Vérszerződés
Tort ültünk egy kapcsolat margóján, csak éppen nem disznótort. Tömtük magunkba, s egymásba (kicsin múlt, hogy effektíve kitömtük egymást) önmagunkat, a másikat. Volt ott hurka, meg kolbász, csak már azt sem tudtuk emberségünk, ragadozóságunk végén, mondjuk legalján, hogy éppen mit eszünk. Ellenségünket, társunkat, elhullott állatokat, vagy élőket? Nyilván mindannyian galambbal kezdtük (madárka is, ráadásul a béke madara...kinek kell a béke? Hol van az? Legbelül sohasem találjuk...), aztán jött a nyúl, őzike, kígyó, béka, BKV-ellenőr, politikus. Jöttek a belek, bélsár (mindenki sáros valamiben – bélsáros), nem sokkal később mentek is. Miközben valójában egytől egyig önmagunkkal akartunk kenekedni. Kikenekedni. Egyszer az életben. Az örök életben. Az örök élet hétköznapjaiban, amiben élünk, amit megélünk. Napi haláladagunk, véradagunk folyamatosan emelkedett, az égbe szökkent, s már istent, a szenteket kerestük, hogy vérüket vegyük. El akartuk venni mindenki életét, pedig csak a magunké kellett volna valójában, de az nagyon. Nem találtuk magunkat a vérben, a gyomrunkban (ami a sok béltől gyakran szétrobbant, majd újra felépítette önmagát), a szívben (legalább azt zabáljuk meg, ha már nem találunk benne semmit, mert oly üres), a másik szívében. Ha kitéptük egymás szívét (s így tulajdonképpen igazi önmagunkat egymásból), pár másodperccel később másik, új, elviselhetőbb létformában léteztünk. Nekünk sehogy sem volt igazán jó, a saját halálnak sem tudtunk örülni, mert mindig éreztük (megerősítés nuku), hogy úgyis feltámadunk. Ezzel az örök élettel meg most (éppen most) mit kezdjünk? Mit kezdhetünk a már oly sokszor emlegetett önmagunkkal? Amit, akit valójában szinte senki sem ismer. Én azt ismerem, aki lettem valakiből. A nem is igazán létező Apám fenyítéseire emlékszem. Arra, hogy véresre vert. Arra, ahogy öklével arcomba vágott. A vér ott, legbelül, mindenhol elborított. Nem taknyom, s nyálam folyt össze, hanem minden csepp vérem a számban, orromban. És én nyeltem. Betört szám, orrom, s én csak nyeltem a véremet, ami egyébként egy idő után nagyon ízlett. Aztán már nem volt elég a saját vérem. Szomjas voltam. Nagyon. Apám vére is kellett. Természetesen csak gondolataimban, vágyaimban tudtam szétmarcangolni azt az embert, akit apámnak ismertem meg túl régen. Hosszú, hegyes, éles szemfogakat csináltattam magamnak (vagyis lecsiszoltattam, nem féltem én a szuvasodástól), a fénytől sem féltem, templomba is bátran betettem a lábam, fokhagyma sem árthatott nekem. Azt hittem, én már egyfajta csúcsvámpír vagyok. Pedig csak egy fiú voltam, aki valamikor nagyon elrontotta életét. Először csak öregen, betegen elpusztult macskámat csapoltam meg, de aztán nem elégedtem meg a vérével, s felfaltam a macskám tetemét. Döbbenten tapasztaltam, hogy továbbra is korog gyomrom, egyre éhesebb lettem. Melák éhes. Először csak összecsipkedtem (a nyakuknál) a lányokat, akik visszautasították közeledésemet, aztán felfaltam a szomszéd törpét (akit egyébként Gullivernek hívtak), aki bemutatott nekem, pedig amputálták mindkét karját. Nem volt elég nekem senki, semmi. Nekem én kellettem. Annak, aki voltam, vagyok, az kellett, aki a lényegem. Csonkolni kezdtem magam. Szépen, lassan felfaltam magam. Az örök élet viszont nem hagyott nyugodni. A legkedvesebb barátom sem. Nem tehettem mást, átharaptam torkát. Semmi értelme nem volt semminek, de minden pusztítás amúgy is értelmetlen. Egy szekta tagja lettem idős koromra. A szektának köszönhetően idősíkok között ugráltam, megtanítottak az alakváltoztatásra. Kereszteztünk egy ufonautát egy zombival, így még világhírűek is lettünk. A hírnév azonban semmit sem ért. A szekta vezére csoportos öngyilkosságra biztatott minket. Egy ideje rajta vagyunk a témán. Bár mindenki tudja, hogy ebből a szempontból is reménytelen a helyzetünk. Amiben más csak reménykedik, s életének értelme, nekünk az biztos tudás. Tudjuk, hogy kik vagyunk. De nem merjük bevallani önmagunknak.
Judit, az anya
Anya lesz a feleségemből. Nagy az öröm, van életöröm is. Sőt, az van csak igazán, hiszen feleségem az én gyermekemet hordja a szíve alatt. Van öröm, mély öröm, hisz kislányom életének örülök, örülünk így, ennyire. Így kell lennie, így kerek a világ. Így természetes. Minden nehézség ellenére, illetve a nehézségekkel együtt: van élet, új élet (ha nem is olyan, amilyet Bernard Malamud írt meg nagyszerű regényében). A szerelem gyümölcse, élet két ember szerelméből. Az élet szóljon az életről, s a valódi szerelem is az élet nagyságát zengje (az élet mint szívbéli óriás). Az persze más kérdés, miről is szóljon az élet, pláne két szerelmes élete. Az élet az életről szóljon. Igen. Az élet a szerelemről szóljon. Erre is rábólintunk. De az élet, úgy igazán, az új életről szóljon. Úgy legyen. Mert az új életben minden megvan, ami csak kell. Minden. Se több, se kevesebb a mindenségnél. Minden megvan, legbelül, épen, sértetlenül. Ártatlanul pislog ránk az új élet, s benne igazi önmagunk.
Nyilván nem véletlenül gondolom azt, hogy gyermekünkben már most (még anyja méhében) ott van az, amik, akik mi, a szülei valójában vagyunk. Ott van benne mindaz, amik mindig is lenni szerettünk volna. Mindaz a jóság, őszinte, mély szeretet, ami bennem is megvolt a kezdet kezdetén. Maradt még belőle, ebből a jóból. Azt nem írhatom, hogy bőven maradt belőle. Éppen elég maradt. S mindezt a gyermekemnek adom. Jól emlékszem a pillanatra, mikor feleségem elém állt, s bejelentette: „Márton, édesapa leszel. Én pedig édesanya.” Az első gondolatom az volt (mármint miután magamhoz tértem), hogy szeretni felelősség. A szüleimet, feleségemet, macskáimat, barátaimat, hát még a gyermekemet. Olyan kevés eszköze lesz még rá életének kezdetén, hogy kifejezze, éreztesse velünk, mi van benne, mit szeretne. Nekünk pedig oly sok eszközünk, s lehetőségünk lesz rá, hogy tudomására hozzuk, mit is jelent ő nekünk valójában.
Mégis, ha nem is éppen akkor, amikor megtudtam, hogy feleségem (úgyis írhatnám: féleségem, teljesség-féleségem) várandós, valahogy arra is gondolnom kellett (mintegy erkölcsi kötelesség) picit később, hogy nekem is van anyám. Engem is anya szült, akármilyen ember is voltam, vagyok, leszek. Vajon milyen anya az én anyám? Illetve: milyen volt, s milyen lehetett volna? Anyám életet adott nekem, s nem azt az életet adta (vagy nem azt akarta) nekem, amit és ahogy éltem túl hoszszú ideig oly magányosan, kevés öröm mel, szép pillanattal, magányosan addig, míg Maricát, feleségemet meg nem ismertem. Anyám nyilván csodaszép, teljes életet akart nekem adni. S azt akarta, hogy életem elejétől a végéig igaz legyen. S szép. Úgy gondolta, hogy ami igaz, az szép, s ami szép, az igaz. Most már minden esélyem megvan arra, hogy szép életem legyen. Hosszú ideig minden igaz volt. Most már szép és igaz is lehet. Nem tudhatom, anyám hogyan fogadhatta a hírt: „Barnásné, gyermeke fog születni.” Biztos jól fogadta, biztos vágyott rám. S vágyott arra, hogy gyermeke, az új élet valóban áldás legyen. Nem tudom, áldás voltam, vagyok-e az ő életében, de az akartam lenni. Jó anya az anyám, s még jobb is lehetett volna. Mindig van hová fejlődni. Közös életünk során bizonyos szempontból nem kerültünk túl közel egymáshoz (nyilván mindketten tehetünk róla, s nyilván a szó valami nagyon fontos értelmében egyikünk sem tehet róla). Most is, az írás által próbálok közelebb kerülni hozzá. Próbálom őt minél közelebb hozni magamhoz. Próbálom őt a szavaimban, a szívemben elhelyezni. Elhelyezni őt a legjobb, az örök helyre. De észreveszem, megérzem, hogy már rég azon a helyen van. S ezért elmondhatatlanul boldog vagyok.
Molotov virgácsa
Az ember mindig jobbra számít. Én pedig „mértékadó becslések” szerint is ember vagyok. Persze ez sem úgy történt, ahogy azt elképzeltem annak idején, mikor még csupán álmodoztam, esetleg úgymond „rémálmodoztam” arról, ami azóta valósággá vált, az én valóságom részévé lett. Van az az újság, ami megmondja nekem, hogy mi a véleményem, és van az a Halál és Bulvár című lap, ami azt elemzi, hogy mi a valóság, és melyik celeb melyik pirulát vette be. Amióta Klaus Molotov is celeb lett, ő mindig a kék pirulát szedi be, sőt egyszer szerzett nagyon sok pirulát (persze nem legálisan), ahogy mostanában mások nagyon sok H1N1-vakcinát lopnak, és teletömte magát a pirulákkal. Nem történt vele semmi különös, Klaus Molotov csupán megtért. Isten lett a mindene, ő pedig mindig is kedves volt Istennek. Klaus kábé egy Istennek kedves állat, mert nem ember, semmiképp sem az. Az ember én vagyok, és én vagyok Bovaryné is, ráadásul Flaubert is. De minek. Az ábrándozás egy eléggé hátsó szándékkal közeledik az élet felé, fölé magasodik, s bizony megrontaná, ha az élet nem cselekedne váratlanul, s inkább az élet rontja meg az ábrándozást, nem pedig fordítva, ennyit tesz egy tökéletes megelőző csapás. Az újság, ami megmondja, hogy mi a véleményem, mostanában Mikulással, meg egy születendő gyermekkel foglalkozik. És természetesen Klaus Molotovval is foglalkozik, kétkolumnás interjút közöltek vele. Az interjú arról szólt, hogy telik Molotov egy napja. Milyen a celeb-lét, kedves Molly? Az interjú készítője csupán azt nem tudta, hogy Molotov tulajdonképpen az én szívem celebje, bennem és belőlem él, csak az utóbbi időben egy baleset folytán kilépett belőlem, s önálló életet kezdett, jelenleg is udvarol egy Berta nevű lánynak, aki nem is létezik, tehát jól kiegészítik egymást. Még az is előfordulhat, hogy Molotov azért szereti így, ennyire Bertát, mert a lány (ha egyáltalán lány ez a haladó gondolkodású lény) nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy azt a többi létező gondolná. Lehet, ha Berta élne, és oly valóságos lenne, mint mondjuk e sorok írója (aki egyébként létét a virtuális térnek, a klaviatúrának köszönheti), akkor Molotov nem is szeretné annyira. Simán előfordulhat például, hogy Klaus és Berta így beszélgetnek egymással: Klaus: Chatelsz velem? Berta: Meg hát!
Klaus Molotov már csak azért is szerethetné Bertát, mert úgy hívják, mint pár éve elhunyt nagymamámat. Molotov pedig nagyon szerette nagymamámat, bár nem ismerte őt személyesen, de az én nagymamámról való elbeszéléseim megérintették őt. Nagymamám szerette az embereket, én továbbra is próbálkozom, van egy listám néhány névvel, a többi rendben, jöhet. Nyilván annak idején volt bennem valami eredendő ártatlanság, úgy éreztem, képes vagyok erősen, tisztán szeretni, akartam is, nagyon, aztán nem minden úgy sikerült, ahogy helyesnek tartottam volna, volt gyűlölködés is, pedig az felesleges földi időtöltés. A szeretetet akartam élni, nem feltétlenül sikerült minden helyzetben, nem csak másokat gyűlöltem, magamat is, sőt, magamat a legjobban. Mostanában újra tanulok szeretni, élni, ha ezeket lehet egyáltalán tanulni, mintha minden úgy lenne bennem most, mint annak idején, amikor még minden rendben volt. Bizakodva, de nehéz szívvel indultam a világba, ahol találkoztam például a Feleségemmel, a Társammal, akit tudtam és tudok, akartam és akarok szeretni. Az Ő társaságában elengedem magam, és hagyom magam szeretni. Úgy, ahogy vagyok.
Mint azt az első mondatban megemlítettem már, az ember mindig jobbra számít. Nyilván jobb Molotovra számítottam. Én alkottam őt, felelős lettem érte, de bizonyos szempontból ő meg engem alkot. Formáljuk egymást, együtt alakítjuk történeteinket, közös történetünket. Azt akarom írni, hogy nyilván Molotov is jobbra számított. Talán arra, hogy jobban megírom őt, persze, még bőven írok róla a jövőben, tehát javítok helyzetünkön, illetve a megítélésemen. Igyekszem. Nem is tudom, mi vagyok én neki. Gazdatest? Nem, nem hiszem. Klaus Molotov tulajdonképpen lélek a lélekből. Újra és újra visszatér a lélekhez, amiből kiszakadt. Olyan az egész, mintha be lennék programozva, mint valami android, esetleg humanoid lennék, és Molotov az írás által (mivel az írás teremtő erő, sőt, az írás maga teremtés) örökölte volna tőlem a programot. A program neve: Embernek maradni. Pedig Molotov sohasem volt ember, írásaimban mégis leginkább arra emlékeztet. Mindenesetre Klaus tegnap kijelentette, hogy ő ember akar lenni. Szerintem Molotovval elszaladt a trójai faló, hogy ő ember akar lenni. Azóta nőtt meg az étvágya, amióta Feleségem is megismerte, és elfogadta őt, tulajdonképpen családtagként tekint rá. Mikulás napján is velünk ünnepelt. Kapott tőlem egy jó könyvet enyhe célzással a nem létező csizmájába (Philip Roth: Szellem el). Én viszont egy virgácsot kaptam tőle. Nézegettem a virgácsot, s arra gondoltam, nem voltam túl jó Molotovhoz az elmúlt években, de mindenkit bánt az élet. Molotov hozzám lépett, kivette kezemből a virgácsot, s a virgács az ő kezében egy szál rózsává változott. Felém nyújtotta. Elfogadtam, nem értettem félre, magamban mosolyogtam, s Molotov virgácsát Feleségemnek adtam. Úgy éreztem, a gyűlöletből is így lehet szeretet, az írásból meg valóság, ahogy most a virgácsból virág lett. Sőt, ennyi erővel, a csoda segítségével akár Molotov is olyan valóságos lehetne, mint bármelyikünk. Mert én egy csodát kaptam Klaustól ajándékba.
