezáltal önazonosságának elemei – közvetve jelennek meg, elmesélt, megálmodott történetként kezdik felépíteni a volt identitást, azonban éppen a közvetettség révén el is távolítják egyúttal személyétől. Az egyén meghatározottságának változékonyságát elég explicit módon jelenítik meg a felvett szerepek, melyek szintén nem véletlenszerűek. A katonaságot és ezzel együtt az uniformist vállaló Harald Frank katonaként egy jól behatárolt rendszer alakja lesz, mely jelképesen utal a regény idejét megelőző hatalmi struktúrára, melyben az élet minden mozzanatát szabályok írták elő, és minden kérdésre előre megtervezett válasz tudott elhangozni. Ebben – mármint a katonaszerep felvéte-lében – érezni vélhetünk bizonyos nosztalgiát az elmúlt irányába, ugyanakkor a katonaság személytelensége összehasonlítható a szabadállam azon törekvésével, mely minden egyes polgárát egy számmal kívánta volna nyilvántartani. Az újabb szerep, Carmen jelmeze Bizet operájának cselekményét tekintve kapcsolódik az előbbi katonaszerephez, másfelől a cigánylány története szorosan illeszkedik a Hodjak-regényben többször is felbukkanó szálhoz, melynek köszönhetően a szerepet kapó szőke cigány, vagy később a cigányasszony (Pira) a szentenciák kimondása mellett így mintegy szinte megjövendölik a cigányjelmez választását. A felvett jelmezek mutatják a változás utáni vágyat, ugyanakkor jelmezjellegüknél fogva erőteljesen utalnak arra is, hogy az önazonosság bizonyos rétegei elfedhetők ugyan, azonban nem lehet őket levetkőzni, mint a felvett maskarát. Ilyen rétegként értelmezhetünk néhány emléket, melyek felidézése közben megelevenedik előttünk a régióban élő népcsoportok zártsága, ami egyúttal identitásuk egyik jellegzetessége is: „Szászok és románok közötti vegyesházasságokat azonban egyik falu sem fogad el. Ezért van az, hogy Hármasvágy faluban a szász unokafivér inkább szász unokahúgát veszi el feleségül, mint a Kétkő falu valamely román leányzóját. És Kétkő faluban egy román féltestvér inkább saját fiú féltestvéréhez megy feleségül, mint egy szászhoz Hármasvágy faluból.” (86–87)
A mindig változásban lévő identitás szövege Franz Hodjak Határkövek című regénye. Jelentősége éppen abban rejlik, hogy nem határkövekkel kijelölt önazonosságok felvázolására törekszik, hanem a bizonytalanság, az alakulás mozzanatát helyezi a történet középpontjába, úgy, hogy közben az elbeszélés hagyományos szerkezeti elemeit is részben összemossa, ezáltal is az eldönthetetlenség képzetét erősíti. Szenkovics Enikő fordítása fontos munka, hiszen így Hodjak könyve végre úgy tud jelen lenni a régióhoz kapcsolódó irodalmi gondolkodásban, hogy a nyelv immár nem jelent akadályt, a kulturális közeg pedig már régóta azonos.
Franz Hodjak: Határkövek. Ford. Szenkovics Enikő, Kriterion, Kolozsvár, 2009.
