"Tagolt beszéd – félszavak"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Lexikonunk zárókötetei
JANKÓ SZÉP YVETTE
Vegyesművészet és provokáció - Beszélgetés Rosa Liksom finn írónővel*
ROSA LIKSOM
Prózái
M. BODROGI ENIKŐ
Jégzajlás a meänkieli kultúrában
VARGA P. ILDIKÓ
Sofi Oksanen – amiről beszélni kell
OUTI HASSI
A pofikönyvben hát minden reményünk?
Láng Orsolya
Majmos Madonna
A táncos diadalma
Csabai László
Versei
BARNÁS MÁRTON
Rövidprózái
COSMIN PERŢA
Versei
Goron Sándor
Versei
Jánk Károly
Versei
Mózes Huba
Versei
Szőcs István
Ismeret, tulajdonjog, közkincs (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Avagy ki és hol őrzi az emlékezés kulcsát?
BOGDÁN ZENKŐ
Váróteremben a Váróterem
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A zenétől a HITig
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Avagy ki és hol őrzi az emlékezés kulcsát?
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Korrajz, nemzedéktörténet. Minde-nekelőtt a nyíltan vállalt – nyilván családilag és a szerző érdeklődését tekintve is adott – magyar polgári lét és világ ábrázolása volt a cél. Ha nagy nevekre (írókra és megvalósításokra) gondolunk: Móricz és Németh László, Kodolányi (akár Illyés vagy a székely Szabó Gyula) a parasztembert, a legalacsonyabb társadalmi osztályok, rétegek hőseit, problematikáját képviselte s örökítette meg. Egy másik nagy vonulatba tartozik, a történelmi távlatokat is tekintve, Bánffy Miklós trilógiája mellett elsősorban a terjedelmében is páratlan Zilahy-„hagyaték”: A Dukay-ház. Márait, sajátosan különálló egyedi teljesítménye bevallottan a polgárság írójává, szócsövévé emelte-nemesítette – itt, persze, sok irányba el lehet indulni, megvan az indázások lehetősége: például Závada Pál nagyformátumú teljesítménye, anekdotákba, történetiségbe és erotikába ágyazva, javarészben a Móricz-, Németh-vonulatot viszi tovább, míg – erdélyiségben, a hazai színskálát gazdagítva – Vári Attila tüneményes groteszkbe hajló, már-már félabszurd történetei, szövegei a Krúdy-hagyományokból (is) táplálkoznak. Megint hangsúlyozni kéne, hogy – a semmiképpen sem valamilyen rangminősítésként említett szerzők sokrétű alkotásán, prózáján belül is – a családregényekről, nemzedékek életsorsának szépirodalmi szövődményeiről van szó.
Huber András mintegy ötszáz oldalas regénye*, A Ház a Domb utcában feltétlenül szépírói vállalkozás – jóllehet a szerzőt mindenekelőtt hely- valamint sajtótörténeti munkái, alapos kutató és feltáró tevékenysége tették ismertté – Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből; Szamos völgyi írástudók (Akikhez a múzsák bekopogtak); Hely- és művelődéstörténeti tanulmányok Désről (Összefutó utak) stb. –, ám a Ház a Domb utcábant egy karcolat és elbeszéléskötet, majd egy időszerű s egyben olvasmányerejű új novellagyűjtemény, a 2006-os Gyilkos nagy köd előzték meg; nem csupán sajtó- vagy kortörténeti kutatások tapasztalatával, hanem nyelvi és ábrázolásbeli válaszutakról és teljesítménnyel érkezett el hozzánk, 2010-ben.
A szorgalommal, lelkiismeretességgel alátámasztott nyomozókészség Hubernél konfliktuskereséssel és drámai leütésekkel is párosul, s az sem véletlen, hogy (a depressziós romániai „demokrácia” dacára) a közösség megtartó erejét bizonyító érzelmi és szellemi örökséghez való hűség – nevezzük múltba és előre látó lelkiismeretnek – az ő súlyos vesszőparipája. Ez tette íróvá őt. (Közeli példa lehetett még számára, ha nem is találni más fogódzót a hasonlatosságra, a Kő hull apadó kútba című regény is, melynek írója fiktív nevet adott volt szülővárosának, akárcsak Désnek Huber András. Réshida is „a térképen más néven szerepel”… A Módiék, Fegyvernekiék, Rézfalviék – a kisváros ismert nagy családjainak évszázada 1899 és 2006, két világháború és négy rendszerváltás közé esik.)   
A történelmi események, katasztrófák a családon belül a nemzedékek közötti konfliktus logikáját színesítik, árnyalják – teszik érthetőbbé; a szerző hozzáértéssel bánik sokrétű anyagával.
