„Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő,sem halott."
(Ady)
Hit és hitetlenség, lenni vagy nem lenni! Örök kettősség. Erre épül a Világ. Mindenből kettő van: IGEN és NEM. Hol egyikre, hol másikra esküszünk. És kétségbeesetten védjük vélt igazunkat; egyikbe vagy a másikba vetett hitünket. Sokféle hit van. Sok mindenfélében hihetünk és hiszünk is. Egyesek a tudományt tartják mindenek fölött, mások a művészetet, megint mások az embert vagy éppen a természetet, esetleg magát a KOZMOSZT. Nincs egy pillanata sem életünknek, hogy ne hinnénk valamiben. De mi is a hit – teszszük fel minduntalan maguknak a KÉRDÉST. Kielégítő választ aligha tudunk rá megfogalmazni. Ember mivoltunk legnagyobb ajándéka, hogy HISZÜNK.
A zenének minden másnál nagyobb szüksége van arra, hogy higgyünk benne. A zene elpusztul a hitetlenségben. Manapság ennek lehetünk tanúi. Mindenfajta zene, mióta csak ember létezik a földön, valamilyen hithez kapcsolódott. Belőle született, vagy éppenséggel fordítva, a zene szült valamilyen új hitet. Ez utóbbi különösen a hitehagyott 20. századra érvényes. Minden új zene afféle új vallás igényével lépett a modern kor színpadára. A dodekafónia, a folklorizmus, a neostílusok mind hivőket formáltak – előbb-utóbb! – HÍVEIKBŐL. A 20. század közepének zenei újítói megszállott „vallásossággal” hirdették ÚJ IGÉIKET. A hangversenyek szinte templomi ceremóniát kaptak, a zeneszerzők sokszor emlékeztettek egy új vallás papjaira, mint zenei mérnökökre. Mindez erősen emlékeztetett egy új Teremtés-kezdetre. Ezt a szándékot nem titkolták sem a szerzők, sem a hallgatóság.
A Teremtés-mozzanat nem idegen a zenétől, sőt lényege. A szimfóniákat, szonátákat bevezető lassú zenék gomolygása minduntalan a Teremtés folyamatát idézte meg. Azt a pillanatsort, amikor a Sem-miből megszületett a Valami. Szinte választ kerestek az alkotók a nagy kérdésre: Miért van valami, amikor semmi is lehetne?!
Hallgatom Haydn Teremtés c. oratóriumát. Manapság naivnak tűnő eszközökkel kelti életre a Semmiből Valamivé válás csodáját. Egyszerű akkordok, skálamenetek, kis dallam-ágak egymásba fonódása válik egyre rendezettebbé zenéjében. Azután sorra „elmondja” a bibliai teremtéstörténet összes mozzanatát. A magyarázó recitatívókat gyönyörű zenei részek „szakítják” meg, mintha csak a mottóul használt Ady-versszak folytatásaként megjelenő gondolatokat hallanánk ki belőlük: „Most minden-minden imává vált”, „Szépség, tisztaság és igazság, Szüzesség, jóság, bölcs derékség”. Haydn zenéjéből az is meghallja mindezt, aki nem érti a német szöveget. Kihallja belőle, mert maga a zene tartalmazza mindezt. Be jó volna ismét Haydnnak lenni: egyszerűnek, józannak, hívőnek, titokkeresőnek és szeretetre méltónak lenni.
Be jó volna ÚJRATEREMTENI HAYDN-I ÖNMAGUNKAT.
Vajon hogyan írnám, írnánk meg újra a bibliai teremtéstörténetet? Drámaian, tragikus vergődések színterét festve le hangokkal? Vagy tettetett naivsággal elgügyögni a SZÉP MASÉT? Esetleg mérnöki számítások özönét rávinni a zenei matematikai egyenletekre a világ, a Kozmosz születéséről? Hiszen már nagyon sokat tud az Emberiség mindezekről. Messzire belelátunk az ŰRBE. Ahogy a költő mondja: „Holnap már ügyesek leszünk, / könnyen úszunk, szaladunk, repülünk / és ennek így kell lenni, / hogy akkor már nem törődvén mással, / lelkünk tiszta ruhája legyen, / teste ének és igazság legyen, / alakja istenhez hasonlóbb legyen / az eljövendő többsejtű embernek, / aki belőlünk vetül majd elő, / aki mi leszünk, / a nagy Továbbcsináló, / akiért most beteg a világ” (Most a teremtés kezdetén vagyunk).
Álmodom, álmodjuk az új Teremtést a zenében is. Még bátortalanok vagyunk, a 20. század elavult modernizmusának foglyai. Pedig egy Új század MÁSODIK évtizedét indítjuk útjára 2011-ben. Már kezd felcseperedni a parányi kis emberke, a 21. század, és mi még mindig a múlt „varázsában” vergődünk. Két világ között őrlődünk. Tegyük meg végre a döntő lépést, szabaduljunk meg attól a magunktól, „akiért most beteg a világ”.
BOLDOG ÚJ ÉVET
(ÉVTIZEDET) KÍVÁNOK!
