(Nem mese ez, gyermek, így fedé filolog.)
Hogy tulajdonképpen mi is az, amit „mitikus látomás” szavakkal jelöl a tárgyilagosságra törekvő tudós kommentátor? Olykor bizony csak kényelmes fogalmazás, vagy jóindulatúnak látszani akaró megközelítés. Még akkor is, ha jóval Várkonyi Nándor előtt Magyar Adorján azt az utat járta, amit Várkonyi a maga számára így jelölt ki: „kísérletet tenni, összeegyeztethető-e az emberiség szellemi hagyománya, mítosz- és mondakincse a régészeti emlékek tanúságával s a történelmi és természettudományok eredményeivel?”
Mert szemben „A mese” állandó, bocsánatos hangoztatásával nem mentegetni szükséges a kutatás módszerét, hogy: „ne a mesét, hanem az igazságot keressük”-e látomásokban! (Várkonyi).
„Az emigrációban aztán – folytatja Csontos a levélben – többen ráharaptak erre az elméletre s különböző színvonalú műveket írtak e témára, pl. Nagy Sándor kiváló történész, aki »kárpátmedencei őstelepes paraszti népünket« emlegeti, ezt azonban mégis – Mezopotámiából hozatja. (Buenos Aires, 1968.)” Avagy Toronyi Etelka (szintén Buenos Aries, 1974) kisebb monográfiájában, A Kárpátmedence a kultúrák bölcsője, és a magyarok őshazája címűben, azt hangsúlyozza, hogy ő – szigorúan csak régészeti alapokon áll!
Radics Géza Chicagóban tucatnyi variánsban megalkotott, idehaza nagy példányszámban terjesztett irodalmias hangvételű alkotásban – Eredetünk és őshazánk – megemlíttetik ugyan Magyar Adorján neve és elmélete, de végül az érdembeli tárgyalás során a fejezetek közül éppen a Magyar Adorján megalkotta koncepció maradt ki. Úgy akarja rávezetni az olvasót erre az eredményre, hogy megkerülje az ötletadó nevét. Amikor erről megkérdeztem őt, hivatkozott különböző más olvasmányaira, – azokból azonban soha nem kerekedett volna ki készen ez az elméleti koncepció.
„A sok hazai kisepigon közül rendkívül kiemelkedik a híres-nevezetes szerzőpáros, Cser Ferenc–Darai Lajos (ez utóbbi állítólag egykoron marxista hitoktató is volt?), immár féltucatnyi könyv- és címvarációban terjesztik hatalmas felismerésüket Kárpát-medencei őshonosságukról. E nagy műveket a FRIG Kiadónak köszönhetjük. Már a címek is sokat sejtetnek: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében. Az újkőkori forradalom népei, Európa mi vagyunk, Kárpát-medence vagy Szkitia… Mit is mondjak: bombasztikus ötletek! Persze, ha belelapozunk a kötetekbe, árnyaltabb képeket is kapunk… A szerzőpáros esetében nehéz eldönteni, melyikük is az egyes fejezetek elkövetője? És az ihletforrások? Hol is kezdjük? Nagy az Isten internete! Ott aztán található az okos keresőnek, sok csuda dolog. Csak úgy önti a képernyő a régészeti, nyelvészeti, embertani megoldásokat, adatolásokat, még könyvtárba sem kell lábunkat betenni, minden házhoz jön… Ugyanakkor logikai sorrendet vagy megoldási irányokat nehéz követni e fércművekben, mindig ugyanazok az idézetek Magyar Adorjánból. (Az általa leírt 15 őstörzs nyelvének hangtani elkülönítése, vagy a mások által brosúra-stílusban ismertetett kultúrák újraközlése stb.). Nekik tetsző szerzők műveiből kimazsolázott részletek átemelése, stb. Szóval az úttörő epigonoknak sok mindent kell összehordaniok, hogy a végén eljuthassanak azokhoz az eredményekhez, amelyeket Magyar Adorján már régen megállapított, valódi és saját kutatásai alapján! Ám például, amíg Grandpierre Endre „forráselemzésekkel” igyekszik sajátjául eladni az eredményeket, ugyanakkor Cser dr. megannyi európai és ókori keleti nyelv „birtokában” sem kísérli meg, hogy egy-egy műveltségi szavuk eredetét elemezze vagy helyére tegye. A talentum még nem azonos a szorgalmas gereblyézéssel!
