Ami az embert nagyon izgatja, azt kiénekli. Ha nem lehet, kizümmögi, vagy kilallalázza. Jó másfélszáz évvel ezelőtt, komoly, nagyon is komoly emberek elfátyolosodott szemmel, sóhajtásokkal szaggatva, dúdoltak egy sejtelmes, hullámzó dallamot erre a nevetséges, mégis kísérteties szövegre, hogy:
Müller Gyula nagynaptára
Szerkesztette Fribaisz István
Emich Gusztáv betűivel
Ezernyolcszáz ötvennégyben.
Igen, mert Debrecenben kidobolták, hogy a Dungót ne dalolják... Ám csakazértis dalolták, rejtjelezve... A rejtjeles szövegek különösen elszaporodtak, elszaporodni voltak kénytelenek a szocializmus építésének korszakában, s mint közismert, nemcsak ideológiai, szociológiai, művészet- és irodalomelméleti művekben, hanem különösen gazdagon a történetírásban, vagy történetírásnak szánt művecskékben, eljutva odáig, hogy – mivel a szerzők káderlapja fontosabb volt, mint a műve – bizonyos nevek már le sem írattak, legfennebb csak egy észre alig vehető hunyorítás jelezte, hogy itt megszólal valaki. Mintegy a költőre hivatkozva, hogy – „Nem érdekelnek a nevek, engem csak maga a szellem érdekel.”
A történetírás pedig különösképpen népes versenypályája volt – minden időkben! – a sok álcázásnak, átfestésnek, titokzatoskodásnak, erről bizonykodni sem kell, hiszen a „tudománytalan” életben is nap mint nap tapasztalni, hogy valaki, bárki, akárki, úgy ad elő özönvíz előtti anekdotát, élcet, adomát, mintha csak minap esett volna meg, és éppen vele. Vannak szerzők, művek, melyek elé az utókor odabiggyeszti az előtagot: Pszeudo-...
A XX. századi magyar etnológia, kultúrantropológia, virtuális történetírás és még sok minden efféle egyik legérdekesebb alakja volt Magyar Adorján. Talán senkit annyian nem hallgattak el azok, akik ihletődtek, vagy egyszerűen csak csórtak belőle, és azok is, akik hadakoztak a történelmi látomásai ellen, sokszor a nevét sem merték kiejteni. Éppen ezért örvendeztem Csontos Péter budapesti történész napokban érkezett levelének, amely e témakörben szokatlan direktséggel és kompromiszszumkészség-hiánnyal törekszik beletenyerelni a Magyar Adorján-komplexusba: Követők? Epigonok? Plagizátorok? Bemaszatolók?
„A magyar őstörténeti kutatások közül napjainkban a legnépszerűbb a kárpát-medencei őshonosságunk elmélete. Az egyre sűrűbben megjelenő ilyen tárgyú művek láttán az olvasó azt hinné, hogy egy új elmélet diadaláról van szó, amelyet most, hirtelenében, változatos tekintélyű irománygyártók szajkóznak egymás kontárkodásaiból, a fő vezérfonal mentén. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kárpát-medencei őshonosság elmélete nagyjából száz éves! Egyetlen ember alkotta meg, hozzá fogható, módszeresen kidolgozott, rendszerbe foglalt, részletes bizonyítási eljárásokkal alátámasztott alapelméletet e témában őelőtte senki nem alkotott, és e szerző neve: Magyar Adorján.”
„A minden orientalisták atyjaként tisztelt Ligeti Lajos mondotta volt, hogy jó, ha száz évente születik egy-egy nagyformátumú és kiváló képességű tudós egyéniség, aki meghatározza néhány generációra a helyes kutatási irányvonalat... Hát ilyen volt a XX. század számára az 1887-ben Budapesten született Magyar Adorján is, aki hosszú és változatos élet után 1978 őszén hunyt el, az egykori osztrák-magyar monarchia legdélibb csücskében lévő Cattarói öböl mellett, Zelenika községben. E vidékre már kisiskolásként elkerül, atyja – jogászdoktor és nyugalmazott huszárszázados – itt alapított szállodát, mely majd megélhetésül szolgált az államosításig.”
„Mire alapiskoláit négy helyen és négy nyelven elvégezte, anyanyelvén kívül anyanyelvi szinten beszélt olaszul, németül, szerbül is; később itáliai művészeti tanulmányai során – festészet, grafika – más nyelveket is megismert (latinul is jól tudott); otthonos volt a megtanult nyelvek tájszólásaiban is, albánul is folyékonyan beszélt. Katonai idejét Brassó környékén töltötte, önkéntes huszárként, s közben tanulmányozhatta a székely falvak népművészetét. Ekkoriban készített temérdek rajza, fényképe, jegyzete kiindulópontként szolgált későbbi kutatásaihoz s megalapozta saját, szecessziós jellegű művészeti irányvonalát is.”
„Fiatalabb korában a magyarságot ő is nomád, ázsiai eredetű népnek hitte, hiszen így tanulta. Ám egyre széleskörűbb nyelvészeti, néprajzi és embertani kutatásainak eredményei már 1918 körül mintegy kényszerítették arra, hogy a magyarság földmíves elemét, zömét, őseurópai, árjaelőtti „ősnép” gyanánt tekintse, az általa teljesen belakott Kárpát-medencében, miszerint Árpád seregei csak államunkat és nem honunkat hozták létre; innen az idők során sok-sok hullám kirajzott, ez a magyarázata megannyi feltételezett őshazának; északi és keleti rokonnépeink ősei is innét vándoroltak ki, beláthatatlanul távoli időpontokban.”
„Kutatásai eredményeit igyekezett ismeretterjesztő szinten a nagyközönség tudomására hozni, 1928-tól gyakorlatilag haláláig, több mint félszáz kiadványban. Szinte minden jelentősebb emigráns magyar műhellyel, főszerkesztővel, őstörténet-kutatóval levelezett. Tanait és eredményeit úgy hintette szét a nagyvilágba, mint egy gazdag örökös, kinek egyetlen célja vagyonának szétosztása. Első kötete nyomtatásban 1930-ban jelent meg: Kérdések. Ázsiából jöttünk-e vagy európai ősnép vagyunk? címmel. Bár ebben már teljesen kiforrott az álláspontja őshazánk és eredetünk dolgában, a részletesebb bizonyítékokkal alátámasztott nagy műveit csak később fogalmazta meg és illusztrálta saját rajzaival. A Magyar Ősműveltség című kb. 1300 oldalas műve kézirata a II. világháború forgatagában itt Budapesten veszett el, miközben ő Róma közelében egy olasz internáló táborba volt bezárva. Ezt később újraírta kb. 1400 oldalon, 1958 és 1966 között, de csak halála után jelent meg; ugyanígy a kisebb terjedelmű Csodaszarvas és a Magyar Építőízlés. Csak a Lelkiismeret Aranytükre című etnológiai tanulmány jelent meg önálló kötetben Svájcban, a család költségén.”
„Ha kiadója nem is akadt az emigrációból, levelezője annál több, látogatói is érkeztek, szinte az egész világról. Így keveredett le hozzá a déldalmát tengerpartra Tomoryné is Amerikából, aki elvitte tőle az Ősműveltség kéziratának másolatát, szigorúan kiadási célból, a tengeren túlra. Sajnos, ez nem történt meg soha, viszont a szerző halála után a hatalmas kézirathalmazt lemásolta egyik budapesti kedvencének, Grandpierre K. Endrének (ezt maga Tomoryné mondta el nekem), aki e kiadatlan adathalmaztól ugyancsak megihletve óriási irodalmi munkásságot fejtett ki kárpát-medencei őshonosságunkról – de még véletlenül sem írta le Magyar Adorján nevét! A kölcsönzött alapelvhez igazította további kutatásait és éppen ezáltal gyakorolt nagy hatást a későbben beérő epigonokra. Akik már oly sokan vannak, hogy szinte lehetetlen számontartani őket.”
„László Gyula kiváló régészünk »Kettős honfoglalás« elmélete nagyjából a hatvanas-hetvenes évekre érett be, de úgy, hogy a késő avarkor régészeti igazolásán túl, visszafele az időben nem merészkedett; ám még ezt is nehezen nyelték le tőle, holott irodalmi elődként éppen azokra hivatkozott (Nagy Gézán kívül), akik legnagyobb ellenfelei voltak, mint pl. Györffy György. László Gyula minden emigráns fércművet megkapott, és el is olvasott; Őstörténetünk c. 1981-ben megjelent kis kötetében meg is emlékezik róluk. És itt ír Magyar Adorján őstörténeti látomásáról is. Tetszik neki az alapötlet, hogy a magyar földmíves nép zöme nem Árpádékkal költözhetett be, hanem már itt élt akkoron is (hivatkozik erre vonatkozólag a Tarih i üngürüszre is) és ugyanazt a nyelvet beszélte; és hogy nagy tömbökben kiegészítette egymást avar és honfoglaló; de ennél többet feltételezni, mondotta, a szigorú tudományosság elvei mellett csak álmodozás lehet.”
„László Gyula levele Magyar Ador-jánhoz 1978 októberében már csak a friss sírhanthoz juthatott el.” „Az Ön írásainak hitelét az a tündéri mitosz adja, amit nem boncolgatni kell, hanem amire az ember azt mondja: bizonyos, hogy lényegében valahogy ilyennek kellett lennie a régmúlt idők sámánjai által tanítottaknak is. Teljes tisztelettel hajlok meg az Ön kora előtt, hiszen ősvallásunk Matuzsáleme... A csillagos ég káprázni kezd az Ön csendes szavú tanítása nyomán és a füvek, fák, állatok és emberek is mint megtestesült mítosz vesznek körül. Eszembe se jut kérdezni, hogy mindez honnan tudható? – oly szép. Ilyenkor a krónikás hallgat bennem és az ember elandalodik... Ennek a levélnek egyetlen oka, hogy lerójam tiszteletemet az ősz táltos előtt... szétválaszthatatlanul ötvöződik benne a képzelőerő szépsége és a mítosz sorsszerűsége, Vörösmarty világa ébred újra könyveiben.”
„A Svájcban nemrég elhunyt történelemtudós, Vajai Szabolcs Magyar Adorján legkisebb fiához írt leveléből egy részlet, abból az alkalomból, hogy az Ősműveltség kiadására készülődött.” „Magyar Adorján életműve valóban nemcsak figyelemre méltó és nemcsak a fiúi kegyelet, de általános érdek is indokolja közzétételét. Teljesen igazad van, hogy ezeket az ihletett írásokat nem engeded a talmi tudományosság olcsó címkéinek áldozatául. László Gyula barátom helyesen sorolja azokat a tündérmese irodalmi kategóriájába. Ez messze nem lebecsülés, hanem sokkal inkább felértékelés: a mese és kiváltképp a tündérmese – a mítosz ifjabb nővére, az egyed és univerzum összhangjának tudatosuló határmezsgyéjén. S mivé lett volna Dante, vagy Vörösmarty e tudatosítás híján? Atyád, ha talán nem is szándékkal – és így jobb – az ethnoszociológia egyedi rögzítésével alkotott nagyot. Hiszen nem lényegbe vágó a tündérmese való volta? S mindezt tükrözik Atyád rajzai is a mitikus vízió aktualizált grafikája.”
Éppen e ponton azonban átmenetileg félbe kell szakítanom Csontos Péter levelét. Magyar Adorjánban nem volt semmi révézetesség, semmi sem állt tőle messzebb, mint az önkívület keresése látomások felidézése végett. A XX. század első harmada óta a „sámánkodás” éppen olyan divatossá lett, mint a sámánkodás vádja; ha valaki a népi hiedelemvilággal akart foglalkozni. (Hamvas Béla Karneváljának egyik fejezetében pokoli szatírát ír az effajta „-kodás” mindkét oldaláról, pro is, és kontra is; például a „kísérteties hasonlóságok” és analógiák hajszolásáról, a ceremoniális viselkedés és a bohóckodás egymást fenyegető csapdáiról; ám, érdekes, sohasem idézik!?) Magyar Adorjánból hiányzott minden hajlam a miszticizmusra és az irracionalitásra. Mint kortársa, Leo Frobenius (1873-1938), ő is úgy hitte, hogy a hajdankor emberének legnagyobb élménye az égitestek mozgásának színjátéka volt, ennek értelmezésére születtek a mítoszok, ennek dramaturgiáját követte minden földi szertartása a hatalomról és a termékenységről; ennek alapján elemezte, értelmezte a népi tündérmeséket (e műfajra sok folklorista inkább a varázsmese elnevezést használja). Amikor 1972-ben először írtam róla, szemléletének jellemzésére a Csaba királyfi – mondakörről adott magyarázatát említettem: ez a csillagászati üstökös-jelenségből indul ki (pl. a visszatérés motívuma a csillagvilágból), s ez annyira materialistának tűnt, hogy egyes, akadémikus-tempók szerint krákogó köztörténészek és nekivadult ifjonc költők azzal vádoltak, hogy én találom ki az egészet (akárcsak a Kibédi táltosasszony bronz szobrocskáját).
Igazán élvezetes, sőt izgalmas követni fejtegetéseit, amikor a mesealakokra törekszik ésszerű magyarázatot adni. Pl.: a tűzokádó sárkány. Ezek a hatalmas testű ősállatok irdatlan mennyiségű zöldnövényt voltak képesek bekebelezni. Ezeknek erjedéséből bendőjükben metángáz keletkezett, és mikor kiböfögték, az lángra lobbanhatott. Így volt-e vagy sem, de a miszticizmus hiányzik belőle! Különben másik kortársa, Edgar Dacqué nyomán, ő is azt vallotta, hogy az ember nem a gerincesek fejlődési sorának végén jelent meg, hanem legkésőbb már az őshüllők világkorszakában. Vagyis hogy a homo sapiens elődjeként létezett már a homo monstruozus és homo magicus is. (Lásd erről Várkonyi Nándort a Sziriat oszlopaiban, különösen az első kiadásban.) Az utóbbi állítólagos legszembetűnőbb jellegzetességéről, a harmadik szemről (homlokszemről) Magyar úgy vélte, hogy a rendkívül párás, tehát homályos geológiai korszakok idején, a föld mágneses hullámok vagy az infravörös sugárzás által történő tájékozódás szerve volt.
Magánemberi megjelenéséből is hiányzott minden ceremoniális beállítottság vagy patetikus hajlam. Mikor megismertem, már 85 éves volt, háta-válla görnyedt, haja sárgás-fehér, de szellemileg nagyon éber, „schlagfertig”, sőt csipkelődő természetű volt. Kertjében kis campinget működtetett nyugati turisták számára; s környezetében híres volt arról, hogy egy-két percnyi csevegés után már képes volt eltalálni, hogy vendége római vagy firenzei, hamburgi vagy frankfurti, netán kitelepített prágai; bemutatkozásom után néhány perccel mégis idegesen meredt rám: Születésileg hová való? Mondom, hogy marosvásárhelyi. Szörnyű, felelte, hiszen maga úgy beszél magyarul, mint egy New York-i zsidó!... És majd’ két napon át mindég csúfondárosan megismételte mondathangsúlyom végének a lebegtetését, amíg leszoktam róla. (Megjegyzem, annak idején bukaresti román kollégáim is így gúnyolták román kiejtésem: „Mister Twister”, pedig nem is beszélek angolul.)
Magánemberi habitusa sem valami vajákos különcé volt, hanem a régi, jó békeidők társaságbeli úriemberének hangulatát árasztotta. Ebéd után kikapcsolódásul nem rénszarvasbőrből feszített sámándobott vett elő, hanem leült a zongorához és Verdi-operák zongora-kivonataiból játszott parafrázisokat és fantáziákat, meglehetősen fülbemászó modorban.
Ahogy idegen nyelvű környezetben élvén, nem érintette meg eléggé a XX. század elejének nyelvi forradalma, s korai Jókai-regények stílusában fogalmazott legalább háromféle múltidőt s kétféle jövőidőt is használt (amikor Raguzába voltam menendő), s energia helyett erőnyt mondott, úgy magánéletének a légkö-rében is volt valami a régi dzsentri-regényekből. Amikor levelezni kezdtünk, küldött egy fényképet, egy ötéves forma szöszke kislányt tartott rajta az ölében. Egyszer az asztalnál megkérdeztem, hol van a lánya? „Adorján néni” a háttérből ijedten kezdett hadonászni, ujjával ajkait ütögette, ő meg úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Délután aztán a néni megsúgta, hogy lányuk egy, a családdal és általában a magyarokkal szemben nagyon távolságtartó szerb férfihoz ment feleségül és követte őt valahova Szerbia mélyébe; – azóta a nevét sem volt szabad a házban kiejteni. Máskor, miközben hatalmas sültes tálra felpúpozott citromfagylaltot eszegettünk – azt hittem, az egész campingnek lesz, de csak mi hárman fogyasztottuk el –, elandalodva arról mesélt, hogy fiatal korában egy ízben milyen kellemes kéthetet töltött vitorlás csónakon, végighajózva az egész dalmát part mentén... Egyedül tetszett? ...kezdtem, de gyorsan, nyomatékosan rávágta: Egyedül! ...Később, amikor a néni valamiért kilibbent a konyhába, rám mordult: Te is, fiam, pont az asszony előtt kérdezel ilyen marhaságokat!
Amikor 1941 tavaszán az olaszok megszállták azt a vidéket, mivel nem járult hozzá, hogy vendéglőjében tiszti étkezdét rendezzenek be, elhurcolták; előbb egy közeli sziget erődjének börtönébe (képzeld el, mindenféle kommunista alakokkal voltam együvé bezárva!), majd egy Róma környéki gyűjtőtáborba internálták. De legalább nyugodt lehettem, hogy odahaza a Fekete Hegység partizánjai a családomat megkímélik... Így is történt.
(folytatás következő számunkban)
