a halálmágus
ezernyi jel világlik feléd
a távoli csillagszivek alól
fény és sötét
vagy magad is
játéknak játéka
láthatatlan nagy kezek
osztják ki a hajnal fényeit
azt hiszed megtörtént már
a megújhodást hozó belső bukás
de mindez csak az illúziók
végtelen látomástánca
egy újabb hajnalon jó lesz
minderre emlékezni majd
mintha naptánc holdtánc
bűvölné tekinteted
és nincsenek szavak
így belső üvöltés most
minden érzület
meg kellene tanulni végre
a feledés fázisait
lélekharang kondul
eloszlatja az ámulat hatalmát
s ahogy közelednek lassan
az alkony árnyai
jó lenne ébren maradni még
e sűrűsödő csendben
hisz éjfélre majd
a halálmágus
kiosztja ismét
sohase várt ajándékait
mintha tudatfeletti jel
véget ér majd ez a végtelennek
tűnő belső tusa
az érted és értem volt ez is
hajnalok és alkonyatok
fogyatkozása vagyunk
illatod íze még ott lapul a számban
jó lesz majd egyszer
elmerülni ebben az emlékben
minden tudatfeletti jel te vagy most
s ha már nem leszel
szavakból építlek körém
hogy otthonom légy
hogy emlékeztess örökké
hogyan mélyültünk valaha eggyé
egyetlen lüktető testté
másnak vagy valóság
„... és a Pokol nekem
teveled kezdetett”
(Charles Baudelaire)
másnak vagy valóság
nekem csak rémisztő
démonom már rég
hisz éjente álmaim mélyére
arcod mellé merül le arcom
s nem tud hajnalig felbukni onnét
másnak vagy valóság
nekem már csak gondolatörvény
micsoda beteljesülés ez neked
és micsoda fölény
egy látomás emléke
alakod
akár egy hajnali látomás emléke
a többnapos havazásban
szavaid bizsergést
tetováltak bőrömre
szívembe marta
hajad illatát a szél
szemhéjam belsejére
varázsoltad arcodat
hadd lássalak
akkor is
ha lehunyom
a szemem