Csiki László
Sokoldalú író volt, számos irodalmi műfajban: a költészet mellett az elbeszélésben, a színi irodalomban, az eszszéírásban és a műfordításban mutatta meg tehetségét. Sepsiszentgyörgyön született 1944. október 5-én, szülővárosában, majd a kolozsvári egyetemen tanult, magyar-román szakos tanári oklevelet szerzett. 1968 és 1971 között a Megyei Tükör című lap riportere, majd Bukarestben a Kriterion kiadó lektora, Kolozsváron a Forrás címen megjelenő könyvsorozat szerkesztője, 1980-tól az Utunk rovatvezetője volt. 1984-ben, minthogy a bukaresti hatóságok folyamatosan zaklatták, elhagyta szülőföldjét, Budapesten telepedett le, 1989-ig a Magvető könyvkiadó szerkesztője, 1991-ig a Magyar Napló című folyóirat versrovatának vezetője, ezután szabadfoglalkozású író, illetve a Budapest Filmstúdió dramaturgja volt. Számos irodalmi díjat kapott. 2008. október 2-án, hosszabb betegeskedés után hunyt el. Igen termékeny író volt, több mint két tucat műve jelent meg, ezek mellett Mihai Sadoveanu, Fănuş Neagu, Paul Drumaru, Mircea Dinescu és más román írók munkáit tolmácsolta magyarul.
Első verseskönyve, az Esőt kaszáló 1968-ban (Szőcs István bevezetőjével), a Forrás-kötetek között látott napvilágot, ezt követték Kellékek (1972), Szombat. A búvár hazamegy (1977), Kísértethajók (1986), Elhallgatások (1989), A keresztelő (1993) és Lépések, kopogások (1996) című kötetei. Költői pályája inkább az intellektuális vívódásokat jelző nyugtalanság, mint nemzedéktársaihoz hasonlóan a lelki biztonságra valló szemlélet jegyében indult. Eleve meg akart küzdeni azokkal a szellemi kihívásokkal, amelyek a huszadik század második felét zaklatottá tették. Érdeklődése, olvasmányélményei nyomán nyitottá vált az eszmélkedés kalandjai előtt, mindenekelőtt saját szellemi szuverenitásának megőrzésére, kinyilvánítására törekedett. Gálfalvi Györgynek nyilatkozva a következőket jelentette ki: „Az elveimnek nem feltétlenül, de az életrajzomnak merő ellentéte a gyökeresség. […] Nekem semmi okom a nosztalgiára. Hamar elszakadtam a családtól, és a szokásosnál jóval élesebb kispolgárpukkasztó kitörésekben harcoltam társadalmi eredetem ellen. Meg akartam valamiben kapaszkodni, de a város /t.i. Sepsiszentgyörty P.B./ nem kínált fogódzót, inkább taszított közömbösségével és tunyaságával; ezért gyűlöltem meg, ahogy a kamasz gyűlöli az apját, mert úgy érzi, gátakat emelt eléje.” A sors és a pálya nem nélkülözte a fordulatokat, és az író valamiképpen mindig a megtelepedéssel, a megállapodással szemben választotta életstratégiáját, így akarta betölteni a maga „belülről vezérelt” függetlenségének törvényeit.
Számtalan tapasztalat fűzte saját nemzedékéhez, ennek élményeihez, mindazonáltal mintha elkülönülési vágyában, irodalmi vonzódásaiban (például Méliusz József nagyvárosi jellegű avantgárdja iránt) inkább az „első” Forrás-generáció útját járta volna, mint a „másodikét”. Imént idézett nyilatkozatában ő maga is nézet- és ízléskülönbségekről beszélt: „életrajzomból eredően irodalmi kérdésekben is eltért a véleményem a fiúkétól. Nagyon irigyeltem őket, mert pontosan tudták, melyik élményrétegüket akarják kiaknázni. Már akkor határozott arcélű, népi gyökerű, erős falusi élményvilágot őrző emberek voltak, s ezt tudatosan akarták íróként képviselni. Ezzel szemben én az irodalomban is éppen úgy tengtem-lengtem, mint a világban, s bár nagyon jól éreztem magam közöttük, sok kérdésben nem tudtam egyetérteni velük. […] Az, hogy öszszekerültünk, véletlen volt – az, hogy szétugrottunk, törvényszerű.” Csiki László a maga útját járta, általában egyedül próbált megküzdeni a kisebbségi tapasztalatok és az irodalmi élet kihívásaival, az alkotó munka mindig előre lendítő próbatételeivel, következetesen őrizte szellemi függetlenségét: jogát ahhoz, hogy a gondolat és az írás mindig új kalandjaiban tegye próbára megújulási készségét, egyszersmind makacsul védett személyes identitását. Ahogy Ars poetica licencia című versében mondta: „ha magamra voltam, mint az alvó, / csak védtelen, mint a gondolat – / az igazságnak boldog formát: / kitaláltam magamat.”
A személyes függetlenség és elkötelezetlenség valójában az igazság felkutatásában kapta meg igazi értelmét, abban, hogy a költő sohasem érte be a látszatokkal, sőt igyekezett leleplezni ezeket a látszatokat, s mindig a mögöttük rejtőzködő valóságot, a lényeges dolgokat, a tapasztalatok lényegi értelmét kereste. A korlátokat nem ismerő függetlenség híve volt, azt azonban pontosan tudta, hogy ennek a függetlenségnek, a szellemi kalandozás szép szabadságának mi minden szab határt: nemcsak a történelmi és politikai adottságok, hanem egyszerűen az, hogy a merészen előretörő képzelet és vágyakozás szüntelenül a rideg valóságba ütközik. A szavak: az ismeretlen sebei című versében iróniával vegyes nosztalgikus érzéssel beszélt azokról a képzelet- vagy álombeli lehetőségekről, amelyek kényszerűen csak szellemi játékok maradnak, ahelyett, hogy valóságosan megsokszorozzák az egyetlen és véges emberi élet tartamát: „Hány életem lehet, melyet mások élnek? / Az ütközőkön utazik egy hobó, égő mezők fölött. / Valaki szánt az éjszakában. Egy másik elolvassa. / Ez az eső Rabindranath Tagore nyári szakálla az aszályban.” A parttalanul csapongó szellemi kalandozás ezért nem is tölthette be az alkotó személyiség teljes életterét, éppen a tartósabb önmegvalósítás érdekében szükség volt kötődésre is, persze olyan módon, hogy ez a kötődés valódi emberi és erkölcsi értékekkel gazdagítsa a külső és belső küzdelmekben kibontakozó személyiséget.
Csiki László költészete – ennek poétikai rendje és formavilága is – következésképpen úgy is leírható, mint a függetlenségi hajlam és a kötődési szándék, a szellem birodalmában kalandozó érdeklődés és a biztosabb értékek megszerzésére, illetve kialakítására irányuló törekvés küzdelme és végső egyensúlya, az egyensúly kialakulásának lelki története. Mindez mozgalmassá és dinamikussá tette a személyiség benső világát, egyszersmind izgalmas költői kísérletekhez vezetett. Beszéltünk ennek a személyiségének a szabadságküzdelmeiről, függetlenségi hajlamáról, szóljunk kötődéseiről is. A költő először a szerelemben keresett nyugalmat és biztonságot, egymást követték a vallomások erről a sóvárgott és megtalált érzelmi bizonyosságról: „Kit így szeretnek, annak nem szabad / rossz bőrbe búni, sem bánatokba – / az egyenes legyen s mintha csak / táncolva szememből kiforogna” – hangzik például a Kit így szeretnek…című költemény. A kötődés lehetőségét ígérte a szülőföld is, amely nemcsak a vándorlás, az állandó költözködés alkalmait kínálta fel, az otthonosság forrása is volt, a költő találó szóösszetétele szerint: „anyaföld”. Ahogy az Újraszülőföld záró szakasza mondja: „Kit messze lökött a szerelem magából, / a sikoltó szájból kifordult falat, / a kiejtett szó hangokra törten / verődik faltól kapuig, s az égre szökik, / tornyos felhőben él ezután, néha hazapereg. / Elissza a föld. Az anyaföld, igen. / És le a szívéig meghasad.” A szülőföld múltja, az anyaföld pusztulást és újjászületést hozó történelme ugyancsak tanulságokkal szolgált, hadd idézzem A végtelen mondatot: „Szavakat járok a tájra. / Mögöttem valahol a meszsze történelemben / megkezdett mondat. Lándzsás / latin, szláv, gót betűk a vérző hóban. / Hazajáró sereg. A rovásírás jelei kerek, / tavaszba forduló tájon egyre visszatérnek. / Megyek: betűzöm / a történelmet a sűrűtől errefelé. / Értelme azonos a tájjal. / Kimondhatatlan, de ismerős. / Akár az otthoni, a gyermekkori erdő.” Végül pedig maga a költészet, a nemzeti hagyomány, az anyanyelv is biztos értéket jelentett. Erről a Balassi Bálint, Petőfi Sándor és Szilágyi Domokos emlékét idéző versek vagy a Méliusz Józsefhez, Székely Jánoshoz intézett személyes értelmű költői levelek tanúskodtak.
Csiki László mindig „kereső” költő volt, emberi sorsának drámai feszültségeit a költészetben próbálta feloldani. Ezek a feszültségek jelentek meg, talán a korábbiaknál is teljesebb lelki drámák során azokban a verseiben, amelyeket szülőföldjének kényszerű elhagyása után írt. Az elveszített szülőföld nemcsak közvetlen szólítások vagy emlékek formájában van jelen költészetében, hanem utalásokban, szóképekben, a költészet, mondhatnám így: „mélyrétegeiben”. A Crow Creek-i indiánrezervátum 1884-ben és azután című szerepversében, amely az észak-amerikai indiánok szomorú históriájának egy különösen végzetes pillanatát, tudniillik a múltszázadvégi nagy éhínséget, a rezervátumokba szorított indiánok tömeges pusztulását idézte fel, szinte himnikus szavakat szentelt a szülőföld iránt érzett ragaszkodásnak, és haraggal beszélt azokról, akik éppen ettől a szülőföldtől akarták megfosztani: „rád építettem szülőföld morzsaléka pattintott láva / szikladarab te messzi szikra házamat / szemembe rejtettelek és nincs több istenem [..] hegyek közé préselve mint kihaló növények díszes albumokba / nem halálukat akarom mégsem hanem az életemet / szívemben nincs harag és nincsen bocsánat.” (Érdekes, a rezervátumba kényszerített indián, mint az erdélyi magyar sors metaforája, később Szőcs Gézánál is megjelent: tragikus értelmű metafora ez, hiszen a teljes tehetetlenségre, a történelmi kilátástalanságra utalt.)
Otthonra talált Budapesten, a személyes erdélyi múlt és a közösségi erdélyi jelen ennek ellenére felerősítette a szorongásos érzéseket, és persze az a közöny is meggyötörte, amelyet nem egyszer kellett tapasztalnia új környezetében az Erdélyből érkező hírek nyomán. Valójában egészen a nyolcvanas évek végéig a magyarországi közélet (néhány kisebb értelmiségi, irodalmi csoportosulás kivételével) alig vette tudomásul azokat a közösségi tragédiákat, amelyek Erdélyben tapasztalhatók voltak, és ez a szolidaritáshiány tovább növelte a szülőföld kényszerű elhagyásának lelki terheit. Valójában ezekről a lelki terhekről tett vallomást Az énekes halott című költemény:
Az állna jól nekem, a bevert száj,
a beesett arc,
a bezúzott homlok, a begyöpösödött
agy.
Ha nyelvemet nyújtanám ki
alamizsna után.
Átkozódnom, rimánkodnom is kellene,
mellhúsomból tépni véres
vitézkötéseket.
lenyúzott bőrömet lengetni
zászló gyanánt,
legalább háromszín véraláfutással:
hogy hol van a hol-nem-volt hazám.
S ha semmim nincsen, akkor
most mi bánt?
Csiki László álmaiban és káprázataiban mindegyre az elhagyott szülőföld dolgai sejlettek fel, persze nemcsak az emlékek szőtték át a verssorokat, hanem az erdélyi magyarság szüntelenül romló helyzete miatt érzett aggodalom és fájdalom is. A Magyarországon írott versek nagy része Erdélyhez szólt, az erdélyi magyarság sorsélményei nyomán született. Csiki László költői pozícióját valami sajátos „ottlét” szabta meg: Budapesten és vidéki otthonában is szüntelenül Erdély, az ott élő és gyötrődő emberek sorsa foglalkoztatta. Nyomkereső című versében így beszélt ennek az „ottlétnek” a személyiség mélyebb szerkezetét meghatározó élményéről: „Feltámadásra várnak itt, / nem születésre – nem / beszélnek, csak üvöltenek. / Hová kell eltalálnom? / Hiszen ott vagyok.” Verseinek egy része ezért üzenet a szülőföldre vagy pontosabban párbeszéd a szülőfölddel, azokkal, akik odahaza szenvedtek és küzdöttek, csalódtak és reménykedtek. A gyávaság dicsérete című költemény a megmaradás és a csendes helytállás taktikai követelményeivel vetett számot. „A bölcs trükköt én is bőrömön tanultam: / összeesni, még tiszta öntudattal, / a végső csapás előtt.” A Jelképek című vers ezzel szemben éppen arra mutatott rá, hogy az a magatartás, amelyet Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve a „lehajló fű” híressé vált példázatával írt le, az idők változatával már aligha célravezető: „A hajló füvet is bizony levágják – / nem áll vissza a múlt, ha él se, / a puszta fölött ragyog majd egy jelkép, / és nincsen ember, aki értse.” Azok az üzenetek, amelyeket az otthon maradottaknak, így Sütő Andrásnak és Farkas Árpádnak küldött, és azok az emlékeztető versek, amelyeket Erdély nagy halottainak, például Jékely Zoltán, majd az öngyilkossá nyilvánított (minden bizonnyal meggyilkolt) brassói színész: Visky Árpád emlékének szentelt, arról beszéltek, hogy a megmaradásért folytatott küzdelem szinte reménytelen, ezért azok, akik eleget tesznek a helytállás erkölcsi parancsának, mind tragikus áldozatok (Második félig nyílt levél)
Szólottunk az imént arról, hogy a kötetlenségnek és a kötődésnek poétika-alakító szerepe van Csiki László világképében és költészetében, ennek a kettősségnek lehet példája a költő vonzódása Kassák Lajos, illetve József Attila költészetéhez. Az első vonzalomról a szabad formálás, a kötetlen versbeszéd, a minden szabályt és tradíciót elvető kísérletezés, a másodikról a formai művesség, a pontosan kidolgozott képek rendje, a hagyományos versszerűség újjáteremtése tanúskodik. Csiki László rapszodikusan burjánzó hoszszabb versei, groteszk képalkotása, nyitott grammatikai szerkezetei a formák „oldásának”, tömör és zárt verskompozíciói, fájdalmasan „groteszk dalai” (mint amilyenek az Írás vagy a Koszorú Hervay körül) ellenkezőleg, a formák „megkötésének” igényét mutatják. A két szándék és a kétféle – egymással is vitába szálló – poétika izgalmas, egyéni versvilágot hozott létre, jelezve Csiki költészetének eredendően drámai karakterét. A merész szabadság és a fegyelmező értelem nyomán születtek láttató és erőteljes metaforái is, érdemes idézni némelyiket. „Ez az a félelmetes pillanat / a készülődés a képzelgésre a villanásra / amikor a tükör lapja síkban meghasad / képe lemállik sistereg” (A káprázat előérzete), „Kimetszett nyelveként dobált városszerte / téged is véresen a régi lendület” (Második félig nyílt levél), „mellkasába temetve oszladozik az elhagyott szerető”, „Átkozódnom, rimánkodnom is kellene, / mellhúsomból tépni véres vitézkötéseket, / lenyúzott bőrömet lengetni zászló gyanánt” (Az énekes halott), „Ország a hóban: a sánta / történelem lábnyoma” (Nyomkereső), „közben a szél meglengeti az alkonyi várost, / akár egy lepedőt” (Az avokádókörte). Ezek a szemléletes, egyszersmind drámai erejű szóképek is tanúsítják, hogy a költő a történelmi és a személyes sors gyötrelmes „tényei” fölé mindig oda tudta varázsolni a költészet „káprázatait”.
Csiki László költészete erősen személyes világképet és poétikát fejezett ki, elbeszélőként, dráma- és esszéíróként is egyéni utat követett. Első elbeszélései Cirkusz, avagy búcsú az ifjúságtól (1971) címmel jelentek meg, szülőföldjének jellegzetes emberi alakjait, magánéleti konfliktusait, ifjúságának jellegzetes színtereit – tájékozódásának lelki konfliktusait mutatta meg bennük. Hasonló tapasztalatokkal vetettek számot Az idegen város (1972) és Az eladott nagyapó (1977) című köteteinek elbeszélései is. Az elbeszélések hősei nem egyszer az irodalom vagy az újságírás világából valók, olykor, miként a Bevezetés az irodalomba című írásban, fanyar iróniával ábrázolták az ifjú novellista tapasztalatait. Az irónia ugyanakkor, miként ezt a szóbanforgó elbeszélés is mutatja, elégikus hangba vált, Csiki László ezzel a hanggal vett búcsút az ifjúság illúzióitól: „Az én fanyar és szerelmetes emlékeim hősei is bizonyára roppant derék emberek (voltak): dolgoztak, és mindegyre megpróbáltak beleilleszkedni a változó világba. Igaz, annyira beleilleszkedtek, hogy nem is tűnt változásnak semmi. Emberek voltak: megszülettek, iskolába jártak, és sétáltak a temetőkertekben, nagy szerelmi tragédiákat éltek át, boldog vagy boldogtalan házasságokat, felnevelték vagy eltemették a gyermekeiket, esetleg csak a halálhírük jutott el hozzájuk; később megöregedtek és olvastak is. Legtöbbjük meghalt. Kegyetlen dolog az emlékezés.”
Elbeszélő munkásságát Kirakat (1981) című (már Budapesten megjelentetett) kötete mutatta be az összegzés igényével, ez a kötet egyértelműen tanúsította, hogy az írót az emberi személyiség titkosabb világának ábrázolása, elemzése foglalkoztatja, ahogy Bertha Zoltán megállapította: „A novellák eseményvilága szűk térre korlátozódik. Nem a cselekmény, hanem a személyiség szituációja, belső hangulatai és önelemzései vagy önjellemző külső viselkedésmozzanatai hordozzák itt a jelentést. A színhelyek jól ismertek a modern prózából: városi életkeretek, névtelen utcák, kocsmák, szobák. Az egyéniség lélektani vívódásai, önvizsgálatai és önkeresései zajlanak itt, mások számára furcsa, különös és érthetetlen, vagy éppen túlságosan is hétköznapi, banális gesztusokban megnyilvánulva. […] Az apró, s rejtélyesen jelentéktelennek látszó mozdulatok felszíne mögött lényegként általában alapvető lélektani törvények feszülnek. S ha sejtelmesek is, kivehetők az elidegenedés, az elhidegülés, a kommunikációhiány jelenségei.” Ennek az írói világnak nem egyszer az álom, az emlékezet a közege, az író szívesen élt a belső monológ lehetőségeivel, ugyanakkor, ugyancsak Bertha Zoltán megállapítása szerint: „Csiki elbeszélő stílusa mindvégig higgadtan tényszerű, tárgyilagos, szinte szenvtelen. Nemcsak a környezetleírásokat, az epikai helyzetet gyakran jelentő párbeszédeket vagy az olykor összetettebb lelki okok nélküli cselekvések, gesztusok megjelenítését fogja kiegyensúlyozott, visszafogott hangnemű, rövid, pontos, egyszerű mondatokba, hanem a poétikusabb, természetfestő, képies ábrázolásokat, látomásokat vagy a lírai, esszéisztikus gondolatfutamokat is.”
A szülőföld elhagyása, akárcsak verseiben, Csiki László elbeszéléseiben is nyomot hagyott: Magánháború (1986), Kutya a holdban (1994), A pusztulás gyönyöre – négy történet (1997) című novelláskötetei, illetve Titkos fegyverek, A céda nyúl, Adam Adam (1990) című regényei többnyire az otthonról hozott élményeket idézik fel, az ott kialakított írói eszköztárat használják, természetesen engedve a későbbi szellemi hatásoknak is, mindig belülről: az emberi lélek és tudat felől, ezeket vizsgálva beszélik el a nem egyszer meglepő történeteket. Ezekben is nagy szerepet kap az álom, a képzelgés, ahogy Olasz Sándor megállapította: „A groteszk, fantasztikus elemek meghökkentenek, meglepetést, félelmet, kíváncsiságot keltenek. Az olvasóban a bizonytalanság érzése tudatosodik, az a fölismerés, hogy nincs racionális magyarázat. Ily módon olyan képzelt világba csöppenünk, amely csak a nyelvben létezik, azon kívül nem. Ez a nyelvben létező vagy lehetséges világ azonban – ha nem is egyezik a szó szerintivel – valamiképpen mégis a nyelven kívülinek a lényege, rejtett törvényei szerint mutatkozik meg.” Olasz Sándor imént idézett elemzése azt a helyet is megjelölte, amelyet Csiki László elbeszélő munkássága a „szövegköziség” irodalomelméleti fogalma értelmében az új magyar elbeszélő művészetben betölt: „a szövegköziséghez szolgáltatna izgalmas adalékot, ha Kafka fegyencgyarmatát, Krasznahorkai esőáztatta telepét, Bodor Ádám borzongatóan irracionális körzetét Csiki zónájával összehasonlítanánk. Pusztulásvízió Csiki >története< is. […] Műveiben fölfedezhető valami kazuális rend, hiszen az eseményt megszakító váratlan, szokatlan mozzanat később (úgy-ahogy) értelmet kap. Értelmezettség és titok között ingázó epikai világára jellemző e mondat: >Lehet, hogy két fél udvara van a világnak, mint a holdnak, az egyik fele számunkra mindig sötét.<”
Szó volt arról, hogy Csiki László munkássága nagy változatosságot mutat: regényei és elbeszélései mellett több drámakötetet is megjelentetett: Ártatlanok (1981), Álkulcsok (1986) és A hely szellemei (1998) címmel jelentek meg színpadi művei, illetve filmnovellái (ezeket az erdélyi magyar drámairodalom ismertetése során mutatjuk be). Mint a román irodalom kitűnő tolmácsa, Alexandru Ivasiuc, Paul Drumaru, Mihai Sadoveanu, Fănuş Neagu és mások műveit fordította magyarra. Esszéíró munkásságát Idegen tollaim – vélekedések és vallomások (1990), Adalék-vélekedések, vallomások, tárcák (1992), A kellemes bandita (1998) és Visszaút (2000) című köteteiben jelentette meg. Ezek az esszék és jegyzetek is gyakran idézik fel a szülőföldön szerzett emlékeket, vagy éppen küzdenek meg az ott szerzett tapasztalatokkal. Csiki László abban a meggyőződésben vetett számot szülőföldjének változékony sorsával, hogy gondolatai a magyarság szellemi útkeresését fogják megkönnyíteni. „Erdély – olvashatjuk az Adalék című kötet írásai között – a magyarság egységének más kézen tartott záloga – mondogatom; s most magyarázom is. Ha létezik eszme, amiben e kusza nemzet tagjai egyetértenek: ez a föld az. Ezért is a magyarságtudat egyik állandója a sok kétséges között. Baj volna azonban, ha ez a bizonyosság is legenda volna csak. Hiszen tudásunk és érzelmeink igencsak változatosak, változók az örökegy Erdély dolgában is, és gyakran zavarosak. Nem az erdélyi más népek kuszálják össze, hanem legalább annyira azok és önmagunk nem-ismerése. A nemzettudat zavarainak tünete, jele is tehát Erdély. Már csak azért is, mert vele a magyarság nem csak önmaga egy részét, hanem a biztonságérzetét, sérthetetlenségének tudatát veszítette el, és ez újabb zavarok forrása lett, az emlékezetkieséstől a szándékos felejtésen át a bódító imádatig. Erdély a tudat és a vágyakozás világába került. Mesévé változott. Erdély eszerint egy ősmítosz tárgyiasult formája, amelynek legenda-mivolta gyakran előbbrevaló a tárgyszerűségénél. Keserves dolog, hogy ez a legenda politikai kérdés is ugyanakkor.”
