"Tagolt beszéd – félszavak"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Lexikonunk zárókötetei
JANKÓ SZÉP YVETTE
Vegyesművészet és provokáció - Beszélgetés Rosa Liksom finn írónővel*
ROSA LIKSOM
Prózái
M. BODROGI ENIKŐ
Jégzajlás a meänkieli kultúrában
VARGA P. ILDIKÓ
Sofi Oksanen – amiről beszélni kell
OUTI HASSI
A pofikönyvben hát minden reményünk?
Láng Orsolya
Majmos Madonna
A táncos diadalma
Csabai László
Versei
BARNÁS MÁRTON
Rövidprózái
COSMIN PERŢA
Versei
Goron Sándor
Versei
Jánk Károly
Versei
Mózes Huba
Versei
Szőcs István
Ismeret, tulajdonjog, közkincs (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Avagy ki és hol őrzi az emlékezés kulcsát?
BOGDÁN ZENKŐ
Váróteremben a Váróterem
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A zenétől a HITig
Hírek
 
ROSA LIKSOM
Prózái
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Tizennégy évig voltam

Marcus szeretője. Marcus mindig is hűséges típus volt, sosem csalt meg engem. Mindez idő alatt én magam is házasságban éltem, megvolt a saját életem, ami iránt Marcus egyébként soha a legkisebb érdeklődést sem mutatta. Szép karriert futottam be az állam alkalmazásában. Az utóbbi tíz évben az oktatási minisztérium tisztviselőjeként dolgoztam, és rendkívül elégedett vagyok a pályámmal, illetve jelenlegi feladatkörömmel. Az én koromban már nem gondolkodom semmiféle előrejutáson. Elvben minden régóta rendben van körülöttem. De amikor a negyedik x-en túl kezdtek a korommal járó válságjelek mutatkozni, előbb pszichikai, aztán testi értelemben, pánikba estem. Én és a férjem boldog házasságban éltünk – bármit is jelentsen ez – már húsz éve. Van egy gyönyörű kertvárosi házunk Nuottaniemiben, tengerre néző kilátással, egy téliesített nyaralónk a tóvidék szívében, Punkaharjuban, és egy alternatív lakásunk Szingapúrban. Valami mégis hiányzott. Nem macska, nem kutya, hanem a kispulya, ahogy nagyanyám mondaná. Két hosszadalmas beszélgetés után a baba-dologról, a férjem végül beleegyezett, hogy hagyjuk abba a védekezést. Az első három hónap még simán ment, de aztán jöttek a kételyek. Hogy is tudnék két hónapot kihagyni a munkában, és mi történne a testemmel a szülés után? Rémálmok kezdtek gyötörni, hogy öt kiló plusz rengene rajtam a baba születése után, plasztikáztathatnám a mellem, és az életem másból sem állna, mint a terhességi csíkok takargatásából.
Javasoltam a férjemnek, hogy térjünk vissza a fogamzásgátláshoz, mert jobb ötletem támadt. Örökbefogadás. Mért is kéne tönkrevágni a karrieremet és a testemet egy gyerekszüléssel, mikor a fejlődő országok tele vannak született szülőgépekkel? Ezeknek a nőknek kötelessége gyermekeket szülni számunkra, nyugati magas végzettségű nők számára, mintegy a nyugatról kapott gazdasági támogatás viszonzásaképp. Hiszen a szupersztárok is Afrikából vesznek csecsemőt maguknak, mért ne tehetném én is? A férjem kisebb vita után elfogadta az ötletet, úgyhogy elmentünk a felkészítő tanfolyamra. Minden rendben ment, és két évvel később már indulhattunk is a nekünk ígért aranyos kis fiúcskáért Dél-Afrikába. Odaérkezésünkkor ért az első sajnálatos meglepetés. A beígért csecsemő tüdőgyulladásban meghalt, és egy három éves kislányt ajánlottak nekünk helyette. Rögtön mondtam, hogy elfogadhatatlannak tartom az efféle eljárást, de a gyermekotthon igazgatónője csak annyit válaszolt hűvösen, hogy ez van, ezt kell szeretni. A férjem persze mondta, hogy menjünk haza, hagyjuk az egész örökbefogadás-cécót. Én erre, hogy soha életemben nem hagytam semmit félbe-szerbe. Az igazgatónő kapott tőlem ezer dollárt, hátha megenyhül, és ad egy másik fiút. A pénzt zsebre is vágta, de a döntésén nem változtatott. Végül fogtuk azt az alultáplált kis fekete lányt, és visszautaztunk Finnországba...
Megpróbálkoztam a háztartásbeli anya szereppel, de nem sok jó sült ki belőle. Borzasztó rosszul éreztem magam attól a kislánytól. Legszörnyűbb volt talán az úgynevezett családi élet. Azelőtt a férjemmel elvoltunk mindketten magunkban, képesek voltunk hallgatni, de most ez az idegen kislány állandó figyelmet követelt magának, és a férjemtől meg is kapta. Irtóztam ettől az egésztől, úgy, ahogy volt. A lehető leggyorsabban visszamentem dolgozni, és a férjem vállalta magára a gyerek gondozását, ő hordta napközibe, ő hozta haza, ő játszott vele esténként. A férjem szerette a kislányt, és a kislány őt. Hamarosan azt vettem észre, hogy kívülállóvá váltam a saját családomban. Otthon már senkinek nem volt szüksége rám, de a munkahelyemen szerencsére tudtak értékelni. Előléptetést kaptam, tágasabb dolgozószobát és saját, különbejáratú titkárt, aki sosem kerül feleslegesen a szemem elé... Most lesz pont három éve, hogy elköltöztem a tengerre néző házamból s életemből, otthagytam férjet, örökbefogadott gyereket, szeretőt, mindent. Azok ketten kiválóan megvannak nélkülem, Marcus pedig jól feltalálja magát az új barátai közt a börtönben. Végre-valahára úgy élhetek, ahogy nekem tetszik... békében, egyedül.

Részlet a Rikos (Bűn) című drámából

(Összeházasodtunk november tizennegyedikén,
 
és a hónap le se járt, már gémóver volt nálunk. Fix két héttel folyt túl a hócipőmön ez a házasélet.) A Pampamban szúrtam ki. Délutáni sörbeöntésen voltunk a haverokkal a melóból, mikor belépett az ajtón, és nálam rögtön koppant a tantusz, hogy ezt a hapsit nekem találták ki. Este, lépés előtt aztán odamentem az asztalához, és mondtam neki, tod mit hapsikám, kapd be. Felmentünk hozzám, és attól fogva többet ki se lehetett a kérómból robbantani azt a fószert. A szarházi rámragadt, mint a dzsuva, azután az egy numera után. Gyökeret eresztett az ágyamba, esküszöm. Ott szunyált, mikor én elhúztam melózni, és bazmeg, mikor hazaérek, még mindig ott horpaszt, hogy reng a ház. Nem járt az se melóba, se boltba, csezmeg, még a szemetet se volt képes levinni. Én meg lenyeltem neki az egészet, mer nemtom, bírtam azér, az ágyban legalábbis, amikor nem aludt. Megkérte a kezemet egy hétre rá, hogy összeakadtunk, én meg belementem, mer nemtom, pocsék napom volt, és már va egy hónapja, pangás minden fronton, a Pampamban meg mindenütt. Gondoltam, lesz legalább mit ünnepelni a többiekkel, mindegy, ki a faszi, hozzámegyek, oszkész. A Savoyban tartottuk a lagzit, volt fehér rucim, minden, kaptunk valami nászajándékot, beseggeltünk, mint állat,és mindenki kurva jól érezte magát.
Aztán jöttek a hétköznapok, mindig ugyanaz a fos. A hapsi valami lánckeresztrejtvényfejtő volt s bűzlött mint a disznó. Ezt még bevette a gyomrom, de mikor egy hete voltunk házasok, elkezd nekem, bazmeg, rinyálni, hogy neki milyen nehéz gyerekkora volt, meg elkúrt fiatalsága, meg hogy vele senki se törődik és nincs már mér éljen. Én hallgattam ezt egy hétig, minden kibaszott este, mindig ugyanaz a rossz lemez. És én még aszittem, épkézláb pasit fogtam ki. Oké, szal egy hét házasélet után én idegileg totál zokni voltam, és azon agyaltam, hogy micsináljak egy ilyen taggal, aki szétfolyik itt nekem, mint a takony. A második héten csak tovább romlott a szitu, kezdte a nagymutterja halálát vagy mi a halált siratni, ami minimum húsz éve történt. Na erre besokalltam, mondtam: húzzál innen a picsába. Mutatja az ujját, hogy gyűrű. Én az enyémet erre kivágtam az ablakon, mégse bírt lekopni. Próbáltam kicipelni a lépcsőházba, de úgy szét volt esve, hogy semmit se bírtam vele kezdeni. Hívtam erre a zsarukat, hogy vigyék má az annyába. Néznek rám a zsernyákok, néznek a hapekra, vállat vonnak, kisétálnak, én meg fogom erre a filézőkést, beleszúrom vagy kétszer. Az, bazmeg, ellen se állt, szó nélkül bepusztult ott az én ágyamba.
Telefonáltam a kórházba, a diliosztályra, és mondtam, a férjem öngyilkos lett, szíven szúrta magát párszor, azzal átmentem egy haverhoz a melóból. Az meg próbált lelazítani, hogy nyugi, ilyesmi bármikor előfordulhat. Bedobtunk egy kávét, és reggel mentünk melóba. Másnap felhívtak a zsaruságtól, és levették pontosabban az infót. Én leadtam mindent, mondtam, bementem a klotyóra újságot olvasni, és azalatt a fószer kinyírta magát. Bevették az egészet, a csajok a melóban meg azt mondták, frankón csináltam, magára vessen, aki így lepukkan és ott rinyál, előadja a nagyhalált. Basszameg, nekem egy rendes hapsi kell, aki intéz mindent, perkálja a lóvét a lakáshitelbe, és befele hordja a kaját a frigóba, nem ki. Csak vannak egy pasinak is kötelességei, ha egyszer összecuccolunk.

Részlet a Tyhjän tien paratiisit (Útszéli paradicsomok) című kötetből.

JANKÓ SZÉP YVETTE fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében