1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

a halálmágus

ezernyi jel világlik feléd
a távoli csillagszivek alól

fény és sötét
vagy magad is
játéknak játéka

láthatatlan nagy kezek
osztják ki a hajnal fényeit

azt hiszed megtörtént már
a megújhodást hozó belső bukás
de mindez csak az illúziók
végtelen látomástánca

egy újabb hajnalon jó lesz
minderre emlékezni majd

mintha naptánc holdtánc
bűvölné tekinteted
és nincsenek szavak
így belső üvöltés most
minden érzület
meg kellene tanulni végre
a feledés fázisait

lélekharang kondul
eloszlatja az ámulat hatalmát
s ahogy közelednek lassan
az alkony árnyai
jó lenne ébren maradni még
e sűrűsödő csendben
hisz éjfélre majd
a halálmágus
kiosztja ismét
sohase várt ajándékait


mintha tudatfeletti jel
véget ér majd ez a végtelennek
tűnő belső tusa
az érted és értem volt ez is

hajnalok és alkonyatok
fogyatkozása vagyunk
illatod íze még ott lapul a számban
jó lesz majd egyszer
elmerülni ebben az emlékben

minden tudatfeletti jel te vagy most
s ha már nem leszel
szavakból építlek körém
hogy otthonom légy
hogy emlékeztess örökké
hogyan mélyültünk valaha eggyé
egyetlen lüktető testté


másnak vagy valóság
                „... és a Pokol nekem
                           teveled kezdetett”
                       (Charles Baudelaire)

másnak vagy valóság
nekem csak rémisztő
démonom már rég
hisz éjente álmaim mélyére
arcod mellé merül le arcom
s nem tud hajnalig felbukni onnét

másnak vagy valóság
nekem már csak gondolatörvény
micsoda beteljesülés ez neked
és micsoda fölény


egy látomás emléke

alakod
akár egy hajnali látomás emléke
a többnapos havazásban

szavaid bizsergést
tetováltak bőrömre

szívembe marta
hajad illatát a szél

szemhéjam belsejére
varázsoltad arcodat
hadd lássalak
akkor is
ha lehunyom
a szemem