„Végezetül, bázeli barátunk, Meszlényi Róbert Imre is egy eredetinek tűnő monográfiával ajándékozza meg a magyar olvasót. Mindössze 78 oldalas, de szép kivitelű könyvének címe: A vallásalapító ősmagyarok kék lilioma. Itt is hiába keressük a bibliográfiában Magyar Adorján nevét – szerencsére, talán? De a hátoldalon rémisztő szövegből kiderül, olvasott eredeti kutatót is: »… az Aba nevű szkíták, akik Homérosz idejében még a Kárpát-medencében éltek és 1600 éves távollét után, a honfoglaláskor visszaköltöztek« – és itt most ne babráljunk részletkérdésekkel, hogy mindebből melyik szó nem igaz, de az »adorjáni elvándorlás« motívumát már saját eredményeként próbálja előadni… ám hogy miként lett a Csodaszarvasból Tarandoszok tanúvallomása? – azt tudálékoskodó irományának vallástörténeti zagyválásából sem lehet levezetni.”
„Tehát a magvetés jól sikerült az őshonossági elmélet terjesztése szempontjából, csak megalkotójáról esik egyre kevesebb szó az epigonok seregében… – s ezért néha nem árt helyükre tenni őket. És kevésbé vigasztal, hogy más nagyformátumú kutatóknak is vannak epigonjai!” – zárja levelét Csontos.
Ezzel egyetérthet az ember, de hát az effajta epigonizmus, utánzás, sőt lopkodás pozitívan is értékelhető: a sikert ábrázolja, ha torzító tükörben is. És nem minden utánzás, vagy pláne plagizálás rosszhiszemű, vannak, akik olyan elragadtatásba esnek egy-egy gondolattól, hogy – hajlandóak a saját nevüket is adni hozzá! Még érdekesebb, hogy a lélektani ambivalenciák törvénye alapján – valamit az ellenkezőjével is ki lehet fejezni –, valaminek a népszerűsítéséhez a gúnyolódás, parodizálás eszköze is alkalmas! És éppen ezért nem véletlen, hogy az igazán ellenséges viszonyulás sokszor nem is a gúnyolódás, nem is az elutasítás, hanem az elhallgatás! Márpedig Magyar Adorjánnak, még az Ősműveltség megalkotása előtt, már a Kérdések megjelenésétől kezdve, súlyos elhallgatásban volt része. Mint pl. Kmosko Mihálynak, Cserép Józsefnek, sőt egy-egy időszakban Várkonyi Nándornak és Kodolányi Jánosnak is. Ugyan hány embert ismerünk, aki szokta idézni, emlegetni, vagy akár szidni is utóbbinak Vízöntő és Új ég, új föld című regényeit?
Valójában azonban e téren az a legszomorúbb jelenség, hogy igen sok ember egy szellemileg nagyszerű jelenséget csak több-kevesebb hígításban tud vagy akar elfogadni!
Emlékszem, Plugor Sándor milyen elképedve mesélte, amit Amerikában a zseniális grafikus, Szalay Lajos körül megfigyelhetett: őt magát és műveit a társadalom nem valami nagy és főleg nem őszinte elismeréssel kezelte. De többé-kevésbé léha utánzóinak igen nagy volt a sikere! Ez a művelődéstörténetben eléggé ismert jelenség, ha nem is sokat emlegetik, pl. még Cervantes-szel is megesett, hogy a Búsképű lovag regényéhez valaki egy gyatra folytatást írt, és a nagyközönség azt is csemcsegve fogadta!
Azt, hogy sokan nem mertek a Magyar Adorján nevére hivatkozni, noha titokban egyetértettek vele, vagy nézeteit neve említése nélkül sem mondták ki hangosan, nagyon is meg lehet érteni. És nem is csak egyetlen irányból.
Mint említettem, Magyar Adorján a modern – a XX. század elején kialakult – és hihetetlen gyorsan végbement magyar irodalmi és köznyelvi forradalomból kimaradt; a XX. század magyar tudományos irodalma sem érintette meg. (Talán az egy Fáy Eleken kívül.) Ő a szellemi újdonságokhoz, elsősorban német, majd olasz szerzőkön át jutott hozzá, történetírásban, néprajzban, szociológiában, filozófiában egyaránt. Éppen emiatt – hozzászámítva azt is, hogy népszerűsítő módon, elsősorban a laikusokat akarta meggyőzni: – magyar nyelvű stílusa nemcsak avíttas, de van benne egy vidékies, néptanítós modorosság is. Ezért sokan fölényeskedve tekintenek le rá, főleg az „esszéizmus” sznobjai.
Szükséges azonban bevallani: érthető, hogy sokan idegenkedtek Magyar Adorján nézeteitől. Hihetetlenül különbözött minden mástól, akik és amik addig közkézen forogtak, vagy dugdosva jártak körbe. Mikor az Északi Vártán kiadónál megjelent az Elméletem első kiadása – némileg különbözik a későbbitől, pl. az Őstörzsek között a malájt is emlegeti! – odaadtam Lászlóffy Aladárnak, aki „elmebeteg” felkiáltással hozzámvágta. Levélben fordultam kiadójához (talán Kovárczy István?), honnét származnak Magyar Adorján értesülései az őstörténelemről? Azt válaszolta, nyilván transzcendens látomások útján, de a címét nem adhatja meg. Ezt végül is valakitől megszereztem, és villámgyorsan levelezni kezdtem vele. És jöttek a meglepetések: mindenre, amit kérdeztem, nagyon racionalista, pragmatikus szemléletre valló feleletet adott, és két év levelezés után meghívott magához, és leültetett a kéziratai mellé. Beláttam, hogy például a „hangsúlyozottabban nemzeti” beállítottságú olvasók sohasem fogják megkedvelni, mivel szerinte az eredeti magyarság nem katonanép, békeszerető kertész és földmíves foglalkozású, és éppen ezért harcias hódítók nem egyszer rá tudtak telepedni. És ami a megjelenésüket illeti, nem a mandzsu császári lovasság volt a divateszményük, ahogy ma sokan elképzelik, dohogta. Bámulatos, mennyi gyakorlati, életviteli témakörben volt otthonos, hajózástól madarászásig, a lápi világban folytatható gazdálkodásig, különösnek találtam azonban, hogy hajdani huszár mivolta ellenére, a lovas civilizációt, s a nagyállattenyésztést nem kutatta. Szerinte őstörzseink közül csak a fővonulatról már levált jászok (pl. a szármaták) és a törökök voltak katonás népek. Látogatásomról aztán beszámoltam László Gyulának, aki rögtön azt kérdezte: Engem nem szidott? Nem, feleltem, csak többször visszatért arra, hogy az úgynevezett lovasnomád civilizáció nem ad kulcsot a tulajdonképpeni magyarság történetéhez.
Nézetei kiválthatják azonban a vallásos érzületűek elutasítását is. Noha nagyon keresztényi a tekintetben, hogy elutasít minden erőszakot, a szelídség, a jótékonyság, a humanizmus kultúrateremtő erejében hisz, de a nagy kultúrvallások dogmáit, általában a tételes vallásosságot e vallások meghirdetett céljaival összefüggésben hatástalanoknak tartja, Igaz, megjegyezte, hogy a buddhizmus nem egy nagyon vad népet megszelídített, úgy-ahogy.
Manapság pedig „a politikailag nem korrektek” táborába utalja az a felfogása, hogy a fajok keveredését nem tartja pozitív jelenségnek, hevesen ellenez mindenféle promiszkuitást, ami az első részben említett antidarwinista biológiák elfogadásából következik. Itt jegyezzük meg, hogy a saját koncepciójában nemcsak a Kárpát-medencei őshaza, nemcsak az őstörzsek kiválása és elvándorlása, és nemcsak a nyelv(használat) és a látásmód, pl. a díszítőművészet öszszefüggése tekinthető lényeges mozzanatnak, hanem az időben való visszafele hátrálás szinte elképesztő mértéke: úgyszólván ahhoz jár közel, hogy az őstörténetet az őslénytannal kösse össze! Utóbbi időben ebben a vonatkozásban is vannak vele párhuzamban állítható szerzők, pl. a nemrég elhunyt Kemény Ferenc nyelv-zseni, Varga Géza írástörténész vagy Mesterházy Zsolt; bár az ő kiinduló pontjaik tagadhatatlanul mélyen különböznek a Magyaréitől. (Csontos Péter felsorolhatta volna odakintről pl. G. Krantz elvándorlás-elméletét, amely szerint a fejlett ekés földmívelés a Kárpát-medencei magyar őslakosság köréből terjedt el, és az északkeleti irányba elvándorlók első hullámaiból alakultak a finnugor népek, a következők megtermékenyítették beolvasztásukkal a szlávokat és a germánokat.) Avagy, Magyar Adorjánnak azok az utalásai, hogy az őskori magyar szellemi műveltség milyen nagy hatással volt az indogermánok nyelveinek és kultúrájának a kialakítására, akár John Allegro őstörténeti „látomásaival” is öszszeegyeztethetőek, és már a régebbi európai nyelvészetben és őstörténetben is voltak próbálkozások annak a bemutatására, hogy az indogermán nyelvcsalád és őskultúra nem eredeti, keverék-jellegű, pl. turanoid-szumeroid típusú és sémita nyelvek elemeiből…
Mindamellett érdemes arra is felfigyelni, hogy a fontosabb „délibábos” irányzatok alapítói közül kik nem támaszkodnak Magyar Adorjánra, illetve kik azok az akár előzményéül is felfogható szerzők, akikről ő nem vesz tudomást? Pl. szinte orrfacsaró, hogy Baráth Tibor, akit pedig egyesek Neohorvátistvánnak neveznek (helyesebb volna a Neopszeudohorvátistván) még bírálni sem tartja érdemesnek, holott a látszólagos őshazákra vonatkozó tételét szinte szó szerint átveszi. Magyar sem hivatkozik sem Horvát Istvánra, sem Otrokócsi Fóris Ferencre, akik pedig szintén tárgyalták, hogy a magyar nyelv nemcsak egyetlen etnikumnak – „népségnek” – volt az anyanyelve, hanem legalább hétnek, akik közt még az életforma, azaz civilizáció-típus tekintetében is nagy különbségek álltak fenn. Sajátságos, hogy szemben Horvát Istvánnal nem mutat különösebb érdeklődést az egyiptomi lehetséges vonatkozások iránt, holott tanulmányozta a nyugatetiópiai oromo (galla) nyelvet is, amire csak kellett lennie valamilyen indítékának. Annak idején 40 éve a Szumir és Szemere c. cikkemben, ahol először említettem Magyar Adorjánt mint „ultracentrikust”, szemben az excentristákkal, az utóbbiak közül külön kiemeltem Thomas Ferdinánd hajdani állatorvost, aki Nagykárolyban 1802–1805 körül három kis kötetet jelentetett meg. Ezekben foglalkozik a sémi eredetű etióp liturgikus nyelvben felvillanó „délibábizmusokkal”, majd azzal a felfogással, hogy mindazokon a tengerparti helyeken, ahol valaha föníciai és görög gyarmatok létesültek, előzőleg egyiptomi gyarmatok virágoztak, és ilyenformán a magyarság a Kaukázus alatti Kolchiszban keletkezett, az egyiptomi telepesek és a szkítha benszülöttek keveredéséből.
Szerintem Magyar Adorján nemcsak azért nem reflektált rá, mivel Kolchist is csak másodlagos őshazának tartotta, hanem mert mindig ingerülten utasította vissza a keveredés-teóriákat, amelyek rögeszmésen jelentkeznek a középkori szerzetes bérkrónikásoktól a mai olasz etruszkológus doktorandákig.
Sok mindent szükséges volna még felsorolni és egybevetni Magyar nézeteivel, egyes kortársai és elődei elképzeléseiből, s szólani például arról, miért nem vett tudomást pl. az Atlantisz-témakörről és az ahhoz kapcsolódó katasztrófa-elméletről? Mindezek meghaladnák azonban egy irodalmi lap lehetőségeit és a jelenlegi munkaképességemet. Ezért befejezésül egy nagy kortársától, Várkonyi Nándortól idézek egy passzust, amely olyan, hogy akár Magyar Adorján is írhatta volna.
„Kétségtelen, hogy a mondakutatást valódi történelmi diszciplínává lehet fejleszteni, mert a mondákban történeti anyag foglaltatik. Az okmányolt történetírás szükségszerűen hézagos, mert anyaga mindenkor töredékes, s ezért a belőle szerkesztett általános kép egy kissé mindig megbízhatatlan. A mondai anyag, a mondai előadás előnye ezzel szemben az, hogy a részletek elhanyagolása, sőt eltorzítása mellett csak lényeget nyújt, mégpedig rendesen ideális formában magas fokú történelmet, ahogy a történetnek meg kellett volna történnie, ha törvényszerűen, egyszerűen és érthetően játszódhatott volna le… E szempontból nézve egy monda vagy hitrege tartalmaz annyi anyagot, mint például egy piramis. Elvégre az a szellem, amely a mondákat létrehozta, teremtette meg az ókorok csodálatos emlékműveit is.”
