Korrajz, nemzedéktörténet. Minde-nekelőtt a nyíltan vállalt – nyilván családilag és a szerző érdeklődését tekintve is adott – magyar polgári lét és világ ábrázolása volt a cél. Ha nagy nevekre (írókra és megvalósításokra) gondolunk: Móricz és Németh László, Kodolányi (akár Illyés vagy a székely Szabó Gyula) a parasztembert, a legalacsonyabb társadalmi osztályok, rétegek hőseit, problematikáját képviselte s örökítette meg. Egy másik nagy vonulatba tartozik, a történelmi távlatokat is tekintve, Bánffy Miklós trilógiája mellett elsősorban a terjedelmében is páratlan Zilahy-„hagyaték”: A Dukay-ház. Márait, sajátosan különálló egyedi teljesítménye bevallottan a polgárság írójává, szócsövévé emelte-nemesítette – itt, persze, sok irányba el lehet indulni, megvan az indázások lehetősége: például Závada Pál nagyformátumú teljesítménye, anekdotákba, történetiségbe és erotikába ágyazva, javarészben a Móricz-, Németh-vonulatot viszi tovább, míg – erdélyiségben, a hazai színskálát gazdagítva – Vári Attila tüneményes groteszkbe hajló, már-már félabszurd történetei, szövegei a Krúdy-hagyományokból (is) táplálkoznak. Megint hangsúlyozni kéne, hogy – a semmiképpen sem valamilyen rangminősítésként említett szerzők sokrétű alkotásán, prózáján belül is – a családregényekről, nemzedékek életsorsának szépirodalmi szövődményeiről van szó.
Huber András mintegy ötszáz oldalas regénye*, A Ház a Domb utcában feltétlenül szépírói vállalkozás – jóllehet a szerzőt mindenekelőtt hely- valamint sajtótörténeti munkái, alapos kutató és feltáró tevékenysége tették ismertté – Lapok az erdélyi magyar időszaki sajtó történetéből; Szamos völgyi írástudók (Akikhez a múzsák bekopogtak); Hely- és művelődéstörténeti tanulmányok Désről (Összefutó utak) stb. –, ám a Ház a Domb utcábant egy karcolat és elbeszéléskötet, majd egy időszerű s egyben olvasmányerejű új novellagyűjtemény, a 2006-os Gyilkos nagy köd előzték meg; nem csupán sajtó- vagy kortörténeti kutatások tapasztalatával, hanem nyelvi és ábrázolásbeli válaszutakról és teljesítménnyel érkezett el hozzánk, 2010-ben.
A szorgalommal, lelkiismeretességgel alátámasztott nyomozókészség Hubernél konfliktuskereséssel és drámai leütésekkel is párosul, s az sem véletlen, hogy (a depressziós romániai „demokrácia” dacára) a közösség megtartó erejét bizonyító érzelmi és szellemi örökséghez való hűség – nevezzük múltba és előre látó lelkiismeretnek – az ő súlyos vesszőparipája. Ez tette íróvá őt. (Közeli példa lehetett még számára, ha nem is találni más fogódzót a hasonlatosságra, a Kő hull apadó kútba című regény is, melynek írója fiktív nevet adott volt szülővárosának, akárcsak Désnek Huber András. Réshida is „a térképen más néven szerepel”… A Módiék, Fegyvernekiék, Rézfalviék – a kisváros ismert nagy családjainak évszázada 1899 és 2006, két világháború és négy rendszerváltás közé esik.)
A történelmi események, katasztrófák a családon belül a nemzedékek közötti konfliktus logikáját színesítik, árnyalják – teszik érthetőbbé; a szerző hozzáértéssel bánik sokrétű anyagával.
A családi ház az időben is egybekapcsolja a szereplők sorsát, a cselekményszálakat, nem csupán a változó térben: lévén a megmaradás vagy az örökség megsemmisülése szempontjából ez a tét. Alkati kérdés, hogy Huber mekkorára növeszti regényét, tehetsége, ízlése és az írói rutin segíti, jóllehet ekkora életanyaggal, a különböző idősíkokat és színhelyeket bemérve sem könnyű betartani az arányokat. Szinte mindenre kiterjedő érdeklődése kulturált, gördülékeny stílust képes teremteni, ha sodróerejűt végig nem is. Hömpölygés, nagyobb hullámlökések jellemzik a kalandos emlékekből kibontakozó cselekményt, a korhangulat apró motívumokból áll össze; mindjárt a kötet elején az első világháború kezdetének eseményeit fölidézve. Fiume mint a Monarchia történetének része, a polai és a fiumei kikötő leírása erős történelmi érdeklődésre és ismeretekre vall, Huber András könyve itt Ottlik Géza világát és ifjúkori olvasmányélményemet, a Thurzó Gábor József és Putifárné című kötetének első tüneményes elbeszélését, A szép Kardosnét idézte föl bennem. Tóni nagyapa ifjúkori adriai és földközi-tengeri kalandozása, talán a színhely miatt is, még inkább Szakonyi Károly (ő is egy korábbi írónemzedék jelentős képviselője) legendákkal átszőtt, hasonló szerelmi történeteire emlékeztetnek. Kár, hogy a Ház a Domb utcában történelmi háttere ezúttal elnagyolt, a regény huszonkét évet átfogó első részében kissé eltolódik az arány a romantikus cselekményszál felé, és többnyire csak következményeiben jelenik meg a világháború, elmarad az impériumváltás földindulásos-földönfutásos tragikuma a viharos társadalmi, a reális nemzetiségi konfliktusok ábrázolásával. Az olvasó fölkapja a fejét Tóni halálakor (1921), az elmaradt hagyatéki tárgyalásnál, s csak utána jön rá, hogy ez is a háború következményeként történt, mint sok más minden. Hogy ne is említsük itt összehasonlításképpen Camil Petrescu, átélt élményekből táplálkozó (épp ezért tárgyilagosságban is hiteles, megrendítő), klasszikus értékű művét, A háború utolsó, a szerelem első éjszakáját.
A második rész érzékletesebbé teszi a kisebbségi sors és a „középosztály” kálváriáját; a családi epizódok részletezőek, a különben eleven párbeszédek, valamint a bel- és külpolitikai helyzetre vonatkozó, a napihírekből ügyesen öszszevágott háttér olykor egymással felesel. A szerző helyenként mintha hasonló mondanivalót hordozó írónők (mondjuk Tóth Mária vagy Ignácz Rózsa) kifejezésmódjával élne; csakhogy náluk átélt vallomásokról van szó…
A leghosszabb – az első színvonalához felnőve sokkal összefüggőbb, valóságosabb és a Kálmán naplójának ötletével meg a párizsi „színnel” élénkebbé tett – harmadik rész, valamint a drámai erejű 40. fejezet remeklése (Rebike halála) után a befejező rész túlságosan vázlatosnak tűnik. Ötvenvalahány oldal terjedelemben lehetetlen vállalkozás megörökíteni az egy kerek évszázadot felölelő időszak egyharmadát (1974-2006); az utolsó tíz-tizenöt évből valójában a gazdasági elnyomorodás érzékeltetésére esik hansúly a regényben, a Ceauşescu-diktatúra léleknyomorító terrorjára csak elszórtan találunk utalást: a házkutatásnál, a falusi párttitkári packázásoknál, a Párizsból érkező rokonokat várók egyre erősödő félelménél és még néhány jelenetnél, mintha az író váratlanul kompromisszumot kötne tulajdon, részben átélt valóságanyagával.
Mindez azért bántó, mivel Huber Andrásból nem hiányoznak a másmilyen képességek, ezt másutt saját szövegeinek tartalom- és képformáló erejével – és a Ház a Domb utcában merész vállalkozásával igazolja. Nem nehéz ráérezni a felserdülő, jellemmé érlelődő figurák hitelességére, az emberismeretre és az írói leleményre egy-egy élvezetes monológ vagy külső ábrázolás során. Íme, egy példa rá (24–25. oldal) a Kolozsvárról érkezett fotográfus mesterről és az első d.-i reklámkép víziójáról: „Apró termetű, fontoskodó ember. Szíjazott bőrdoboz verdesi a térdét, vállán háromlábú faállvány. Id. Fegyverneki sietve köszönti, nem parolázik, szótlanul nézi, az miként szereli össze a gépét. Miután helyére kerül az állvány, s rá a furcsa külföldi szerkentyű, üzlete bejáratához lép, kihúzza magát és mozdulatlanságba merevedik. Szeme sem rebben, míg a fotográfus dobozának lencséjébe bámul. Közben arra gondol, a konkurencia majd kiadja a lelkét, amikor megjelenik az első réshidai reklámkép róla és az üzletéről a helyi újságban.
Az idegen, a biztonság kedvéért, több felvételt készít, fekete leple alól tar feje minduntalan előbukkan. (…) Már éppen összecsomagolná a gépét, amikor homlokára üt, s megkérdi: apa és fia nem kívánnak-e készíttetni vele néhány közös jó fényképet? Megcsinálhatja, akár felnagyítva, szépia-kivitelben és blondelrámába helyezve, ha úgy akarják.
Tóni fél fejjel magasabb apjánál, ahogy egymás mellé állnak. Reggel sötétszürke öltönyt öltött, s ennek most igencsak örvend. Apja is nyakkendőt visel s zakót, mint bármely kereskedő, aki ad a külsejére. Mereven állnak, és mosolytalanul mentik át magukat a jövőbe. Komolyság illik a férfiarchoz, már-már komorság.
Miután megszabadulnak a fotográfustól, öreg Fegyverneki megkönnyebbülten felsóhajt, meglazítja a nyakkendőjét, majd a fia kiteregetett diplomája fölé hajol.”
Ugyanúgy mesterien megírt a hizlalda-alapító gipszből készült mellszobráról olvasható passzus, mintha a mi hátunkon is hideg futna végig, mint az Edináén, aki gyermekkora óta irtózott tőle s megborzongott, valahányszor úgy érezte, hogy a fehér szempár őt fixírozza.
Megannyi megvalósult ötlet… Érdemes lett volna, a keretforma megőrzése mellett, a befejezés átgondolt hitelével is felerősíteni az egyes részek arányát és tartóoszlopait.
* Huber András: Ház a Domb utcában (A borítólap Lukács Solymossy Éva munkája). Grafycolor Kiadó, Kolozsvár, 2010.
