"Tagolt beszéd – félszavak"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Lexikonunk zárókötetei
JANKÓ SZÉP YVETTE
Vegyesművészet és provokáció - Beszélgetés Rosa Liksom finn írónővel*
ROSA LIKSOM
Prózái
M. BODROGI ENIKŐ
Jégzajlás a meänkieli kultúrában
VARGA P. ILDIKÓ
Sofi Oksanen – amiről beszélni kell
OUTI HASSI
A pofikönyvben hát minden reményünk?
Láng Orsolya
Majmos Madonna
A táncos diadalma
Csabai László
Versei
BARNÁS MÁRTON
Rövidprózái
COSMIN PERŢA
Versei
Goron Sándor
Versei
Jánk Károly
Versei
Mózes Huba
Versei
Szőcs István
Ismeret, tulajdonjog, közkincs (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Avagy ki és hol őrzi az emlékezés kulcsát?
BOGDÁN ZENKŐ
Váróteremben a Váróterem
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A zenétől a HITig
Hírek
 
COSMIN PERŢA
Versei
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Kiáltani való vers
Poem de ţipat

Az én nevem egy olyan boly neve,
hol összegyűlt az engem gyötrő összes rovar.
Egy közepes város szélén lakom,
rossz ételt eszem és nem alszom eleget.

Az élet nem a hosszabb vagy rövidebb lét,
hisz élet csupán egy halál után lehet.

Ringatom, ringatom magam,
mint egy ápolónő karjaiban,
kezdetét veszi életem egy kiáltással, egy felismeréssel.

Éjnek évadján nagyapám megtért a bányából,
boldogan. Nem számított, hogy mit csinált, mennyit dolgozott,
mindegy volt, kinek, s hogy a mély hóban miként vonszolta lábait.
Életben volt, és hazajött hozzám meg nagyanyához,
s éjjelente, érkezése után, órákon keresztül
úgy játszottunk, mintha a felhők kormával
sosem találkoztunk volna.


Panasz
Jelanie

Erős vagyok, erős és fiatal,
egy havas faluban nőttem fel,
tótágast álló erdők mellett,
melyek a küszöbig nyújtóztak,
egyedül nőttem fel, meztelenül,
egy gyümölcsös és egy fapuska társaságában, meg nagyapámmal,
ki fehér volt, mint a tejszerű ködök,
melyek minden áldott reggel bekúsztak a nyitott ajtón
egészen az ágyamig.

Fiatal vagyok, fiatal és gyáva,
pontosan azért, mert
elrejtve s elvadulva nőttem fel, mert ott
az iskolába az erdőn keresztül jártam,
s hazatértemkor a dúvadszag,
a vadállat nagy és meleg bundája alatt megolvadt hó szaga
az orrlukaimhoz tapadt, új érzékként,
mely sokkal gyorsabb és
sokkal magabiztosabb mozgásra késztetett,
s minden ágreccsenés, minden denevérsuhogás
oly közeli volt,
hogy beléjük haraphattam volna,
jó erősen, mielőtt felüvöltök,
oly közeli volt és oly eleven
a kis lények és a dúvad lélegzete,
hogy magammal vittem a ház faajtaján keresztül,
túl nagyapa éles szekercéjén,
túl nagyanya hideg simogatásain,
egészen az álmomba, velejébe az álomnak mely úgy ölelt magához,
mint egy kígyósziszegést rejtő óriási kőrisfagyökér.

Fiatal vagyok, erős és fiatal,
de csak azért, mert idejekorán láttam a vért,
amint óvatosan a földbe szivárgott,
csak azért, mert láttam az erős és bánatos férfi karjait
elerőtlenedni annak idején, csak azért, mert
semmi sem hiába veszett el akkor,
hisz eleinte egy fa kezdett ott cseperedni,
aztán illat terjengett,
körös-körül erős zaj hallatszott
egyenesen a tüdőből,
és ködként szivárgott be
a dolgok szívébe,
a fűbe, az erdőbe, a bogarakba s a virágokba,
ama zöld és fényes,
tél és vágyakozás ölelte világba.


Feledni való vers
Poem de uitat

Kevés olyan dolog van, melyre emlékszem s melyben megbízom.
Az emlékezésem az életem,
csakhogy a memóriámat meghamisítja a túl sok félelem
meg a túl kevés bizalom.

Egyike vagyok azon embereknek, akik nem köztetek éltek,
akik nem ugyanazokat a dolgokat ismerték és értékelték,
egyike vagyok azoknak, akik semmit nem tanultak  életükből,
csak a képzelgésüket ismerték, szerették s élték át.

És amit elképzeltem: az ám az igazi élet.

Én precízen lejegyzek mindent, amire emlékezem.
Metronómpontossággal.
Ám a memóriám, mint mondottam,
nem a legmegbízhatóbb.
Ezért lejegyzek mindent, amit elképzelek,
metronómpontossággal,
csakhogy a képzeletem cseppet sem pontos.
S akkor én csak írok, írok, írok, kimerülésig,
míg belőlem semmi nem marad megíratlan,
míg szívem, elgyengült bika szíve, halálához közeleg.

És akkor, csak akkor, az élet értelmet nyer.
                              Megnyugszom, teát iszom, rendesen alszom.
Az ágyamban alszom, én meg a szerelmem,
ágyamban megteremtenek a vadfügefa levelei,
mellkasom a vadfüge levelei légzésének ritmusára
                                                                nyílik ki s csukódik be.

Egyszer, évek múltán, mikor a fügefa már nem lesz,
egy példátlan költeményt fogok írni.
Nem lesz szép, sem okos, sem ihletett,
olyan vers lesz, amilyenre nem is számítottam. Nem rólam szól,
nem az életemről, nem az életről,
nem a halálról –
de rólad szól majd,
bár, barátom, te sem vagy tévedhetetlen.

S akkor: ágyamban alszom, a vadfüge leveleivel takarva,
oldalról megszimatol a lusta szellő,
én pedig, egyik tenyeremet térdeim közé szorítva,
a másik oldalamra fordulok.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében