"s a többi csak por, szavak, szavak"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 2. (568.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A ragyogó gimnazista - Szilágyi Domokos családi levelezése
Páll Lajos
Versei
Borsos J. Gyöngyi
„…a Mindenséget dünnyögi…” – Bajor Andor halálának huszadik évfordulójára –
Pomogáts Béla
A Forrás második költőnemzedéke – A szülőföld és a közösség élményei – (befejező rész)
Mózes Huba
Törékeny alak, zengő orgánum Dsida Jenő utolsó előadói szereplése
Oláh András
Versei
ORCSIK ROLAND
Versei
Dimény Lóránt
11
Hogyan éljük túl a külföldi főnököt
Tóth Mária
Fahalász (befejező rész)
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Sziránó és A Halál Nagy Albuma
Szőcs István
Ismeret, tulajdonjog, közkincs
Gál Andrea
Nyomolvasás kezdőknek és haladóknak
Terényi Ede
Zene és Hit Hittől a zene felé
Februári évfordulók
 
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Sziránó és A Halál Nagy Albuma
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 2. (568.) SZÁM — JANUÁR 25.

„Soha már”
(Mór, a holló)

Sziránó oly mértékig idegenkedett a véletlenszerűség minden formájától, hogy már óvodás kora óta egyik legfőbb foglalatoskodása a tervezgetés volt. Két dolgot kell eltervezni, állapította meg egyik alkalommal, mikor szokása szerint még épp ki nem csorduló, de már a nemes harci feladathoz felsorakozott könnyei játszi függönyén kibámulva, bús szemekkel nézte a falat két csendespihenő közt (mindezt egészen a napi felszabadulást jelentő nagymama érkeztéig), két dolgot tehát: az életet és a halált. Ebben a némiképp egzisztencialista felosztásban az élet nemcsak kronologikusan következett előbb, de –  könnyebb feladat lévén –  ildomosabb is volt ezzel kezdeni. Az élet alakulhat jól, illetve szarul, a jól viszont kit érdekel, azon nincs mit filózni, ha valami jól van alakulva, azt onnan tudjuk (azaz nem tudjuk), hogy nem vesszük észre, 1/a probléma tehát kipipálva. Ellenben ha szarul alakul, amire Sziránó eleve több esélyt is látott, akkor sem túl változatos a lehetőségek palettája, minden szar élethelyzet eredője ugyanis a magány (minden más csak körülmény és nyafi, ahogy megállapította). Tehát ő magányos lesz.
Erre, ahogy rezignált szemlélődését egy pillanatra felfüggesztve, tekintetét körbejáratván a szobában, ahol a többi gyerek legózott, rajzolt, gyurmázott és zsibongott (óvónénistül, ahogy azt kell) már életének e korai pontján is reális esélyt látott. Most aztán, hogy ezek azért nem játszanak vele, mert nem akarnak, vagy mert ő lenne alkalmatlan a játékra (legalábbis ezekre a hülye dedós dolgokra, úgymint a kisautók és plüssállatok, amiket otthoni körülmények között egyébként ő sem vetett meg, sőt), tekintve, hogy számára ez, maga a bús, magányos, merengő élet volt az igazi játék, végső soron mindegy is volt, a végeredmény számít; tehát, hogy ő itt és most tök egyedül áll, és mindjárt sír, mert haza akar menni. Íme, kipipálta az 1/b problémát is, pedig még uzsonnaidő sem volt.
Már kezdett is aggódni, hogyha ilyen tempóban halad, mihez fog kezdeni a második csendespihenőig, ameddig (az órával még nem lévén teljesen tisztában), bár nem tudta, konkrétan menynyi, de még bizonyára sok idő lehet viszsza. Na de nincs más hátra, mint előre, maradt az osztatlan, 2-es számú probléma, a halál. Mikor évek múltán, filozófiai fejlődésének eme kezdeti pontjára visszagondolt, elnéző, atyai mosollyal mulatott egykori (második csendespihenő előtti) aggodalmán, tapasztalva, hogy a 2-est végiggondolni bizony (a sors apró iróniája) egy egész élet sem elég, nemhogy a csendespihenő előtti, amúgy is rövid játékidő.
Sziránó innentől kezdve tehát egész életében halálváltozatokat gyártott, mániákus buzgalommal. Millió és millió lehetőséget gondolt el, falta ismerősei minden olyan sztoriját, továbbá azokat a filmeket és könyveket, amelyekben valaki úgy hal meg, ahogy ő arra korábban még nem gondolt – persze többnyire azért akkor is továbbment az olvasásban (nézésben, hallgatásban), ha már előzőleg kipipált halálnemekről esett szó, de őszintén szólva, már megtört lelkesedéssel. Újra és újra felmerült benne a gondolat, hogy ebből az egészből könyvet kéne csinálni, ha egyszer összegyűlik az öszszes, A Halál Nagy Albumát, vaskos, keménybekötött, rekordvastag kiadványt, aminél már egyetlen példány megjelentetési költségei is felemésztenének egy kisebb vagyont. Hogy aztán még neki se látott megalkotni eme örök fiókrabságra ítélt főművét, nemcsak kóros lustaságának volt köszönhető, hanem annak is, hogy tudta, A Halál Nagy Albuma csak a második kötet lehet az 1/b után (az 1/a esetében ismét oda lyukadt ki, ahol a gondolatmenet kezdődött, a boldogságról nem lehet írni, ha mégis sikerül valamicskét, az már megint az 1/b eset). Ahhoz azonban, hogy ő egyáltalán fontolóra vehesse a titkos, nagy főmű megírását, előbb még valakinek össze kéne dobni az 1/b-t, ha esetlenül és vázlatosan, hézagosan és összecsapva is, de legalább valamilyen formában. Ehhez meg ugye hol talál az ember bárkit is (ld. később  –  lábjegyzetelte magának ez utóbbi gondolatát).
Mivel ezek a sorok is végesek, meg hát nem is lehet céljuk Sziránó Nagy Albumának maradéktalan rekonstruálása, most is csak a személyes kedvencek közül lehet felidézni párat.


Sziránó és a ridegen tovahaladás


Na gyárá idë, mëgjósollak, mondta a már-már valószínűtlen mérettartományokig, minden irányban kiterjedt cigányasszony. Sziránó ilyen helyzetekben (és ilyen helyzetek alatt érthetünk bátran mezei koldusokat, képeslapárusokat és egyéb karitatív adomány- és aláírásgyűjtőket, cigihez tüzet, vagy akár egyenesen cigit kérőket, pontos időt kérdezőket és mindenki mást is, aki az utcán megállította, többnyire nagyjából ebben a sorrendben, fél percenként, újra és újra), ezekben az emberi, túlságosan is emberi szituációkban mindig zavarba jött. Ezúttal is ingatta a fejét, indignálódott, kissé erőltetett mosollyal, hogy köszöni, de ő most nem. Ná, gyere mán, adod a tënyerëd, oszt má két perc és túl es vagyunk rajt'. De Sziránó hajthatatlan volt, sietett haza, már mikor indult, vizelnie kellett, de nem volt ideje kimenni, egy telefont várt háromkor, nem lehetett szarozni (azaz...). Köszönöm, most nem, nincs időm. Na há de lëgalább valami pénzet azt aggyá' há mëgjósollak én, mint a franc. Sziránó, vesztére egy pillanatig habozott. No, nem az ajánlat csáberejének okán, egyszerűen csak felmerült benne a lehetőség, hogy megáll, és mint egyik ember a másiknak, elmagyarázza az asszonynak, akin csak most vette észre a melltájékon fektetett kisbabát, hogy ő, Sziránó ugyan nagyon köszöni az ajánlatot, eleve megtisztelő, hogy a hölgy, vagy hát izé, Ön, nem, az nem jó, Maga, sőt, kis betűvel (mégsem őriztek együtt, mit is, nem emlékszik, mindegy), szóval maga pont őt volt szíves megkínálni, felkérni, azaz megörvendeztetni a jóslás lehetőségével, de sajnos, és valóban mily nagy kár, az igen szoros időbeosztásba ez most nem férne be, továbbá, és itt a lényeg, pénz sincs nála, legalábbis erre fordítható, a legszükségesebb kiadásokra eltetten túlmenő összeg. Mire belátta, hogy ezen körmondatának becsült időtartama (pláne a várható közbevágásokkal együtt) szinte még több idejét rabolná el, mint maga a jóslás, már késő volt visszagyorsítania lépteit a kellő, ahogy ő nevezte, ridegen tovahaladó sebességre. Mindezt persze a nő is észlelte, majd, mivel Sziránó, menekülőre fogván a dolgot, mégis visszagyorsított a ridegen tovahaladóra, sőt, picivel még annál is gyorsabbra, immáron végleg begurult és ezzel konkludálta kereskedelmi (reklám jellegű) párbeszédüket: há akkor dögőjj meg, mër rajtad rontás van, meglásd, főmész a járdára, oszt elüt az autó. Sziránó elhaladtában még gyors replikát fogalmazott meg azt illetően, hogy az az úttest, amire gondolni tetszett, de oda meg, ha akarna se tudna felmenni az aluljáróból, azonban mire összeillesztette a kívánt, kellően szarkasztikus stiláris elemeket, csalódva konstatálta, hogy már hallótávolságon kívülre ért, a lépcső tetején van, ahonnan visszanézve már nem is látja az asszonyt. Még ezen járt az esze, mikor a távolból vad brummogást sejtett és mire a hang irányába nézett, már csak pár méter volt közte és az irányíthatatlanul elszabadult, működésképtelen fékkel száguldó személygépkocsi között. Legyen szíves, ne üssön el, motyogta alig hallhatóan.


Sziránó és az öntudatlan tüdő


A halálnak mindenképp csendesnek kell lennie. Fő értelme, hogy megszakítja, mit megszakítja, észrevétlenül lekeveri ezt az állandó, idegesítő, elviselhetetlen belső narrációt. Ezt, hogy folyton-folyvást, kötelező jellegű beszédkényszerrel le kell követni mindent. Hogy nincs egy perc nyugta. Mint például most is, azaz se, narrálta magát befelé, egy fárasztó, bevásárlós, buszozós, esős nap után Sziránó. És valóban kibírhatatlannak érezte már ezen idegesítő szokását. Egy ideje például arra ébredt, hogy épp mondat közben van. Mindig épp mondat közben volt. ...legalábbis, ha úgy fogjuk fel. Ha úgy. Legalábbis olyan értelemben is felfoghatjuk. Ha. Legalábbis. Ilyen, elszabadult, kontrollálatlan tiszteletköröket járt az agya minden áldott éjszaka, mikor valahára leválhatott a tudatról, mikor levetette a napközbeni béklyókat, hogy másra is kell figyelni, úgy is mint jobb láb, bal láb, hogy betű után másik betű, hogy azt nézd, de jó segge van, meg hogy megvakarni az orrot, de á, itt a hát közepe is eléggé viszket. Álmában azonban szabadon garázdálkodhatott. Így Sziránó, amint sejtette is már egy ideje, nemhogy nem pihentetően és nyugtatóan aludt, hanem a legfárasztóbb módon. És nem is volt véletlen, hogy reggelente mindig úgy ébredt, mint akin átment egy traktor, aztán vissza is tolatott (tud tolatni egy traktor?. Elvben..., merengett el egy pillanatra), elvégre is ő nappal, az iskolában, később gimnáziumban, egyetemen stb. pihente ki magát, akkor aludt a szó klasszikus értelmében, mikor az élelmiszerboltban, a sorban állva különböző öregasszonyok lökdösték harckocsiként funkcionáló kerekes, kosártartó járókeret-cekkereikkel, akkor aludt, mikor a buszon nyomorogva azt mantrálta egyre csak befelé, hogy testvér lészen minden ember, testvér lészen minden ember, nehogy fintorai vagy gesztusai elárulják, hogy ezekkel az izzadt, piaszagú akárkikkel ő amúgy nem kívánna ily szoros testi kontaktot, mint muszáj, vagy mikor épp előadást tartott valamilyen rendkívül fontos tudományos problémából, ami csak látszólag részletkérdés, de valójában alapjaiban rengeti meg a teljes össztudományos gondolkodást, legalábbis, ha nem ilyen fejjel adta volna elő, meglátszott volna az indexében, ebben biztos volt.
A halálnak ezt kell kikapcsolnia. Mint az általános iskolai úszásoktatás. A langy víz, a visszhangzó gyerekzsivaly monoton zümmögése. Mi a legnagyobb megaláztatás, ami az embert érheti? A nyilvános megelégedés, mondhatni kielégülés. Valamely fizikai, avagy szellemi állapot tökéletessége. Ugyanis nincs annál kiszolgáltatottabb helyzet, mint amikor az ember leplezni sem tudja, hogy milyen jó. Mint amikor medencehőmérsékletű vízbe ereszkedik és a kis H2O atomok egyenként veszik át testének megfáradt súlyát az anyaföldtől. Lebegés, visszhang. Ilyenek. Legyen ilyen a halál is.
De ami még fontosabb, gondolta tovább, hogy ne vegye észre. Ne tűnjön fel, hogy ő, Sziránó most ténylegesen abbahagyta az élete kommentálását (s mellesleg éppenséggel magát az életét is), ne legyen éles átmenet lét és nemlét közt, csak amint a folyadék ellep egy már eszméletlen, öntudatlan tüdőt, folyjon be, belé ez a semleges közeg, ami belülről kitölti, s gyengéden kiszorítja belőle ezt a valamit, ami mindig mondat közben van. Így érjen véget a belső szöveg is, mondat közben, egyik pillanatról a

(glugy)

Sziránó és a legbizonyosabb alkalom

Na, ez is rendben. Meglátta a nőt, pont, mikor már zavart okozott volna a forgatókönyvben, hogy nem találja. Sziránó, bár nagy rajongója volt a blazírt helyzeteknek és prózai okoknak, bizonyos alkalmakkor nem vágyott ilyenekre. Ez a mostani pedig még ezek között is a legbizonyosabb volt.
Intett a fejével, kicsit a jobb válla felé rántva, hogy húzódjanak félre egy percre, mondani szeretne valamit. Két perccel ezelőtt már jól eltervezte a jelenetet, szelíd lesz és nyugodt, valami angyali harmónia szállja majd meg, s ő a legnemesebb, legelegánsabb intimitással bonyolítja az ügyet.
Minden angyali harmónia dacára az intés valahogy mégis kissé erőltetett-idegesre sikerült. A nő összeráncolta a szemöldökét és mintha a szája széle is megrándult volna. Összes jelenlévő barátnőit és egyéb udvartartását kelletlenül odahagyva (fél perc, mindjárt jövök) hajlandó volt két méterrel arrébb húzódva végül is beszélni vele. Te meg mit integetsz nekem, nem vagyok én a kutyád, mégis mit képzelsz magadról. Sziránó azonban a mellettük álldogáló és bambán, leplezetlenül figyelő nőtársaságig kényelmesen elhallatszó ordibálás dacára sem hagyta magát kizökkenteni angyali harmóniájából. Halk, határozott, mély, kicsit reszelős legszebb férfihangján így szólt: szeretnék elbúcsúzni. Miért, kérdezte a nő, elutazol? Úgy is mondhatjuk, sejtelmeskedett hősünk. Igyekezett ehhez illően nézni is, de a nő nem vette észre. Hova? Az most nem számít, felelte hősünk, de nagy boszszúságára már kevésbé átszellemült baritonnal.
Jó, hát biztos..., nézte a cipőjét a nő, majd a kis hatásszünet elteltével újabb ordibálásba kezdett arról, hogy már megbeszélték Sziránóval, hogy hagyja őt békén és végképp ne integessen neki a fejével, kikéri magának és egyébként is. Sziránó alig bírva kivárni a folyosózengető monológ végét, immáron meg-megremegő tónusán még annyit tett hozzá mindenhez: többé nem foglak zavarni. Most ez meg már megint mi a franc, csattant föl a nő, de Sziránó egy alig hallható szia kíséretében megindult lefelé a lépcsőn. Végtelennek tűnő útján, egészen a földszintig elkísérte a nő barátnői és udvartartás jellegű csoportjának udvarias érdeklődésére válaszul szolgáló, visszhangzó panaszkodása.
Bár a szíve erősebben vert, minden nyugodt volt és csendes. Susogtak cipője alatt az alvó falevelek, tompán morajlott az utca. Elvben még be akart menni aznapi egyetlen előadására, de meggondolta magát, elvégre is most már minek. Amire helyette készült, úgyis jobb opciónak tűnt.
Feküdt az ágyon. Bal kezében összegyűrt papír Ne haragudjatok felirattal, a jobbot lelógatta a padlóig. Várt. Kicsit fájt a csuklója, de semmi elviselhetetlen. Némi vér csöpögött, de nem érdemleges mennyiség. Ez így nem lesz jó, morgolódott, és föltápászkodott élőholt pózából, hogy az eddig használt elvásott svájcibicska és életlen papírvágó olló helyett hozzon egy rendes kést a konyhából. Kislattyogtában eszébe jutott, hogy tegnap nem mosogatott el, így nem lesz alkalmas tiszta eszköz. Beletúrt a mosogatóban álló óriási kupacba, és kihúzott egy kést. Nyomott némi mosogatószert a szivacsra, engedett egy kis langyosvizet és nekiállt elmosni a gyilkos fegyvert. Ha már ott volt, néhány más edényt is.
Ami a halált illeti, kicsit kiábrándító volt. Mert hogy Sziránó ugyanúgy érezte a csípő fájdalmat az immáron felvágott, de előtte még életlenebb eszközökkel alaposan meg is gyötört csuklón. És bár a vér már rendesebben folydogált, az egész kezdett unalmassá válni. Mindezek mellett pedig már émelygett is. Angyali harmóniájában, megnyugvó békéjében ez a nem várt zavaró tényező nem hagyta maradéktalanul átszellemülni. Nem akart úgy meghalni, hogy utoljára még önnön egykori gyomortartalmának maradványait ízlelje, persze nem mintha ez igazán számítana, ha az ember amúgy is meghal, mégis, ez nem rendjén való. Meg hát így találjanak majd rá? Mert vérbefagyva még oké, de ugyanez hányással? Mily megalázó.
És eszébe jutottak különböző dolgok az életéből. De legfőképpen ez a mai nap járt a fejében. Elnézte az életlen kést és tompa papírvágó ollót, amikkel eddig próbálkozott. Erre az egész öngyilkosságra gondolt, főleg a mosogatásra.
És egyszerre, számára is érthetetlen okokból, kisebb-nagyobb hümmögések közepette kuncogni kezdett. Ez azonban aggodalommal töltötte el, tekintve, hogy minden egyes kuncantással közelebb került a hányáshoz. Vigyázni kell, gondolta, majd, mintha a csontvelőjéből törne föl, vagy egyenesen az őssejtjeiből, hirtelen, velőtrázó, vadállati röhögés kezdte rázni, mely bár inkább mintha hörgésre emlékeztetett. És jött, egyre csak jött valami legmélyről a minden, ahogy szinte rétegenként gurgulázta fel magából az egész életét, annak összes banalitását és ügyefogyott keservét, míg aztán fokozatosan elhalkult és megnyugodott. Már csak föl-fölvihogott párat, majd az is abbamaradt. Csak az járt az eszében, hogy valahogy még vissza kéne rendeznie rakoncátlan arcvonásait az előre eltervezett angyali harmónia üdvözült, megbékélt mosolyába, de ezen megint visszafojthatatlanul röhögnie kellett.
Ez a mérhetetlen röhöghetnék, gonosz, ferde, kaján vigyor maradt Sziránó utolsó arckifejezése.
Egészen angyali volt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében