– Hogy jutott eszedbe Romániába, Erdélybe látogatni?
– Az internet jótékony hatása az ember ismeretségi körére. Virtuálisan találkoztunk Molnár Bodrogi Enikővel egy internetes fórumon, ezt levelezés követte, majd egy meghívás a kolozsvári egyetemre. Ő hívott, én persze jöttem. Amúgy első alkalommal járok Romániában. Pontosabban ifjú interrailesként annak idején kiszálltam egyszer a csatlakozást várva Bukarestben, de az aligha számít látogatásnak.
– Köztudottan előszeretettel használtad, használod az álcázásnak mindenféle módját (valószínűtlen álruhákat, sötét szemüveget, és mindenekelőtt ál-, azaz művésznevet) a nyilvánosság előtt történő megjelenéseidkor, de a műveidben sem ritkák a leplek, álarcok, afgán burkák, írásaidban a legkülönfélébb egyes szám első személyű elbeszélők bőrébe való bújkálás. Alkotásaidban az effajta elrejtve megmutatás természetes, lényegi elem, nyilvános szerepléseidet azonban olykor a médiát kritizáló gesztusként, olykor magamutogatásként értelmezik. Beavatnál bennünket e legendás álarcosdi hátterébe?
– Mindössze huszonöt éves voltam, amikor az első könyvem, az Yhden yön pysäkki (Megálló egy éjszakára) megjelent. A kötet novellái meglehetősen durva témákat járnak körül, és a szövegek egy része a szülőfalum, egy kis lappföldi szórványtelepülés embereiről szól. Nem akartam a saját nevemen publikálni őket, féltem, hogy a szüleimet, akik továbbra is ott éltek, kellemetlen helyzetbe hozom a szűk, helyi közösségen belül. Illetve saját magamat sem akartam kitenni a falu haragjának. Jól tettem. Három könyvet írtam meg, mielőtt a testvéreim (elsőkként a családból) megtudták, hogy írással foglalkozom. Az első kötetemet több irodalmi díjjal jutalmazták, de én nem vettem át azokat, nem akartam, hogy felismerjenek. És féltem, igenis, a médiától, mert tudtam, mekkora a hatalma. A média képes eltaposni egy olyan emberkét, amilyen én voltam akkor: tapasztalatlan, félénk, túlérzékeny. Okkal féltem tehát. Az álnév használata segített abban, hogy békében élhessek, írhassak és festhessek néhány évig. Aztán, amikor felfedték a valódi nevem, már idősebb és erősebb voltam, már nem tudtak a földbe döngölni vele. A kilencvenes évektől már nyíltan felvállalom egyrészt a műveimet, másrészt a civil identitásomat, bár megőriztem és a jövőben is megőrzöm a jól bevált művésznevem. A médiát továbbra is kerülöm, különösen a mindent elbanalizáló televíziót. Továbbra is erősen kritikus vagyok a médiával szemben, hisz gyakran előfordult, hogy bármit nyilatkoztam egy interjúban, az újságíró azt írta csak le, amit ő maga akart hallani. A média számára az ember nem más, mint puszta nyersanyag, olyan formájúra gyúrják, amilyenre ők akarják, ritkán érdekli őket a dolgok tartalma, a felszín bőven elég. Madonnát is idézhetném akár: a médianyilvánosság egy kalap szar.
– Írói pályádat külföldön kezdted, kétkezi munkát végeztél, s közben született az előbb említett merész hangú kötet, amely formáját és témaválasztását tekintve is provokatív, újszerű volt. Hogyan fogadták az olvasók, hogyan a kritika és az írókörök (kezdettől fogva olyan pozitívan, mint utólag tűnik)?
– A könyveim rögtön az elején rendkívül kedvező fogadtatásban részesültek Finnországban és külföldön is. Tizenhat nyelvre fordították le eddig az írásaimat, és körülbelül ugyanennyi országban adták ki. Sokáig voltam a kritikusok kedvence, az egekig dícsértek. De akit a kritika és a média felemel, azt előbb-utóbb nagy magasságból le is pottyantja. Egy napon aztán kezdték azt írni, hogy Rosa Liksom szövegei nem trendik többé, kimentek a divatból! Én magam jól szórakoztam ezeken a véleményeken, hisz sosem gondoltam, hogy különösebben „trendi” lennék, és még kevésbé akartam az lenni. Ez a kilencvenes évek végén történt, egy, a finnországi irodalomkritikára nézve igencsak szomorú időszakban, amikor a lapok sorra felére csökkentették a kulturális rovataik terjedelmét. Az utóbbi évtizedben a helyzet lenyugodott velem kapcsolatban. Betöltöttem időközben az ötvenet, és a kritikai hangok végre a normálishoz közelítettek. Azaz bizonyos könyveim tetszenek a kritikusoknak, mások pedig nem. Az azonban nem változott, hogy amikor új kötetem jelenik meg, a kritikusok rögtön ráugranak. Mikor csokrokkal dobálnak, mikor sárral.
– A hiperrövid történet, az egyperces novella műfaja gyakorlatilag védjegyeddé vált. A magyar olvasó számára az egyperces fogalma nem új, de Örkény István, az elnevezés kitalálója közös paraméterként a szövegek hosszát emlegette csupán. A te egyperceseid műfajukat tekintve egységesebbek, sőt, lazább összefüggést sem nehéz felfedezni köztük, gyakran ciklusokat alkotnak. Regényeidben is rövid, monológszerű elbeszélések rendeződnek polifónikus egésszé. Hogyan született ez a hang, ez a forma?
– Ez az én formám. A tudatalattimból bújt elő, rám talált, már a kezdetekkor nyilvánvaló volt, hogy így kell írnom. Mintám, tudatos példaképem nem volt, bár pár évvel ezelőtt a magyar Örkény nevét is hallottam emlegetni, mint e számomra legsajátabb műfaj feltalálóját. Elkezdtem írni, és a forma rögtön az első történet papírra vetésekor megszületett. A rövidpróza az én műfajom, de egy író persze mindenfélét szeretne kipróbálni. Írtam én drámát, regényt, filmforgatókönyvet és még sokinden mást. Minden műfaj sajátos munkamódszert igényel. Izgalmasnak tartom újabb és újabb területeken kipróbálni magam, és abba sem igen akaródzik hagyni. Az irodalmi műfajok közül a regény jelenti számomra a legnagyobb kihívást, legkeményebb munkát, mégis szeretek regényt írni. Az írásfolyamat mindig több évig tart, de én rendkívüli módon élvezem. Egyébként a rövidprózáim is hatalmas tartalmi változáson mentek keresztül életem folyamán, még ha a forma, a végletesen rövid történet műfaja ugyanaz is maradt.
– Legújabb könyved helyszíne Oroszország, és elmondásod alapján regény, mely újralátogatja a húsz évvel ezelőtt írt, Gagarin tranzitállomás című novelláskötetből ismerős tájakat.
– Igen, most tartok a végén egy ötéves írásfolyamatnak, melynek eredményeként megszületett a Hytti nro 6 (A 6-os számú fülke) című regény. A történet a nyolcvanas évek Szovjetuniójában játszódik ugyan, de önálló sztori, egészen más, mint amit a Gagarin tranzitállomásban olvashatnak. A Gagarin tulajdonképp néprajzi, azaz antropológiai ihletésű. A 6-os számú fülke egyáltalán nem az. Tömören, egy középkorú orosz férfi és egy fiatal lány története, a Szovjetunióról szól és Oroszországról, arról, ami az emberben állandó, a társadalmi berendezkedéstől függetlenül. Ezt a regényt különösen élveztem írni. Címével Csehov klasszikusára, A 6-os számú kórteremre utal. A nagy orosz klasszikusok, illetve a huszadik századi és kortárs orosz irodalom kedvenc olvasmányaim közé tartoznak, bár sajnos nem eredetiben, hanem finn, illetve svéd fordításban olvasom őket.
– Kedvenc íróid közt az orosz írókon kívül az itthon sajnálatosan kevéssé ismert Herta Müller neve is felmerült. Miért szereted az ő írásait?
– Herta Müller első köteteinek elbeszélései egy kis romániai sváb faluban játszódnak, azaz egy apró kisebbségi faluról szólnak, amely hangulatát tekintve kísértetiesen hasonlít saját szülőfalumra, ott messze, északon, a svéd határ közelében. Egy kicsi, isten háta mögötti közösség, amely az évszázados elszigeteltség következtében különös világgá alakult. Lelki rokonságot érzek az írónővel, épp ebből az okból kifolyólag. Az elszigetelt, civilizációtól távol eső falucskák egyformán nyomasztó hangulatot tudnak árasztani, legyenek azok keleten, nyugaton vagy akár északon. Borzalmas, ugyanakkor rendkívül izgalmas helyek.
– Végzettséged szerint antropológus vagy. Segít-e, hatással van-e rád ez a tapasztalat az írói munkában?
– Szerintem az antropológus háttér látszik abban, ahogy a körülöttem levő dolgokra nézek. Abban, ahogy jelentést keresek a körülöttem zajló eseményekben. Az antropológus háttér igenis nagy segítségemre volt mindenféle elfoglaltságomban. Képzőművészként 2005 óta dolgozom egy olyan médiaművészeti projekten, amely afgán burkákba öltözött nők vándorlását mutatja Finnország és a világ más tájain. Ezek a burkás nőkről készült képek esztétikai értékük mellett elkerülhetetlenül politikai jelentést is hordoznak.
– Az írás mellett festéssel, képregényrajzolással, fényképezéssel és filmkészítéssel is foglalkozol. Van-e valamiféle fontossági sorrend, felmerül-e benned egyáltalán, hogy ilyesmit felállíts e különböző elfoglaltságaid között?
– Művészeti vegyesmunkás vagyok én, ha úgy tetszik, vegyesművész. Bármit csinálok, tulajdonképp ugyanarról szól: a művészet műveléséről. Csak annyi, hogy vannak különböző módjai ennek a művészetművelésnek. Ha támad egy ötletem, az rendszerint eleve ki is jelöli a saját formáját. Van, amiből fényképsorozat lesz, van, amiből regény, van, amiből dráma. Sosem kell gondolkodnom rajta, ez egy spontán folyamat. A téma maga választja meg a megnyilvánulási módját. Ha belegondolunk, a középkorban természetes volt, hogy a művészek a legkülönfélébb tevékenységekkel foglalkoztak egyszerre: építészettel, festészettel, textilművészettel, csillagászattal, orvostudománnyal, szobrászattal és így tovább. Az újkor, a mi korunk viszont különösen szeretné kategorizálni, egyszer s mindenkorra besorolni az embert rögtön születése után. Ebből mérnök lesz, abből kéményseprő, abből drámaíró. Ha az ember szabadon nőhet fel, ahogy azt én tehettem, több területen is önmegvalósításba foghat. Hálás vagyok a sorsnak, hogy velem ez így esett.
– Hogyan illeszkednek a sorba a gyermekkönyveid? Nincs közöttük kettő egyforma, sem képi világukat, sem tartalmukat tekintve.
– A gyerekkönyvek külön fejezetet jelentenek az életemben. Valamennyit a saját kislányomnak írtam, és témaválasztásukban az ő testi-lelki fejlődését követik. Próbáltam azokról a dolgokról írni, amelyek őt foglalkoztatják, a témák tehát egyenesen tőle származnak. A legutóbbi, az idén megjelent Neko egy macskaszamuráj története. A keleti vizuális kultúra régóta izgatta a fantáziámat.
– Finnországban manapság már (valamiképp kanonizált, mégsem egykönnyen besorolható) klasszikusként tartanak számon, és nemcsak a már emlegetett villanásnyi novellák műfajának feltalálásáért, hanem egyfajta nyelven belüli „soknyelvűségnek” köszönhetően is (egyes stigmatizáltnak számító nyelvváltozatok, a fővárosi szleng és saját dialektusod irodalomba való beemelése miatt). Mennyire volt nehéz e nyelvi tabuk ledöntése? Találkoztál-e olyan véleményekkel, hogy nem is irodalom, amit művelsz?
– Ó, igen, nemigen gondolkodom azon, írónak tartanak-e vagy sem. A fontos számomra mindig is az volt, hogy arról írjak, aminek megírására kényszert érzek. Bizonyára akkor is írnék, ha a könyveim nem jelennének meg. Erős belső kényszer hatására írom tehát, amit írok. Írás közben nem gondolkodom azon, milyen nyelvezetet használjak, a történet természetes módon maga választja meg a nyelvet, amelyen megíródik. A gátak feloldódásáról van szó, arról, hogy hagyom szabadon kiáradni magamból azt, ami kikívánkozik. Aztán belép a képbe a kiadószerkesztő és társai, akik a felesleget hideg fejjel lenyesegetik. Ugyanez a helyzet a képzőművészettel kapcsolatban. Nem zaklatom magam azzal a kérdéssel, művész vagyok-e vagy sem. Minden művészetművelés természetes meghosszabbítása a hétköznapjaimnak. Az, hogy minek neveznek, másodrendű kérdés. Ha mégis megkérdezik tőlem, mi lennék, ha volnék, a válaszom: író-művész.
– Nyelvi virtuozitásod és a használt nyelvváltozatokban rejlő narratív aspektus (az, ahogy a megszólaló nyelvváltozat a finn olvasó számára rögtön nyilvánvalóvá teszi, hol járunk, s ki a beszélő, milyen kor- és társadalmi osztályhoz tartozik) jócskán megnehezíti az idegen nyelvű olvasó dolgát, a fordítóról nem is beszélve. Milyen tapasztalataid vannak műveid fordításaival kapcsolatban? Lefordítható-e ez a polifónia, ez a groteszk természetesség?
– A fordítóknak újra kell írniuk a könyveimet, úgy, hogy sikerüljön valamiképp az eredeti életérzést, hangulatot, attitűdöt közvetíteni, a szöveg ritmusát megfogni, nem az apró részleteket. Minden fordítónak azt tanácsolom, nehogy szolgai módon viszonyuljon a szövegeimhez, a kreatív fordítást támogatom. Az írásaim így ragyogó fordítók, pl. a francia Anna Papart, a német Stefan Moster kreativitásán szűrődtek át. Egyesek közülük igazi megszállottak egyébként, meänkieliül is tudnak, és ez persze megkönnyíti a Lappföldön játszódó történeteim lefordítását, bár korántsem feltétlenül szükséges hozzá. Nem hiszem, hogy a könyveimet lehetetlen vagy akár csak nehéz volna lefordítani, hisz annyi nyelvre sikerült. Gondoljunk bele: hindire is!
– A különböző nyelvváltozatok fontossága – vagy legalábbis előfordulásuk gyakorisága – ugyancsak megváltozott szövegeidben az idők során. A leginkább anyanyelvednek nevezhető Tornio völgyi finn, melyet az utóbbi években önálló nyelvként, meänkieli néven emlegetnek, mintha egyre fontosabb szerepet töltene be. A dialektus különböző regiszterei szólalnak meg (mint a Reitari című fikcionalizált életrajzi regényben), illetve a tájszólás előszeretettel dialogizál a szintén egyre gyakrabban használt sztenderd finn nyelvvel (például a Maa [Föld] című novelláskötetben).
– Igen, az írásaim komplexebbekké váltak az idők folyamán, úgyhogy a nyelvük is szükségszerűen vált változatosabbá, rétegeltebbé. Egyre reflektáltabb nyelvhasználattal kísérletezem. Első kötetem, az Yhden yön pysäkki és a legutóbb megjelent Maa közt óriási a különbség e tekintetben. Is.
– Hogyan oldják meg a fordítóid a dialektus dilemmáját saját nyelvükben? Előfordul-e, hogy egy létező regionális nyelvre fordítják, vagy valamiféle fiktív tájszólásban szólalnak meg a szövegek?
– Tudtommal egyik fordítóm sem használt semmilyen konkrét regionális dialektust, hanem különös kifejezések, „zamatos” fordulatok helyenkénti használatával közvetítették a tájnyelven írt szövegek hangulatát. Régies, furcsa szavakkal, de visszafogottan, annyira, hogy az olvasó megértse, nem hétköznapi, középosztálybeli, nagyvárosi figurákról van szó.
– Rövidprózai műveid jó része első személyben íródott, monológszerű, ezekből számtalan színpadi változat készült, akárcsak regényedből, a Reitariból. Írtál azonban eleve színpadra szánt szövegeket is. Mennyire igényelnek különböző munkamódszert e műfajok?
– Szerencsére nem magam dramatizálom a már megjelent szövegeimet, dramaturgok teszik ezt. A drámáimat pedig? Egyenként írom meg a jeleneteket, majd egy dramaturg segítségével szerkesztjük azokat sorba, valamiféle egésszé. Így megy ez
– Két drámád, a Family Affairs (Családi ügyek) és a Rikos (Bűn) egy kötetben jelent meg a tavalyi évben, de megírásuk között tizenöt év telt el. Mind nyelvhasználatukat, mind szerkezetüket tekintve igencsak különböző darabokról van szó, mégsem nehéz közös jegyeket felfedezni bennük. Mindkettő egyfajta (groteszk vagy hiperrealista) zsugorított társadalommodellt állít elénk, és leplezetlenül provokatív hangvételű. A Family Affairst a baloldaliságáról és kísérletező kedvéről híres KOM-teatteri társulata mutatta be elsőként. Milyen fogadtatásra talált? Látható lesz-e a Rikos a közeljövőben színpadon?
– A Family Affairs annak idején nagy sikert aratott. A KOM-teatteri teltházak előtt játszotta két évadon át. Utána Észtországban, Franciaországban és Finnország más színházaiban is bemutatták. A témája (sajnos) továbbra is igencsak aktuális. A Rikos 2011 vége felé kerül színpadra. Provokáció, igen, úgyhogy a fogadtatása... bármilyen lehet, szerencsére.
– A Bűn (melyből a kolozsvári felolvasáson a középkorú karrierista nő adoptálási kalandjáról szóló monológot hallhattuk) szókimondó és mégis picit (nyelvileg is) „elemelt” dialógus egyének és kultúrák között. A bűn szóhoz, különösen ha címben látom, én önkéntelenül is az „és bűnhődést” asszociálom. A Bűn, úgy tűnik, a te sajátos módon aktualizált, átpolitizált verziód a klasszikus „action gratuit” tematikáról?
– Így igaz. Magam sem mondhattam volna... hosszabban.
– A Rikos című darabban és a Kolozsváron is bemutatott Finlandia. A National Landscape című videomunkában, különböző eszközökkel ugyan, de kelet és nyugat találkozását kísérhetjük szemmel. Miért vált ilyen fontossá ez a problematika számodra? Lesz-e a Finlandia-sorozatnak folytatása?
– Ez a burkás nőket felvonultató Finlandia-projekt az én feszólalásom az Európában folyó dühödt iszlám-diskurzusban. A Szovjetunió kimúlása után az iszlám vált a gyűlölet újabb célpontjává. Antropológusságomtól fogva természetesen látom, ha nem is látom át, a probléma komplexitását, és semmi szín alatt sem lennék hajlandó gyűlölni az iszlámot mint olyat. Azt sem hiszem, hogy nekünk, nyugatiaknak jogunk vagy erkölcsi alapunk volna a saját kultúránkat és életmódunkat követendő példaként állítani mások elé, normaként, amelyhez minden más kultúrát mérünk. Ezzel a projekttel azt a kérdést szeretném felvetni, képesek volnánk-e e démonizált kultúrákban valami mást, például szépséget is felfedezni. Nyugat-Európában, különösen pedig Franciaországban évek óta zajlik a heves burkavita. Van-e a muszlim nőknek joguk viselni az arcukat eltakaró kendőt, vagy sem, ha ők maguk akarják? A francia parlament betiltotta a burka viselését a szabadság nevében, ám ezzel a szabadság nevében otthonmaradásra, meggyőződéses házi fogságra ítélik az érintett nőket. Vajon ez volt a francia politikai vezetés szándéka, hogy a muszlim nők ki se léphessenek az utcára?
És hogy folytatás… hm.
* Az interjú rövidített változata a Helikon február 10. (569.) számában nyomtatott formában olvasható.
Rosa Liksom
Finn író, polgári nevén Anni Ylävaara. 1958-ban született Észak-Finnországban, a Tornio völgyében, meänkieli nyelvterületen. Szülei földművesek és rénszarvastenyésztők voltak. Tizenhét évesen költözött Helsinkibe, ahol alkalmi munkákkal tartotta el magát, és antropológiát tanult az egyetemen. Ifjúságát többek közt házfoglalások színezték, kommunák tagjaként élt Európa több országában. Évekig lakott a koppenhágai Kristianiában, Párizsban és a Brezsnyev-korszak Moszkvájában. 1987-ben költözött vissza Finnországba, azóta Helsinkiben él. Az írás mellett festészettel, fényképezéssel, kísérleti filmek, képregények, kifestő- és gyerekkönyvek készítésével is foglalkozott az évek során. Műveit irodalmi díjak sorával jutalmazták, számos nyelvre lefordították, kiállításaival, videomunkáival bejárta Európát.
