Az irodalmi visszaemlékezés sajátos jelenség: a megidézett szellem fejére koszorúnak babérlevél örökzöldjét növeszti, de töve a Léthé vizében ázik. A sötét folyó nemcsak az emlékezés tárgyát követeli magának, hanem magát a műfajt is: mérge alattomosan kúszik felfelé a mondatok hajszálerecskéin, s az imígyen elhervasztott írás nem sokkal a végső pont után feledésbe merül. Elfelejti, aki olvasta, néha még az is, aki írta. Ez voltaképpen még nem nagy baj, hiszen az efféle mű rendeltetése nem az, hogy rá emlékezzenek, hanem az, hogy valaki másra emlékeztessen. Az irodalmi visszaemlékezés akkor tölti be igazán rendeltetését – legalábbis szerintem –, ha a hatására az olvasó lelkesülten indul, hogy megszerezze/kölcsönkérje/fölfedezze/újraolvassa az illető szerzőt, esetünkben Bajor Andort. Meggyőződésem, hogy egy Bajor-mű elolvasására leginkább egy másik Bajor-mű veheti rá az embert, ezért arra buzdítok mindenkit, hogy akár ezen a ponton nyugodtan felejtsen el tovább olvasni, helyette loholjon Bajor Andort szerezni/kölcsönkérni/fölfedezni/újraolvasni.
Bajor Andort olvasni jó. Jómagam gyerekkoromban tapasztaltam meg ezt először. Az illetékesek akkortájt azon fáradoztak, hogy elhitessék velünk: a könyv a legjobb barátunk. E célból fel lettünk szólítva, hogy kötelező módon szerezzünk ilyesfajta új barátokat. Cincogó Felícián nem volt előírva, mégis mindmáig a legigazabb barátom abból az időből, talán mert velem együtt nőtt. Ő volt az, aki kalandmeseregényből paródiává cseperedve rávett, hogy szerzőnktől elolvassak egyebet is. Szatírát, paródiát, humoreszket, mesét, novellát, karcolatot, krokit, publicisztikát, kritikát, esszét – mindent, ami fellelhető. Eleinte a humor kedvéért, mert az olyan jópofa dolog, később már a humorista és humorosítási megoldásai miatt, mert azok még jópofábbak, mint gondolnánk. Kezén bármilyen téma, műfaj öszszetéveszthetetlenül bajoros ízt és formát kap, majdhogynem saját műfajjá alakul. A kiindulási pont lehet teljesen hétköznapi, teszem azt, egy fejessaláta. A gondolat azután sisteregve ágazik, bogadzik, hogy a végén ki is levelezzen, megénekelve a zöldségeskert poétikáját, és biztosra vehetjük, hogy a paprika mellé a szellem csípőssége és a kozmosz is alaposan bele lesz keverve. Máskor chaplini derűvel és ártatlansággal hitetlenkedik, csetlik-botlik a bosszúságok, hibák, visszásságok között, és ezzel az egyszerű, ámde hatásos és felettébb mulatságosnak bizonyuló botladozó módszerrel alakítja ki jellegzetes nyelvi világát is. Mi, olvasók többnyire csak közönyösen csörtetnénk előre, de ő, látszólagos szórakozottsággal – valójában nagyon is tudatosan – nekiütközik minden megcsontosodott szóképnek és fordulatnak, kiugrasztva a mi riogatásunkra a konvenciók bokrában lapuló nyulat. Ha mindezekért humoristának hívjuk, a cím legalábbis nagy H betűvel írandó.
Ne tévesszen meg azonban senkit a jelző, a könnyedség, a nyelvi játékok görögtüze. Minden írófélének – de a Humoristának biztosan – ég és föld a tápláléka, valószínűleg emiatt munkál benne egyfajta kettősség. Eljön az a pillanat, amikor a karcolat mélyebben karcol, és az olvasó rájön, hogy a Humorista nem jókedvében írogatja, amit írogat, vagy legalábbis csak féljókedvében, ugyanis a Humorista egyszerre jókedvű és szomorú, szelíd és mérges, egyszerre látja a tragikumban a komikumot, a szépben a rútat és fordítva. Csak így lehet annyiféle árnyalata a humorának, csak így lehet annyiféle hangja a játékosan vidámtól a zordig, a líraitól a zaklatottig. Vannak önfeledt, csöndes kis mosolyok, selyemcukorkák töltve gondosan csurgatott napfénnyel, de van olyan is, ami szíven üt; vannak borongós, szomorú tréfák, de van kegyetlen, fanyar, keserű, hóvirágmézre csöppentett epe, aminek semmiféle limonádé nem tudja elvenni az ízét. Van, hogy az olvasó maga sem tudja eldönteni, nevessen vagy sírjon az egyszerre nevetni- és sírnivaló szituáción, és van, hogy egyértelműen a sírás környékezi, mert nem létezik olyan tréfa, amiben fel lehetne oldani a keserű pirulát. A szándékolt ügyefogyottság, amivel a kisember bukdácsol a kisebb-nagyobb abszurditások között, csak addig komikus, amíg át nem fordul a tragikus felismerésbe, de legalábbis riadalomba, hogy a világ valójában ilyen (is), nyílnak benne feneketlen mélységek, működnek sötét erők, az ember pedig velük szemben és alapvetően is kiszolgáltatott, esetlen és szánandó. Nincs miért kertelni: a nevetséges, néhol tragikomikus figurában magunkra ismerünk. Mi vagyunk azok, akik folyton lehetetlen helyzetekbe keveredünk, bennünket küldözgetnek különféle hivatalok ide-oda afféle április bolondjaként, mi állunk döbbenten és értetlenül a gonoszság és ostobaság előtt. Ha mindez még nem volna elég, a Humorista nem átall koldus képében is kiülni az utcasarokra, hogy eltúlzott nyomorékságával naponta szembesítsen a ragyaverte világ tökéletlenségével és saját fogyatékosságainkkal. Rettentő púpot ölt magára, csonkaságot, vakságot, megmutatja a törött szellemet, hogy miután jól kiszörnyülködtük magunkat, örülhessünk mindannak, ami ép, kerek és egészséges, legyen az dinnye, dalocska vagy gondolat.
Szerencsénkre a Humorista küldetése is kettős: nemcsak nyugtalanításunkra, de vigasztalásunkra is rendeltetett. Önkéntes jóhiszeműséggel ugrik be folyton az élet apróbb-gonoszabb tréfáinak, már csak humanista megfontolásból is: sorsközösséget vállal azokkal, akik hasonló kelepcékben ülnek, hogy ne érezzék magukat olyan egyedül. Az ugráló kedv és optimizmus azonban leginkább abból a meggyőződésből fakad, hogy hittel kell elébe menni minden képtelen szépségnek és csodának, mert sosem lehet tudni, mikor fordul komolyra a tréfa. Kezdjünk el hinni az április elsején vonuló nemlétező aranycsőrű madarakban és a hársfák sosemvolt felelősében, és egy kis gyakorlással hinni tudunk majd abban is, hogy a világ soha nincs teljesen kész, így talán elrontva sincs visszavonhatatlanul. Van még remény, de rajtunk áll minden, még ha azt is gondolnánk, hogy vajmi keveset tehetünk. A világban minden mindennel rokon, ezért sokszor az is elég, ha nem közömbös a gyerekkori pöttyös tejescsupor, a macska, madár és a többi testvéri létforma, megazaerdeicsendbenaszív, dudorássza a Humorista derűs rezignáltsággal a fürdőkádban, és fülel énekére a víz és a tűz, rajtuk keresztül a csillagporos galaktika – mert a Humorista olyan humorista, aki az egyszerű dalocskában is a Mindenséget dünnyögi.
Az irodalmi visszaemlékezés a számmisztikában hisz. Megjelenése csak bizonyos időközönként, úgynevezett kerek évfordulókon figyelhető meg – talán ilyenkor a teljességet idéző gömbölyded forma mellett élesebben kiütközik az eltűnt szellem után keletkezett űr. Húsz éve annak, hogy Bajor Andor lerázott magáról minden önként és helyettünk vállalt nyavalyát, púpot, kancsalságot, hogy ezentúl görnyedjünk, pislogjunk magunk. Talán a Tejútra ment szitakötőnek, ahogy azt korábban felvetette; de azt is el tudom képzelni, hogy a Mindenség egészen másfajta szempontokból számít rá, és már át is irányította egy újabb bolygó felderítő holdjának. Ott ül valahol lila karmantyúban, szíve fölött egy szétfröccsenő tintapecsétnek álcázott dobogó csillaggal, és egy másik világ szeplőit és szépségeit fösti, pennáját a naplemente színeibe mártogatva. Jó lenne elolvasni, de, sajnos, nem tehetjük meg, ezért az utolsó szó jogán ismét csak arra biztatnék mindenkit, hogy olvassuk azt, amit hátrahagyott – és lehetőleg ne csak kerek évfordulókon.