 A családi ház az időben is egybekapcsolja a szereplők sorsát, a cselekményszálakat, nem csupán a változó térben: lévén a megmaradás vagy az örökség megsemmisülése szempontjából ez a tét. Alkati kérdés, hogy Huber mekkorára növeszti regényét, tehetsége, ízlése és az írói rutin segíti, jóllehet ekkora életanyaggal, a különböző idősíkokat és színhelyeket bemérve sem könnyű betartani az arányokat. Szinte mindenre kiterjedő érdeklődése kulturált, gördülékeny stílust képes teremteni, ha sodróerejűt végig nem is. Hömpölygés, nagyobb hullámlökések jellemzik a kalandos emlékekből kibontakozó cselekményt, a korhangulat apró motívumokból áll össze; mindjárt a kötet elején az első világháború kezdetének eseményeit fölidézve. Fiume mint a Monarchia történetének része, a polai és a fiumei kikötő leírása erős történelmi érdeklődésre és ismeretekre vall, Huber András könyve itt Ottlik Géza világát és ifjúkori olvasmányélményemet, a Thurzó Gábor József és Putifárné című kötetének első tüneményes elbeszélését, A szép Kardosnét idézte föl bennem. Tóni nagyapa ifjúkori adriai és földközi-tengeri kalandozása, talán a színhely miatt is, még inkább Szakonyi Károly (ő is egy korábbi írónemzedék jelentős képviselője) legendákkal átszőtt, hasonló szerelmi történeteire emlékeztetnek. Kár, hogy a Ház a Domb utcában történelmi háttere ezúttal elnagyolt, a regény huszonkét évet átfogó első részében kissé eltolódik az arány a romantikus cselekményszál felé, és többnyire csak következményeiben jelenik meg a világháború, elmarad az impériumváltás földindulásos-földönfutásos tragikuma a viharos társadalmi, a reális nemzetiségi konfliktusok ábrázolásával.  Az olvasó fölkapja a fejét Tóni halálakor (1921), az elmaradt hagyatéki tárgyalásnál, s csak utána jön rá, hogy ez is a háború következményeként történt, mint sok más minden. Hogy ne is említsük itt összehasonlításképpen Camil Petrescu, átélt élményekből táplálkozó (épp ezért tárgyilagosságban is hiteles, megrendítő), klasszikus értékű művét, A háború utolsó, a szerelem első éjszakáját.
A második rész érzékletesebbé teszi a kisebbségi sors és a „középosztály” kálváriáját; a családi epizódok részletezőek, a különben eleven párbeszédek, valamint a bel- és külpolitikai helyzetre vonatkozó, a napihírekből ügyesen öszszevágott háttér olykor egymással felesel. A szerző helyenként mintha hasonló mondanivalót hordozó írónők (mondjuk Tóth Mária vagy Ignácz Rózsa) kifejezésmódjával élne; csakhogy náluk átélt vallomásokról van szó…
A leghosszabb – az első színvonalához felnőve sokkal összefüggőbb, valóságosabb és a Kálmán naplójának ötletével meg a párizsi „színnel” élénkebbé tett – harmadik rész, valamint a drámai erejű 40. fejezet remeklése (Rebike halála) után a befejező rész túlságosan vázlatosnak tűnik. Ötvenvalahány oldal terjedelemben lehetetlen vállalkozás megörökíteni az egy kerek évszázadot felölelő időszak egyharmadát (1974-2006); az utolsó tíz-tizenöt évből valójában a gazdasági elnyomorodás érzékeltetésére esik hansúly a regényben, a Ceauşescu-diktatúra léleknyomorító terrorjára csak elszórtan találunk utalást: a házkutatásnál, a falusi párttitkári packázásoknál, a Párizsból érkező rokonokat várók egyre erősödő félelménél és még néhány jelenetnél, mintha az író váratlanul kompromisszumot kötne tulajdon, részben átélt valóságanyagával.
Mindez azért bántó, mivel Huber Andrásból nem hiányoznak a másmilyen képességek, ezt másutt saját szövegeinek tartalom- és képformáló erejével – és a Ház a Domb utcában merész vállalkozásával igazolja. Nem nehéz ráérezni a felserdülő, jellemmé érlelődő figurák hitelességére, az emberismeretre és az írói leleményre egy-egy élvezetes monológ vagy külső ábrázolás során. Íme, egy példa rá (24–25. oldal) a Kolozsvárról érkezett fotográfus mesterről és az első d.-i reklámkép víziójáról: „Apró termetű, fontoskodó ember. Szíjazott bőrdoboz verdesi a térdét, vállán háromlábú faállvány. Id. Fegyverneki sietve köszönti, nem parolázik, szótlanul nézi, az miként szereli össze a gépét. Miután helyére kerül az állvány, s rá a furcsa külföldi szerkentyű, üzlete bejáratához lép, kihúzza magát és mozdulatlanságba merevedik. Szeme sem rebben, míg a fotográfus dobozának lencséjébe bámul. Közben arra gondol, a konkurencia majd kiadja a lelkét, amikor megjelenik az első réshidai reklámkép róla és az üzletéről a helyi újságban.
Az idegen, a biztonság kedvéért, több felvételt készít, fekete leple alól tar feje minduntalan előbukkan. (…) Már éppen összecsomagolná a gépét, amikor homlokára üt, s megkérdi: apa és fia nem kívánnak-e készíttetni vele néhány közös jó fényképet? Megcsinálhatja, akár felnagyítva, szépia-kivitelben és blondelrámába helyezve, ha úgy akarják.
Tóni fél fejjel magasabb apjánál, ahogy egymás mellé állnak. Reggel sötétszürke öltönyt öltött, s ennek most igencsak örvend. Apja is nyakkendőt visel s zakót, mint bármely kereskedő, aki ad a külsejére. Mereven állnak, és mosolytalanul mentik át magukat a jövőbe. Komolyság illik a férfiarchoz, már-már komorság.
Miután megszabadulnak a fotográfustól, öreg Fegyverneki megkönnyebbülten felsóhajt, meglazítja a nyakkendőjét, majd a fia kiteregetett diplomája fölé hajol.”
Ugyanúgy mesterien megírt a hizlalda-alapító gipszből készült mellszobráról olvasható passzus, mintha a mi hátunkon is hideg futna végig, mint az Edináén, aki gyermekkora óta irtózott tőle s megborzongott, valahányszor úgy érezte, hogy a fehér szempár őt fixírozza.
Megannyi megvalósult ötlet… Érdemes lett volna, a keretforma megőrzése mellett, a befejezés átgondolt hitelével is felerősíteni az egyes részek arányát és tartóoszlopait.

* Huber András: Ház a Domb utcában (A borítólap Lukács Solymossy Éva munkája). Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében