Nevelőanyám tudta, hogy a megszerzett, kiharcolt szenvedésre lehet építkezni, s abból Matúz Böskének volt bőven. Ahogyan Márai Sándor kurta verssora szól: nyertél, Uram, matt! S ugyanő figyelmeztet: nem elég szeretni, nagyon kell szeretni. Csak annyi, hogy ez az öregedő, látványosan leromlott Matúz Böske már elfeledkezhetett az érzelem-nyilvánításról, a mutogatós szeretetről.
Hétvégére dirib-darabokból összeállt a toalett. Meggyszínű volt, egyáltalán nem hivalkodó, inkább szomorúságos. Matúz Böske bármit magára ölthetett volna, az pillanatok alatt gyűrött rongy lett rajta. De ez a látvány csöppet se aggasztotta nevelőanyámat, így legalább a fahalász majd megszánja. De mindent elsöprően. A szánalom jó alaptőke minden leendő érzelemhez, segít a kibontakozásában.
Még misekezdés előtt, a kis templom előterében, nevelőanyám a fahalász mellé sodródott és suttogva, de eléggé hallhatóan a lelkére kötötte:
– Andor úr, aztán nézze meg jól a mellettem ülő nőt, azt én direkt magának hoztam… Ez az én meglepetésem – s ezzel a képeslapjára utalt.
Major Andor kurtán rábólintott, amivel azt fejezte ki: aha, értem én…
Nevelőanyám azt a türkizkék kiskosztümöt viselte, amit az esküvőjén is hordott, selyemzsorzsetből valót, és mellette Matúz Büske szánandóan festett. Matúz Böske fejét teménytelen haj díszítette. Egy nő, akinek ennyi haja van, az makkegészséges lehet és hosszú élet vár rá. Ezek a nők bírják aztán a durva házimunkát.
Major Andor, az oltár mellett, oldalt ült egy faragott támlásszékben, amelyben a báró ült egykoron, amíg még megvolt, aztán már nem ült senki. A fahalász számára ez egy égi jelkép volt, ami kijárt neki, hiszen Isten tud valamit, amit ő nem tud, még csak nem is sejt. Ő a mise alatt üldögél és meditál. Számára kérdés volt, hol van az az egykedvű nyugalom, ahol a beletörődő bánat kezdődik. Ez a fajta bánat elzsongítja a lelket. És jöjjön, aminek jönnie kell! Az Atyaistent a szegényeknek és a szenvedőknek kell adni, mert nekik úgysincs egyebük. Az ember, ha Istenhez szól, reménykedik.
A fahalász szinte szoborrá forrt össze faragott székével, tudta, hogy ő nem művész, még csak nem is színész, ő csak a lelkét pengette a vasárnapi misén, a hívők közszemléjének kitéve. Rivaldafény nem volt, csak a tabernákulum fénye világított, s ettől lett istenes a szent vagy, uram, szent vagy, szenteknél szentebb vagy kezdetű templomi ének. S a Nap fénye belebotlott a templomkert fáinak koronájába, elidőzött ott, mintha a balalajka-pengetés idejére gördülésében leállt volna… Major Andornak ezen a vasárnapon eszébe jutott: ha te beszélsz Istenhez, akkor hívő vagy, ha ő szól hozzád, akkor őrült.
Nevelőanyám megszorította Matúz Böske karját.
– Énekeljél te is, így szokás…
Matúz Böske botfülű volt, borzalmas kornyikálást produkált, csak úgy kieregette a torkán. Ezért aztán sietve el is hallgatott. Ő inkább elnézegette a balalajkát pengető Major Andort, a fahalászt, és felmérte, hogy neki személy szerint nem is fontos tudnia, hogy mi a hasonlóság és a különbség szeretet és szerelem között, a természetes okosság és az intelligencia között. Egy kispolgári családban a szerelem kötelesség, ezt így fogadták el az ősanyáink is, mert a férfi birtokolja a nőt, de nem teszi a magáévá, kiskörömnyi nagyságig se gondol a nő örömére, élvezetére, ami azért kijárt volna neki is. Este a férfi emigyen szólt az ágyban: gyere ide, és ráborult, illetve ráfordult a nőre, majd az aktus után lefordult róla… Aktus volt, de közös öröm nem. Matúz Böskének pont ilyen volt az első házassága egy Matúz nevű lámpakereskedővel, örömtelen, de azért nem undorító. Ilyen volt a XX. században az erkölcs és a világ rendje. Matúz Böske ima helyett körülbelül ezt tisztázta magában a vasárnapi misén. A múlt században a házasság az asztalhoz és az ágyhoz hívó szavakból tevődött össze. Fő, hogy a nő tűrőképes legyen.
A templom mellett ott állt a kis kamion, s a vén nők azt suttogták egymás fülébe: nevelőanyám jó partit ütött nyélbe Aradon, lám, az urának autója is van.
És mise után nevelőanyám belekarolt a fahalászba.
– Na, mit szól hozzá, milyen nőt hoztam magának… Ha maga Matúz Böskét elveszi, magának nem fog öregkorára fájni a feje. Jöjjön maga is velünk, mi most Zámra megyünk…
És mentek. A kamionra főleg soborsini nyanyák kuporodtak fel.
A Simone Weil-féle felfogásban egyetlen módon szerethető a haza: szánakozással. Innen ered az aradi nők visszatérő zarándoklata Zámra. Mindenki tudta, hogy valamikor ott ért véget a nagy Magyarország határa… És útközben a nők a régi, szép időkről beszélgettek, szóval diskuráltak. A fahalász Matúz Böske mellett ült, és arra gondolt, hogy az ő filozófiája egyszerű: hátra Platón, előre Lacan. Lacan magyarázata szerint a freudi teóriában a lélek egyenlő a nyelvvel. Miért, Freud talán nem mindig beszélgetett, bolyongott a Mina nevű sógornőjével a sűrű, aljnövényzet-borította erdőben. Az erdő volt az érzelmek átfésülhetetlen rengetege. Freud analízisei, amint később kiderült róluk, rendszerint nem sok sikerrel jártak, ez egy ilyen gyógymód volt. Beszélni viszont vég nélkül lehetett róla. Ez divatszámba ment.
Matúz Böske leülepedetten hallgatott, ám nevelőanyám formában volt, szinte önkívületbe esett. Miután kiértünk Zámra, a magyar zarándokok nehézkesen lekászálódtak az autóról. Nevelőanyám kivált az emberek karéjából, előrefutott és letérdepelt, megcsókolta a földet. Aztán ott helyben az emberek felé fordult, és karját az égre emelte, belebökött vele a világmindenségbe.
– És most énekeljük el a himnuszt…
Mindenki számára világos volt, hogy milyen himnuszra célzott. A jelenet népszínműbe illő tablóhoz hasonlított. Kissé megmosolyognivaló is volt.
A fahalász, miután Soborsinban az öreg nők leszálltak az autóról, nevelőanyámhoz fordult:
– Kérem, térjenek be hozzám egy kis ribizliborra, van a pincében sült halam is…
A ház amúgy tiszta volt, kissé elavult bútorokkal berendezett. Nevelőanyám és Matúz Böske tojásos savanyú levest és krumplipürét készített.
Ebéd vége felé, a ribizlibor hörpintgetése közben, nevelőanyám kitálalta a kérdést:
– És egészen konkrétan, mi a véleménye, Andor úr, elveszi feleségül ezt a Matúz Böskét?
A fahalász anélkül, hogy a leendő arára pillantott volna, kijelentette:
– Hajlandó lennék rá… – pontosan így mondta, s ez egy Dickens-regénybe illő mondat volt.
És Matúz Böske abban a pillanatban meglátta a fahalász anyjának a régi varrógépét, sóhaj szakadt fel a melléből:
– Atyaisten, az ott egy valódi Singer varrógép… – és abban a pillanatban beleszeretett a varrógépbe. Ebben a frigyben neki is szüksége volt érzelmi motivációra.
Búcsúzkodás közben nevelőanyám berendelte következő vasárnapra a fahalászt Aradra.
Másnap, a korzón, nevelőanyám egy jobb üzletben fél méter finom batisztot vásárolt. Ebből zsebkendő készül majd Andor úrnak. Ez itt, Arad környékén így volt szokásban. Matúz Böske elnézte a finom anyagot, ami látszatra is pihekönynyű volt, majd tekintete eldurvult kezére siklott le.
– Mariska kedves, én ezzel az én kezemmel képtelen vagyok azsúrozni, azokat a finom verőszálakat kihúzgálni az anyagból…
Nevelőanyám főzte a rántott levest és legyintett.
– Ki kért tetőled ilyesmit? Majd a lányom, Magdika kiazsúrozza neked, ő szépen kézimunkázik.
Ezzel nevelőanyám engemet is becitált a színtérre és a történésbe. Akkoriban még nem pislákolt benne semmiféle érzés irányomban, de arra mindig pedáns volt, hogy a lányának tituláljon. És ettől kezdve nevelőanyám napról napra szebb lett. Kivirult, mert teljesen beleélte magát az idegen szerelem közeledtébe, s ez testi, lelki élményt nyújtott számára. Sok mindent elképzelt, ami a fahalász és Matúz Böske között sose történt meg, de az ő belső meséjébe igenis belefért, helye volt, például a kezek szerelmes, összefonódó játékának, ami belépés az első csókhoz. Nevelőanyám két banit se adott a szexuális aktusra, de mindentől izgalomba jött, ami azt megelőzte. Szerinte az előjáték volt a szépséges út a lelkek egyesüléséhez. S mivel neki ebből sose volt része, kiszínezte magának az éppen soron lévő frigy kivirágzásában. Ilyesmi az életben ritkán fordul elő. Ilyesmiről szerelmes-regényekben lehet olvasni.
Még a hangja is megváltozott, suttogón selymes lett, mintha Matúz Böske egyenest a fahalász kissé nagyot halló fülébe duruzsolná a szavakat.
Estefelé nevelőanyám ült a zöld burájú asztalilámpa fénysávjában és olyan halkan buktatta ki ajkán a szavakat, hogy a hangja is megszűnt létezni, elvégre a szerelmesek nem ordítozva értekeznek egymással, s ő most Matúz Böske alteregójaként olyan szerelmet érzett, hogy a batiszting szinte lángot fogott a mellén; nem látott és nem hallott. Én egy sámlin kuporogtam a lábánál és nekilendülten azsúroztam a vőlegénynek szánt jegykendőket.
Matúz Böske súlyos tenyere a vállamon pihent, majdnem simogatott:
– Ó, ezek a kis angyalkezek, csak ezek képesek így öltögetni… – s aztán hirtelen összerezzent: – Te, Mariska kedves, te aztat megbeszélted Andor úrral, a fahalásszal, hogy külön ágyban háljunk… A mi korunkban ez így lenne illendő…
Nevelőanyám hangja élesen vágott, akár a kés.
– Hogy is gondolsz ilyesmire, elvégre vannak házastársi kötelességek… És Isten tudja, hogy milyen férfi a fahalász, hátha jó lesz vele. Ezek a magányos, vidéki férfiak sokat képzelegnek, kiszínezik magukban a szerelmet.
Matúz Böske felsírt:
– Jaj nekem, jajaj… Nekem végem van.
Nevelőanyám hangja ismét ellanyhult:
– Te csak bízzad rá magadat, elvégre ő is tud valamit… – gőgös függetlenség vert fészket benn.
Félszavak, félmondatok, de én valami szépet és jót képzeltem befejező aktusként. Az apácák a zárdában megtanítottak kacifántos, francia kézimunkákra, mi hímeztük, azsúroztuk a zárda kis kápolnájának oltárára a miseterítőt. S amíg a lányok kézimunkáznak, addig szép képek vetülnek elébük. Így voltam én is az öltögetéssel. Az apácák a lelkünkre kötötték: vigyázzatok, ora et labora, de ez főleg rájuk, a nővérekre vonatkozhatott. Később, már felnőttkoromban kiderítettem, hogyha mások boldogságába álmodjuk magunkat, az csábítás a szentimentalizmusra.
Nevelőanyám udvara még csak most hullámzott a barátnéktól, ugyanis Matúz Böskének dirdliruhát kellett varrniuk. Az Arad környéki, jobb sváb házaknál készült ilyesmi a menyasszonynak. Nyilván ez a ruha a fiatalabb nőkre illett rá, Matúz Böskén sután csüngött az apróvirágos, húzott szoknya, előtte bordó selyemből kötény és puffos ujjú, fehér batisztblúz. Amíg nevelőanyám férjhez készült, én már nála laktam, de mindennek nyomát se láttam az ő házában. Minden elhamarkodottan történt, főleg a templomi ceremóniára összpontosítottak. A fahalász (ez majd az eljegyzés után derült ki) csak az aradi városházán akart házasságot kötni, elveszni a tömegben. Tótváradon, az ismerősöknek emigyen nyilatkozott: „Ó, azt mi elintézzük Aradon…” A látványosságról a hívők lemaradtak, de idős emberekről lévén szó, ez esetben a pórnép nem remélt semmilyen ceremóniát. A fahalász életében soha, semmilyen látványosság nem ment végbe.
Az udvarban a szomszéd férfiak észrevették, hogy nevelőanyám alaposan megváltozott, ő volt az, de azért már egy másik nő, aki a kisujjáig vibráló nővé változott át. Szombaton délután végre rászólt Matúz Böskére:
– Aztán, ha vasárnap itt lesz Andor úr ebédre, még közeledjél te is hozzá, úgy gondolom, simogassad meg a kezét, egyszerűen ráhelyezed a tenyeredet az ő keze fejére s ott tartogatod… Finoman, diszkréten.
Matúz Böske szinte lehelte a kérdést:
– De hát ez illendő, ez a tapogatás?
Nevelőanyám hangot változtatott, irritált lett:
– Mit hülyéskedsz, gondolom, a jegykendőt valahogy át kell majd adnod.
Matúz Böske lehajtott fejjel hallgatott, a végén kurtán, beleegyezően rábólintott. Minden bizonnyal át fogja adni a jegykendőket.
A fahalász ribizliborral és frissen fogott hallal futott be. Nevelőanyám úgy döntött, hogy amíg ő a halászlevet elkészíti, addig a jegyesek sétáljanak a folyóparton. Az áll jól nekik. Apám, aki harcsából készült halászlevet akart enni, mert egész életében erre fájt a foga, most ott ült a konyhában és leste a csodaleves készültét. Matúz Böske elővette a három azsúrozott zsebkendőt, Andor úr a szüleitől rámaradt jegygyűrűket. Ezzel az eljegyzés megtörtént… Miután a jegyesek, úgy délfelé, megjöttek a folyópartról, apám, aki már falta volna a levest, felkiáltott:
– Hát akkor, Mariska, hozzad már azt a levest. Tedd már az asztalra!
A fahalász társalgásként megérdeklődte Matúz Böskétől, az arától, hogy ő képes-e ehhez hasonló levest főzni?
Az ara vállat vont.
– Nem nagy ügy… – s ebből a válaszból kiderült, hogy ő egy tartózkodó teremtés.
Ahogyan az se volt nagy ügy, hogy Matúz Böske szépen beköltözött a tótváradi házba… Annyi volt a teendő, hogy a nyugdíjat át kellett íratni az új címre. Matúz Böske nevet se cserélt. A fahalász felhívta a postás figyelmét, hogy ezután két nyugdíjat fog kihozni erre a címre. Matúz Böske lakását albérletbe adta, Böske kéthetenként vonatra ült és beutazott Aradra. Ellenőriznie kellett lakását a szegényes bútorokkal. Csak tudja a bérlő, hogy ő ott liheg a hátában.
Nevelőanyám trónolt továbbra is a támlásszéken.
– Na, nem mesélsz semmi intimet? – e kérdéssel tanulmányozta a barátnéja képes felét.
Matúz Böske nem volt idióta, pontosan tudta, hogy nevelőanyám most mire célozgat. Ő viszont nem dicsekedett és nem panaszkodott. Viselte a férjes asszony sorsát.
Nevelőanyám, aki sose használt mocskos szavakat, egyik nap csak kibökte:
– És a fahalász erős férfi?
A prolinők az utcában azzal hencegtek, hogy bezzeg az ő uruk erős ember, s ezzel a férfi péniszének a méretére céloztak, no meg a nemi kapacitására.
Matúz Böske erre a pimaszkodó kérdésre mélyen elpirult, ő az a nő volt, aki élete végéig pirulós maradt.
– Jézus Mária, hogy tégedet mi izgat! – s ezzel egy gyönyörű, fekete selyem esernyőt nyújtott át a barátnéjának, csak úgy előhúzta a táskájából. A múlt században a házasságközvetítők egy esernyőt kaptak ajándékba, annyit és nem egyebet.
– Tedd csak le az asztalra – szólott nevelőanyám, semmi köszönöm, hálálkodás, tudomásul vette, hogy rendesen meg lett fizetve. Néhány nap múlva én kivittem az esernyőt a piacra és eladtam a paprikasoron a kofáknak. Azoknak mindig volt bőven pénzük, és féltették a fűszert az esőtől.
És nevelőanyámban hirtelen halt meg a szerelmes asszony. Este még szerelmesen bújt ágyba és reggel már apám fád, fáradt, kiégett feleségeként bújt ki onnan. Szemmel látható volt rajta a változás. Pillanatnyilag nem volt kit férjhez adnia. A holdudvara, az változatlanul megmaradt, de ez per pillanat minden érzelem híján volt. Okos kislány voltam, Matúz Böske frigyének konzumálásával felfedeztem nevelőanyám titkát, szépüléseinek, kivirágzásainak, rondaságainak változásait, évszakait. Ezt sose tettem szóvá előtte, de ettől kezdve többé már nem féltem tőle, megtanultam, hogy mások szerelmét átélve mi is szerelembe esünk.
