Jékely Tószegen
„Ezen a szép elátkozott vidéken,
hordozza meg nevüket a hír”
Jékely Zoltán
Akár a táncoló trópusi madarak,
olyan volt a két úr s a csokornyakkendők
álluk alatt gondolatjelek. Morogtak,
de mosolyukból semmit nem feledtek ők.
Már tengerek, városok, országok után
csak lépkedtek a marasztaló sárban
köről kőre lakkcipőben s már szimultán
indult a felismerés, ez itt „üdvtan”.
Jó előre köszöntek mindenik lánynak,
diadalútjukon néha megálltak
dicsérni egy termő fát, tapasztott falat.
S mint Attila király vonta szemöldökét
a tékozló tanácsban, úgy most a kék ég
egyetlen jel nélkül a nyakukra szakadt.
Éji órán
„Álmatlan holtak gyűlnek a szobában”
Jánosházy György
„A vers órája” és jaj az igazságnak
mint végigéled bűneid sorát,
az ablakod vádlón verik az ágak,
a menekült ma néma s nem kiált.
Ugye lanyha szél jöhetne mint rég
a renyhe sorokra, hol a holtak
dicsőségük könyvlapokra osztják szét,
idézik, vagy mindent letagadnak.
Hogy ellenükre nem tehetsz semmit már,
mint használt ruhát, gondjuk forgatod,
hátha az győz, ki mindenkit kivár,
vagy az emlékezet gyérült szitája
leáll s az ki jót mindent elrontott
a verstelenség szennygödrébe hányja.
Én álmodom...
„Egy homályban áll a titok”
Kandinszkij
Én álmodom, ti csak játszatok,
álmokat fércelni nálatok
nehezebb egy talicska földnél,
miből tudom, hogy telik födél,
halmozva, míg meg nem únja azt,
Hogy rajta csülök s pata dagaszt
és sima lesz, behorpadt bendő,
mit gyomemlék burjánja benő,
én álmodom, ti csak játszatok,
élvén a szoborirányzatot,
s a móka vége sem lesz véletlen,
mit ténfergőn megúnt az elem
a fogyó mint fogy, majd odalesz
s a kies berekből úgy neszez
tiltott jellel az alkalomhoz
s a galamb csorba kupát hordoz
hisz ébredés vizéből elég
félni mint az élet kazla ég,
én álmodom, ti csak játszatok
mert ezzel gyúrják meg jászlatok
kik baromnak néznek minden nap
s a többi csak por, szavak, szavak.
Hazajáró lelkek
„Csak hullám mi tova hajtja”
Makai Emil
Emlékezz rá, ki járta át az álmod szövetét
ha melléd települt a macskatalpú éj,
ó, bár sosem hallottad, hogy ki miket beszél,
de jött a néma tudatszülte elvetélt.
Ők lettek, ők a mindörökre távozottak,
kiktől reszkettek az utcánk gyermekei,
ha mákos kerteken holdfényben vonulni
és zizegni kezdett egy lefejezett had.
Most rájuk ismerek fényes nappal is,
lecsukott szemükön világít át az irisz,
kérgeszöld határon mosoly nélkül jönnek,
mesélve mit bejártak s megtagadtak többször
oly pőrén lépnek ki az örvénylő körökből,
mint nagy költőnk kit Vergilius követ.
Bölcsességek
Mert minden örök s minden változik,
így dörög a tan, egy vád mondata.
Ha igazság ez, vajon hányadik,
mit a bölcsünk mond oly könnyen oda.
Hogy rágódjunk tovább is a jó csonton
s ő vállunk fölött átmosolyog,
s ha mellette újabb kétségbe van,
jaj feleim, hát eddig tart a jog.
Ki ád testhezálló menedéket
meddig tart mi szavak közt megéledt,
étekmorzsánk vigasztalásnak,
hogy változó örökét feledve
hagyatkozzunk szépen festett térre,
honnan minden csillogást kiloptak.
Sóhegyek fölött
Tompa László emlékére
Lépkedj tovább a parázsló szavak között
Dániel rokona, mert rajtad nem foghat a tűz
Hisz a nagy kos szarva is beletörött
Mivel a vízparton merkelt, s te ki jóslatot betűz,
égforgást tudók közt maradtál áldott,
tébolyult szív érve, vád ki barmokat idéz
lépj tovább, mert itt csak Babilont hívhatod,
a mérhetőt mérni kevesli az együgyű ész.
Már sikoltott az első hajnali madár,
a hegy szörnyeteg, völgyágyból kiszáll,
ma az ígéretek bolondja mindent megold,
hisz nem kopott el a lábad a bejárt úttól,
kik tartoznak hozzád, ma érnek utól,
„S a parajdi sóhegyre fényt szitál a hold.”
