"Tagolt beszéd – félszavak"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Gaal György
Lexikonunk zárókötetei
JANKÓ SZÉP YVETTE
Vegyesművészet és provokáció - Beszélgetés Rosa Liksom finn írónővel*
ROSA LIKSOM
Prózái
M. BODROGI ENIKŐ
Jégzajlás a meänkieli kultúrában
VARGA P. ILDIKÓ
Sofi Oksanen – amiről beszélni kell
OUTI HASSI
A pofikönyvben hát minden reményünk?
Láng Orsolya
Majmos Madonna
A táncos diadalma
Csabai László
Versei
BARNÁS MÁRTON
Rövidprózái
COSMIN PERŢA
Versei
Goron Sándor
Versei
Jánk Károly
Versei
Mózes Huba
Versei
Szőcs István
Ismeret, tulajdonjog, közkincs (befejező rész)
Lászlóffy Csaba
Avagy ki és hol őrzi az emlékezés kulcsát?
BOGDÁN ZENKŐ
Váróteremben a Váróterem
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - A zenétől a HITig
Hírek
 
BOGDÁN ZENKŐ
Váróteremben a Váróterem
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 3. (569.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Ha már arra a sorsa jutunk, hogy helyet kell foglaljunk egy váróteremben, akkor két választási lehetőség merül fel: vagy verejtékezve várjuk végzetünk beteljesedését és minden távozóval együtt érzünk, vagy kívülállónak tituláljuk magunkat, aki úgy szemléli sorstársait, mintha ott sem lenne. Utóbbi esetben, a véletlen által létrehozott kisebb jeleneteknek lehetünk szemtanúi, miközben az ad hoc közösség kommunikálni próbál.

Ilyen találkozásnak ad teret a Váróterem Projekt, az első – 2010-ben létrejött – kolozsvári, magyar független társulat, Sorsjáték (Faites vos jeux!) című előadása. Az Ecsetgyár Kis Termébe a játszók invitálnak be, miközben előkészítik a teret. A játékra mi is felkészülünk a folyamatosan vetített előadás-előzetesek által, mint amikor a fogorvosi rendelőben várakozva, protézisragasztó ajánlatokkal árasztanak el. A hangerő és a hirtelen váltakozó képkockák, a berendezés körül nyüzsgő színészek, a tolakodó tömeg kissé rémisztő hangulatot teremt, de egyszer csak minden leáll, elsötétül, majd a TV-show-k ismert erőbedobásával és parádéjával kezdetét veszi a Sorsjáték című műsor.
Molnár Margit, Imecs Levente, Visky Andrej, Csepei Zsolt és Vetési Nándor a kereskedelmi csatornák műsorvezetőinek attitűdjével magyarázza el az egy órás „társasjáték” szabályait, melynek lényege, hogy dobókocka, szerencsekerék, francia kártya és pálcikák segítségével határozhatjuk meg, mi nézők, az előadás tartalmát és folyamatát. Ezért minden jelenet improvizáció lesz, az aznap esti előadás soha meg nem történt és meg nem ismételhető szegmense.
Az öt színész kötéltáncot jár, az egyik pillanatban minket irányító civilek, aztán civilt játszó műsorvezetők s végül egymás után villantanak fel különböző karaktereket. Ahogyan játékmesterük, Hatházi András a bejátszott, inkább elrettentő hatású előzetesben elmondja, összpontosítást, egymásra figyelést, bátorságot, rögtönzést láthatunk: egyfajta színészmesterség óra zajlik le a szemünk előtt.
De mikor válik színházzá mindez? Abban a pillanatban, amikor párbeszédfoszlányokat hallunk egy váróteremben, vagy amikor metszéspontot keresve rakjuk össze a fejünkben a jelenlevők párhuzamos megszólalásait? Robert Cohen „tartalom nélküli”, hétköznapi párbeszédeit felhasználva, hasonló kérdéseket járnak be a színészek: miután a véletlen eldöntötte, hogy ki játszik, milyen témát, mivel, kivel és milyen gesztusrendszerben, mi nézők bármit beleláthatunk az alig öt-tíz perces jelenetekbe.
Egy óra alatt valóban társas-játék alakul ki, annak ellenére, hogy a rövid jelenetek nem engedik meg, hogy történetek szülessenek, nem ragadhatja el egyik tiszavirág életű hős sem a figyelmünket, mert amire kialakul egy út, a játszók meg is szüntetik azt. Az együttérzést az improvizáció hatása éri el, nem a hősökért, hanem a színészekért kezdünk el izgulni, akik a bukás lehetőségét vállalják fel minden újabb jelenettel, mert bármikor elronthatják a szöveget, elvéthetik az egymásra hangolódást.
A hirtelen váltásokat nagyszerűen kezelik a két éve végzett színészek, de olykor az egyoldalúság csapdájába esnek: Vetési Nándor egymás után bújik a másokat idegesítő együgyű bőrébe, Molnár Margit, egyetlen nőként egysíkúvá válik, Visky Andrej sokszor mutatja meg az Albu István rendezte A fizikusokból ismert elmebeteg figuráját. Csepei Zsolt és Imecs Levenete pedig egymás közt passzolgatja a szelíd szerelmes és az agresszív menő attitűdjét. Viszont az előadás gyors ritmusa miatt nem tudunk elidőzni ezeknél a hibáknál, az etűdök pörögnek, ahogyan a falra kivetített óra percei is.
Az idő múlását és szűkösségét nem csak mi érezzük, hanem a színészek is. Az előadás folyamán továbbra is önmaguk ügyelői maradnak és bizonyos időközönként, akár egy jelenet közepén is, leállnak, hogy megtekintsék mennyi idejük van még hátra.
A technikailag pontosan kivitelezett előadás kellékei és díszlete (Kürti Andrea) a játékhoz a maga egyszerűségét adja hozzá. A tárgyakat pirosra, fehérre vagy feketére festették, ami semlegessé teszi őket, így minden egyes szituációban idomulni látszanak a színészekhez. Ebben a lecsupaszított környezetben semmi nem térítheti el figyelmünket a játékról, az itt és most keletkező helyzetekről és megoldásokról. Mondhatni, az állandó elindulásnak, leállásnak, váltásnak sikerül elérnie, hogy egy rövid időre érezzük a jelent.
Végül egy óra után éles vágással zárják az előadást, a színészek elhagyják a teret és civilként jönnek vissza, hogy kitessékeljenek, mi nézők pedig csak kapkodjuk a fejünket: a jelenetnek vége, a nézői attitűdből váltani kell.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében