"s a többi csak por, szavak, szavak"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 2. (568.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A ragyogó gimnazista - Szilágyi Domokos családi levelezése
Páll Lajos
Versei
Borsos J. Gyöngyi
„…a Mindenséget dünnyögi…” – Bajor Andor halálának huszadik évfordulójára –
Pomogáts Béla
A Forrás második költőnemzedéke – A szülőföld és a közösség élményei – (befejező rész)
Mózes Huba
Törékeny alak, zengő orgánum Dsida Jenő utolsó előadói szereplése
Oláh András
Versei
ORCSIK ROLAND
Versei
Dimény Lóránt
11
Hogyan éljük túl a külföldi főnököt
Tóth Mária
Fahalász (befejező rész)
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Sziránó és A Halál Nagy Albuma
Szőcs István
Ismeret, tulajdonjog, közkincs
Gál Andrea
Nyomolvasás kezdőknek és haladóknak
Terényi Ede
Zene és Hit Hittől a zene felé
Februári évfordulók
 
Dimény Lóránt
11
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 2. (568.) SZÁM — JANUÁR 25.

Az utóbbi időben szívesen mentem fel a gombatelepre. Valami feloldódott, kiengedett bennem. Olyan eltérni a domokosi eltérőnél abba az irányba, amerre a novák indái nőnek, mintha az idő kezdetei felé ereszkednék alá, holott mindig emelkedem, kezdetben finoman, alig észrevehetően, aztán a csorgó után meredeken, egyre határozottabban, durván, ellentmondást nem tűrően.
Azóta nehéz szívvel járok fel, bár az utóbbi időben talán könnyebb lélekkel. Úgy vitte el a medve, mintha csak arra lett volna útja. Elindult lentről, Szentmárton határából, és felfelé tartott a völgyben, vállán egy zöld műanyagtáskával, olyannal amiben gázmaszkot tartottak, amilyet mindenki kapott atomtámadás ellen. Vidáman jöhetett felfelé, Frinkulyék látták a temető mellett elhaladni fütyörészve, aztán az istálló mellett a lövétei eltérő után még mozgott a sötét folt. Már éjfél volt, amikor nagyanyám elindult a Majlát legényekkel, hogy megkeressék a völgyben. A Leányerdeje alatt találták meg a zöld műanyagtáskát a sáncban. Aztán másnap a testet az erdőn túl.
Akkor elegem lett az erdőből. Menekülni próbáltam bármitől, amiben élő nedű csörgedez, aminek az ég felé nőnek a karjai, gyümölcsöt hoz, vagy rothad, ha kiszáll belőle a lélek. Gyűlöltem mindent, amit ha földbe ülteted, szárba szökken és leveleket hajt. Vásároltam egy lakást az épülő lakóparkban, az egykori boszorkánytemető helyén. Úgy éreztem, elszáll minden misztika, az éjszakával megszűnik minden látható, a világok közti térben kihűl a műszálas pamut. Tulajdonképpen ilyen fájdalmakkal teli testben kezdtem a csapat toborzását. Egy ideig a gombatelepre sem mentem, aztán az utóbbi időben valami miatt könnyebb lett.
Amikor a lakást vettem, eszembe jutott Călinescu és a halgyűjtés láza. A magunk és a szüleink összes pénzére díszhalakat vettünk. Ezek a dolgok úgy terjedtek a Grundon, mint a pestis. Elég volt szóbaállni valakivel, és már meg is fertőződött vele, mert a Grundon mindenki éppen akkor ugyanazért rajongott, akkor éppen a halakért. Volt egy ipse, talán Călinescunak hívták, na ennek a pasanak volt egy háromszobás lakása, amelyben inkább akváriumok voltak, mint bútorok, és amikor a láz végigsöpört a Grundon, a halakból vásárolt egy pöfögő kismotort. Amikor a lakást vásároltam, hónapokkal ezelőtt, hetek óta esett az eső, és az esőkkel bemerészkedett a völgybe a köd. Elmentem egy lakást megnézni a vágóhíd mellett. A csatorna szélén álltam, habzott a víz a gát alatt. Kis ember közeledett a ködből, fekete micisapkával, hátul Nike, teste mellett kószáló karja vézna bőrtáskát tartott. Călinescu volt. Mint egy mazsola, olyan volt. Lakásügynök. Nem vettem tőle lakást. Vajon, vesznek ma még tőle halat?
Kapáék minden évben vágtak disznót. Volt egy megbízható pofa, akitől mindig vették az állatot. Aztán élve hozták el egy dülöngélő kisteherautóban, léceken leterelték a fagyos betonra. Szaglászott az állat, szimatolta a fáradtolajfoltokat, aztán ráfeküdt a Kapa apja, derék kokárdás ember, aki rendszerint nagyobb volt, mint a disznó, fújtatva hozzábújt a disznó korpás hátához, lassan ráengedte magát, megölelte a tokáját, közben szólongatta, és a zománcos nyelű bajonett finoman sliszszant át a zsírkásán, megbökte a porcokat, és végül félcentis vágást ejtett a dobogó szív bal alsó csücskén. A kokárdás tokás ember mindig ugyanúgy szúrta le, amin senki nem is csodálkozott, hiszen a kétmázsás Székely mészáros volt a konzervgyárban. Ilyenkor rendszerint arra ébredtem, hogy üvöltött a disznó, és amire a szánkóval leértem a blokk elé, már darabolva feküdt a húsváz a lefektetett garázsajtón. Volt olyan év, hogy Kapát délután átküldték egy szál májassal és egy fél szál kolbásszal. A húgyhólyagot pedig kötelező volt felfújni, az idős Székely arra esküdött, hogy befőttekre nincs annál jobb. Németezés közben a disznó helye még késő tavasszal is látszott a betonon. Ott hevert, fehéren, egy fekete kontúr által behatárolva, és kellemetlen volt rálépni.
Gyakran álmodom, hogy rohanok egy faszánkóval a domboldalon lefelé. Vágtatok ezerrel, mögöttem Kapa kuporog mindig, ugyanolyan hevesen szorítja a derekamat. Csúszunk lefelé, és nem bírjuk fékezni a szánkót, a szánkó fatalista módra rohan a főút felé. Amikor már rácsúsznánk a száraz betonra, egy ugratóra szaladnak a pléhtalpak, és felhajít minket a város fölé. Így repülünk a tömbházak fölött, a Grund fölött, Kapa a derekamat szorítja, én meg elől a léceket, és torkunkszakadtából üvöltünk, a szánkó pedig csendben suhan a ködfoszlányok fölött, mint egy lélek. Amiután felébredek, még sokáig rángatózik a vesém Kapa hideg kezeitől.

(...)

A kezdeti listára nem fért fel. Valami miatt hűvösen távoltartotta magát az írásban végződő gondolatoktól. Mintha taszította volna magától a betűket. Annak idején többször meg is bukott azokból a tárgyakból, ahol írni kellett. A színek, fények és hangok világa volt a Muri világa. Úgy gondolta, hogy nem lehet az elmét néhány ólomkeretes szimbólumba zárni, nem lehet szavakat találni mindarra, amit a gondolat nyelvén leírunk. Pedig elégszer mondtuk neki a padon ülve, miközben magoztunk, hogy amit nem lehet leírni, az olyan, mintha nem is létezne. Persze, úgy gondolom, hogy Murinak volt igaza.
Aztán, amikor a listát összeállítottam, ott ólálkodott a fejemben Muri is a többiekkel együtt, persze egy kicsit viszszafogottabban, valahol a második sorban üldögélve a lila gumilabdáján. És ugyanúgy, mint mindig, Muri a cserepadra került.
Nagy kerek fej, rajta két barna szemmel, szelíden, mint egy esőt kémlelő borjú, ilyen volt Muri. Olyan állandóan kérdéseket feltevő, kis okostojás fajta volt ez a gyerek, és mégis, mindig bukdácsolt egyik évből a másikba, küzdött-kínlódott állandóan az élettel. Ha akadt bármilyen más elfoglaltsága, nem szállt be a fociba. Nehezen lehetett meggyőzni, ezért csak akkor próbálkoztunk, amikor feltétlenül szükségünk volt még valakire. Aztán mindig a munkán járt az esze. Már akkor forgatta a fejében, hogy elmegy építkezésben dolgozni Magyarországra, amikor kibővítettem a műanyag katona gyűjteményemet még néhány indiánnal, amit az ikrektől kaptam. Aztán kimentek a testvérei dolgozni, az anyja is folyton koslatott, belevetette magát a törökárú-bizniszbe. Kéthetente ment buszszal Isztambulba, és nyolc darab több vékás rafiaszatyorral érkezett haza, főként ruhákkal, de volt benne mosópor, húsdaráló, ruhacsipesz, vagy éppen horgászbot. Akkor még szabad volt a piac, nem jöttek az oroszok. A mostani piac helyén akkor még poligon volt, autóvezetői oktatópálya. De a legfontosabb árú, amit rendszeresen hozott Murinak az anyja, az a török rágó volt. Gyümölcs ízű indenik, és a rágó mellett volt egy kis kép a csomagban: harci járművek, vagy autók, vagy rajzfilmfigurák, mindezek nem érdekeltek egyáltalán minket, hanem a focis rágós papíroknak annál nagyobb becs jutott. VB-re, csapatra, történelemre, vagy semmire sem kiélezett gyűjtemény, és párhuzamosan sokféle rágóspapír márka keringett a Grund forgalmában. Sok mindent megtanultunk róluk, de legfőképpen az országneveket ejteni törökül. A gyűjteményeimet a minap kerestem elő, és fantasztikus állapotban találtam meg a pincében. A papír semmit sem sárgult, a festék színei ugyanolyan élénkek, de ami a legmeglepőbb, hogy az egyedi gyümölcsillata a fehér húsos masszának, amit a focisták körülöleltek, húsz év után is ugyanolyan átható, mintha tegnap hozta volna Muri anyja törökből.
Több napja ismertük egymást, voltunk már együtt a csorgón vízért, hunyóztunk, rengeteget ültünk a padon és magoztunk, néha valóban úgy éreztem, hogy Muri bizonytalanul mozog a betonlapok közti térben, de azt nem gondoltam volna, hogy vak. Mert ugyanis Muri barátom alig két éves korában megvakult. Ennyi. Nem éppen egyik napról a másikra, de húsvétkor még elvitte az apja a totyogó vöröshajú fiúcskát a rokonságbeli nénikhez locsolni, és amire a pünkösdi szentlélek leszállt volna a Mureşan családra, előbb a franckarika szállt le, és elvitte magával a kis Peti szeme világát.
Nem volt a Grundnak egyetlen olyan sarka sem, amit ne látott volna Muri a lelki szemeivel legalább olyan élesen, mint bármelyikünk. Egyszer egy nyári kora reggelen a padon üldögéltünk, amikor Muri unott arccal nézett a Bánat utca irányába, a semmibe, mondhatnánk, és ennyit dünnyögött a sercenő bajusza alatt: valaki beszart a lépcsőházba. Akkor meg sem hallottam, de percek múlva hívott anyám, és amikor beléptem a reggeli napsütésben úszó lépcsőházba, a postaládák előtt ott párolgott a kis, de azért szemrevaló meleg kupac, ami félreismerhetetlenül volt emberi. Csak úgy, ott volt. Azóta félek szarni bárhol a szabadban, nehogy Muri valahonnan rámpillantson lelki szemeivel, amikor a legkiszolgáltatottabb vagyok.
Továbbá abban volt rendkívüli Muri, hogy úgy hitt a testi feltámadásban, ahogy abban hinni kell: egyik pillanatban, valamiben, csendben, mindenki besétál egy ajtón, leporolja magáról a port, egyesek ruhát cserélnek, lezuhanyzik, aki teheti, helyet foglalnak a kávézó asztalainál, és arcukat gyűrik dohogva, hogy egyre rosszabb az adórendszer, csökken az életszínvonal, hogy itt ebben az országban, hol is?, élni nem, nem érdemes, menni kell valamerre, jó messzire, mintha éppen csak abbamaradt volna a csevegés, langyosan úszik kifelé a hab a kávén. Szóval nem is annyira a vallásos nevelés volt a lényeg ebben a kérdésben, sokkal inkább az, hogy szerintem Murit nagyon érdekelte annak a lehetősége, hogy egy napon majd visszatér a látása. De nem voltak jó előérzetei a feltámadással kapcsolatban sem. Minden megy majd ugyanúgy tovább. Tudod, a végtelenségig, mintha semmi sem történt volna, minden megáll, mintha semmi sem akarna történni.
Rajzfilmet egyszer néztünk naponta, rendszerint este 7 körül. Olyankor nem volt meccs. Kivétel nélkül japán rajzfilmeket emésztettünk. De tudod mi az érdekes, hogy fogalmunk nem volt arról, hogy az milyen rajzfilm, honnan jön, és miért, és biztosan azért, mert olcsó volt, szóval ilyenek nem jártak a fejünkben, minthogy az sem érdekelt, hogy a focis rágóspapírokon Arjantin volt Argentína, és azért nem volt snassz CinCin rágót venni, mert a törököknél csinálták. Tömény volt minden, mint a szilvalekvár. Petit pedig soha nem lehetett átverni a rágós papírokkal.
Aztán kapcsolatba került az egyházzal. Jöttek a hollandok a segélyekkel a templomhoz. Jó kapcsolatokat ápoltak a reformátusokkal, hozták a segélycsomagokat rendszeresen, ha kimaradt, gyanakodni kezdtünk, megmozdult valami. Persze volt némi szabadsági foka az akciónak, a teherautókban ömlesztve voltak a cuccok, aztán a parókián osztották szét. Ügyes kis nejlonzacskóban mindenkinek, aki szerepelt a karácsonyi műsorban. Egyszer pedig a holland kamion megállt a Grund mellett. Valamelyik megismerte, odacsődültünk az ajtóhoz. De már akkor mintha úgy, izé, visszakoztam volna, olyan szar érzés volt, álltam is ott meg nem is. Aztán valami cukorkát kaptunk, lógó orral visszakullogtunk a padra. A karácsonyi műsort nem lehetett kikerülni. Pedig egy jó bőrlabda milyen jól fogott volna. Karácsonykor Muri volt mindig Heródes. Nem tudom miért, de a mindenkori rendező ezt látta a legmegfelelőbb szerepnek számára, pedig én úgy gondolom, hogy Jézust sokkal jobban alakította volna, bár igaz, hogy nem a csecsemőt.
Azóta is rendszeresen látok kamionokat segélyekkel. A bannerek hirdetik, hogy itt pont erről van szó. Rendszerint angliai rendszámú autók, olyan fényben, mintha szafarira jöttek volna. Kicsit persze olyan is. De még mindig eljut hozzám családi vonalon egy-két müzli, zöldpaszuly konzerv, grízgaluska. Ha szerencséje van az embernek, nem jár le, amíg a fazékba kerül. Persze a hála a ráció árnyékában magáért beszél, egyszer remélem személyesen is meg fogom köszönni, talán hálálni a hollandoknak meg az angoloknak. Lehet, egyszer majd játszani fogunk ellenük. Jó becsületesen megcsattogtatjuk a halójukat. Erre a kis huncut gondolatra Muri is lázba jött, és mint mindig ilyenkor aprókat szökellt egy helyben állva, és tapsolt. Micsoda jóság tudott összegyűlni ebbe az emberbe...
Egy történet lüktet még elevenen a fejemben Murival kapcsolatban. Amikor megkerestem otthon, egy kopott fotelen üldögélt, üres szemei a legelőket nézték az ablakon keresztül, ölében egy keresztrejvény-újságot tartott. Az egyik rejtvény félig meg volt oldva. Halkan beszélt, óvatosan, nehogy kárt ejtsen bennem. Meglepett, mennyire elegáns volt az egész ember. Finoman fogott kezet, elmosolyodott, tudta, hogy ki vagyok. Emlékszel még a rókákra? Így kezdte, és persze, emlékeztem.
A rókák invázióját már előre sejttette, hogy az egyik októberi reggelen, amikor a kombinát sárgás füstje napok óta a blokkok között kavargott, Muri, útban az iskola felé, éppen a bár előtt találkozott egy vörös prémes, vézna lábú állattal. Ott üldögélt a járdaszegélyen, rögtön a letakart műanyagszékek mellett, lelógatta a lábait az útszéli porba, és egy emberi kézfejet nyalogatott. Szünetben, amikor kiözönlöttünk az iskola udvarára, amely abban az időben nem volt még bekerítve, az egyik szabadrúgásnál a labda átszállt a hátsó gödör fölötti bozóton, és berepült az egykori építőtelep rakásban hagyott állványai alá. Azt hiszem Szőke Ernő állt a kapuban. Neki nem igazán volt ellenfele az osztályban. Ő rohant a labda után, és miközben a bozót széléről őrjöngtünk, hogy most be kell másznia a malteres fémmonstrumok alá, Ernő arcán ugyanazt a félelmet láttam, mint évekkel később annak a munkásunknak az arcán, aki a fent a gombatelep fölötti oldalban bemászott a sziklabarlangba, hogy megkeresse a Juhász Rózsika ablakon kifújt lepedőjét. Tíz perc után, amikor még mindig nem bújt elő Ernő, némán fürkésztük a sötétséget. Közben becsengettek, és éreztem, hogy a mai tanítási napnak annyi, mert nemcsak a mi osztályunk állt a fejünk fölé nőtt katángkórók mellett, hanem közben más osztályokból is odacsődültek néhányan. Kezdett nyomasztó lenni a csend, csak a távoli bőrgyár satugépeinek a morrogása hallatszott. Újból csengettek, hátha nem hallottuk volna. Összerezzentem. A csengő éktelen kapalálását még a Fortunánál is lehetett hallani. Mellettem Murinak, lehet a hidegtől, de kocogni kezdtek a fogai. Olyan szagot fújt az arcunkba a raktárok felől fújó fagyos szél, mint amilyent az álltakertben az emlősők ólja körül lehet érezni. Ketrecek, szőrcsomók, hideg csontkupac, savanykás bűz. Tudod, érzed a szagot, gyomrodban a vad izgalom, és nem látod az állatot. Összetéveszted egy tuskóval, félve keresed, arcod a zsíros ablakhoz ér, itt már nagyon erős a szag, vastagok a fémrudak. Vártuk, hogy jöjjön elő Ernő, és akkor előbújt egy vézna róka. Ernő helyébe egy szelídarcú gyerek jött az osztályba. Gájner gyerek volt, jól kijöttünk vele, Ernőről hamar megfeledkeztünk. Szeretnék majd beszélni a munkásokkal, akik tavasszal jöttek az építőtelepi raktár felszámolására...
Azon a télen nem szabadott ködben kimenni, és ha rókát láttunk, értesíteni kellett rögtön a blokkfelelőst. Este kilopóztunk, és előkészítettük a csicsonkát másnapra, kihordtunk egy csomó vizet. Kószáltak a rókák, berohantunk a lépcsőházba, a plexi lemezek között figyeltük ahogy kotorásznak a szemétben. A sintérek egy fehér IMZ-vel jöttek. Aztán a kutyákat is kezdték elhordani. Csak néhány maradt meg, például Fuxi. De ezért Gicu be kellett verje az egyik sintér fejét. Aztán visszaadták Fuxit, de sokáig le volt kopva a nyakán a szőr, mint arcunkon azoknak az időknek a nyomai.
Amikor mondtam neki, hogy miről lenne szó a csapattal, szégyellősen lehajtotta a fejét. Világosan látta mindig, hogy mire képes ő. Én úgy gondolom, hogy ma sem könnyű elfutni mellettem! Megöleltem, és megveregettem a vállát: Peti, még az idő sem tudott kicselezni, vazeg! Röhögtünk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében