Kiáltani való vers
Poem de ţipat
Az én nevem egy olyan boly neve,
hol összegyűlt az engem gyötrő összes rovar.
Egy közepes város szélén lakom,
rossz ételt eszem és nem alszom eleget.
Az élet nem a hosszabb vagy rövidebb lét,
hisz élet csupán egy halál után lehet.
Ringatom, ringatom magam,
mint egy ápolónő karjaiban,
kezdetét veszi életem egy kiáltással, egy felismeréssel.
Éjnek évadján nagyapám megtért a bányából,
boldogan. Nem számított, hogy mit csinált, mennyit dolgozott,
mindegy volt, kinek, s hogy a mély hóban miként vonszolta lábait.
Életben volt, és hazajött hozzám meg nagyanyához,
s éjjelente, érkezése után, órákon keresztül
úgy játszottunk, mintha a felhők kormával
sosem találkoztunk volna.
Panasz
Jelanie
Erős vagyok, erős és fiatal,
egy havas faluban nőttem fel,
tótágast álló erdők mellett,
melyek a küszöbig nyújtóztak,
egyedül nőttem fel, meztelenül,
egy gyümölcsös és egy fapuska társaságában, meg nagyapámmal,
ki fehér volt, mint a tejszerű ködök,
melyek minden áldott reggel bekúsztak a nyitott ajtón
egészen az ágyamig.
Fiatal vagyok, fiatal és gyáva,
pontosan azért, mert
elrejtve s elvadulva nőttem fel, mert ott
az iskolába az erdőn keresztül jártam,
s hazatértemkor a dúvadszag,
a vadállat nagy és meleg bundája alatt megolvadt hó szaga
az orrlukaimhoz tapadt, új érzékként,
mely sokkal gyorsabb és
sokkal magabiztosabb mozgásra késztetett,
s minden ágreccsenés, minden denevérsuhogás
oly közeli volt,
hogy beléjük haraphattam volna,
jó erősen, mielőtt felüvöltök,
oly közeli volt és oly eleven
a kis lények és a dúvad lélegzete,
hogy magammal vittem a ház faajtaján keresztül,
túl nagyapa éles szekercéjén,
túl nagyanya hideg simogatásain,
egészen az álmomba, velejébe az álomnak mely úgy ölelt magához,
mint egy kígyósziszegést rejtő óriási kőrisfagyökér.
Fiatal vagyok, erős és fiatal,
de csak azért, mert idejekorán láttam a vért,
amint óvatosan a földbe szivárgott,
csak azért, mert láttam az erős és bánatos férfi karjait
elerőtlenedni annak idején, csak azért, mert
semmi sem hiába veszett el akkor,
hisz eleinte egy fa kezdett ott cseperedni,
aztán illat terjengett,
körös-körül erős zaj hallatszott
egyenesen a tüdőből,
és ködként szivárgott be
a dolgok szívébe,
a fűbe, az erdőbe, a bogarakba s a virágokba,
ama zöld és fényes,
tél és vágyakozás ölelte világba.
Feledni való vers
Poem de uitat
Kevés olyan dolog van, melyre emlékszem s melyben megbízom.
Az emlékezésem az életem,
csakhogy a memóriámat meghamisítja a túl sok félelem
meg a túl kevés bizalom.
Egyike vagyok azon embereknek, akik nem köztetek éltek,
akik nem ugyanazokat a dolgokat ismerték és értékelték,
egyike vagyok azoknak, akik semmit nem tanultak életükből,
csak a képzelgésüket ismerték, szerették s élték át.
És amit elképzeltem: az ám az igazi élet.
Én precízen lejegyzek mindent, amire emlékezem.
Metronómpontossággal.
Ám a memóriám, mint mondottam,
nem a legmegbízhatóbb.
Ezért lejegyzek mindent, amit elképzelek,
metronómpontossággal,
csakhogy a képzeletem cseppet sem pontos.
S akkor én csak írok, írok, írok, kimerülésig,
míg belőlem semmi nem marad megíratlan,
míg szívem, elgyengült bika szíve, halálához közeleg.
És akkor, csak akkor, az élet értelmet nyer.
Megnyugszom, teát iszom, rendesen alszom.
Az ágyamban alszom, én meg a szerelmem,
ágyamban megteremtenek a vadfügefa levelei,
mellkasom a vadfüge levelei légzésének ritmusára
nyílik ki s csukódik be.
Egyszer, évek múltán, mikor a fügefa már nem lesz,
egy példátlan költeményt fogok írni.
Nem lesz szép, sem okos, sem ihletett,
olyan vers lesz, amilyenre nem is számítottam. Nem rólam szól,
nem az életemről, nem az életről,
nem a halálról –
de rólad szól majd,
bár, barátom, te sem vagy tévedhetetlen.
S akkor: ágyamban alszom, a vadfüge leveleivel takarva,
oldalról megszimatol a lusta szellő,
én pedig, egyik tenyeremet térdeim közé szorítva,
a másik oldalamra fordulok.