"az álom egyszer csak lenő a földig"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
Álmomban röhejes ellenálló vagyok - Bodor Ádám 1978 és 1981 között írt tárcáiról
Bányai Éva
„Én novellában gondolkodom” - Beszélgetés a 75 éves Bodor Ádámmal
Bodor Ádám
Augustinék
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat Mónika hűségéről
ANNA-LEENA HÄRKÖNEN
Köszönöm, nem!
Szőcs István
Okos vagyok, mint a tordai malac
Sebestyén Mihály
A longobárdok támadása
Domokos Johanna
Családi képek
VÉGH BALÁZS BÉLA
Versek kicsiknek, nagyoknak
Szántai János
Mielőtt meghalsz
Terényi Ede
Zene és Hit - Amikor hinni akarunk – a zenében
Márciusi évfordulók
 
SELYEM ZSUZSA
Álmomban röhejes ellenálló vagyok - Bodor Ádám 1978 és 1981 között írt tárcáiról
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

                                                              Az idő neki dolgozott.

Túl jók, hogy bármit is mondjak róluk.
Pont akkorák, hogy tisztán lássál, de még legyen kedved élni.

A diktatúra szó egyetlenegy tárcában sem fordul elő, még halvány szinoníma, rokonértelmű zsarnok sem szerepel – honnan veszem hát, mert venni veszem, hogy Bodor Ádám 1978 és 1981 közötti tárcáiban dúl a diktatúra?
Munkahipotézisként felejtsük el, hogy ahol és amikor Bodor Ádám ezeket a tárcákat írta, milyen volt éppen a politikai berendezkedés, kik is rendezkedtek be és hogyan. (Nem lesz olyan nagyon nehéz elfelejteni, nézzünk csak körül: eltelt azóta több mint harminc év, mások lettek a boltok, más a kínálat, de a ROM csokoládén kívül, mely napszítta trikolórjával a román totalitárius nemzeti diktatúrának állít nagyszerűen ironikus emléket, nem nagyon látjuk sem a politikai, sem a tárgyi kultúránkban a diktatúra emlékezetének nyomait. Érzékenységünknek pedig – ez most itt egy összkeleteurópai „mi”, de a világszínvonal sem sokkal különb – többnyire meg se kottyan, ha szabadságjogainkat nyirbálják, ha szomszédaink-felebarátaink éheznek vagy éppen utcára kerülnek.)
Ne keressük hát másutt, csupán a tárcákban a diktatúra jeleit: például, Rabuzin Jóska elhívja Sivárt, hogy a Túzokmálon mutasson neki valamit, az eső miatt mégsem mennek el, de másnaptól Jóska eltűnik, és az a hír terjeng, hogy a „hűvösön” van, vagyis börtönben. Hogyan? Egy iskolás fiút börtönbe zárnak? Ráadásul anélkül, hogy bármivel is vádolnák? Miért titkos még a vád is? Miért hallgatnak el, valahányszor Sivár Rabuzin Jóskáról kérdez? (Próbatömés)
Rekkné háza előtt ballonkabátos férfi őrködik, majd egy szürke DKV (?) kocsi érkezik, egy micisapkás férfi becsenget Rekknéhez, előbb nótagyűjtőként, majd tisztként mutatkozik be, és felajánlja, hogy ételt, ruhát, üzenetet vinne Rekknek – hogy hová is?, persze: a börtönbe. Mi van? A fél világ a börtönben ül? És miért adja ki magát a tiszt először nótagyűjtőnek? Ha küldhet a férjének csomagot Rekkné, miért nem postán küldi?  Utána a ballonkabátos férfi állít be egy farkaskutyával, szagmintát venni – Rekkné bágyadtan engedi be, eszébe nem jut, hogy valamiféle felhatalmazást kérjen. (Üzenet)
Álmát meséli valaki: két prikulics meglátogatta, és a zsírosbödönből kiolvasztotta az egyik a zsírt, hát egy hatlövetű is benne volt, a másik a vasalódeszkáról fejti le a vásznat, hát ott van alatta Bélbor térképe hetvenötezres léptékkel; éppen a töltények iránt érdeklődnek, amikor csengetnek; fölébred. Azt mondja az érkezőnek: rémlátomásai voltak. Miért remeg valaki attól, hogy két prikulics keresgél a lakásában? (Álom, hideg szobában)
Aztán egy másik valaki mondja, hogy magnót kölcsönzött kislánya születésnapjára, egyébként benzinkutas, vagyis nem éppen a legparanoiásabb szakmák egyikét műveli, mindenesetre úgy érzi, figyelik, követik, a végén meg, amikor újra rámondja a magnóra a kislánynak szánt jókívánságait, ezzel a félelmetes marhasággal zárja: „Igen, Beácska ma lett négyéves, adjon neki a jóisten még egy ennyit.” Nem veszi észre, mit is mondott, a tárca azzal zárul: „Engem is megnyugtat, amikor hallom a saját hangomat.” (Frontátvonulás)
És mivel magyarázzuk azt, hogy ha Brazíliából várnak vendéget, a szomszéd kölcsönben fölajánlja kényelmes bőrfoteleit, valamint hogy melegszendvicsnek a félbevágott, némi reszelt sajttal megszórt, lerben sütött kiflit hívják? Csak a szegénységnek volnának a jelei? De akkor miért nyugtatják meg a szomszédot, mikor visszaszállítják a foteleket, hogy a hazai éghajlati viszonyokról a mesztic lánnyal nem beszéltek? (Brazília éghajlata)
A házbizalmi pedig távcsőn keresztül figyeli, hogy az új lakó mivel is foglalatoskodik, majd részletes jelentést ír. Miféle intézmény, miféle hivatal kérne jelentést arról, hogy otthonukban az emberek mit csinálnak? Demokráciában, ugye,  alapvető emberi jog a privátszféra tiszteletben tartása, a házbizalmit a távcsövével bírság kifizetésére és/vagy gyógykezelésre invitálnák minden ésszerűen működő társadalomban – ez az úriember viszont feladatot lát el, mi több, miközben elégedetten szemléli művét, az adott közeg legfőbb értékeit látja benne megcsillanni:
„Jelentésnek igenis jelentés. De nem egyszerűen annyi. Üzenet egy lakásból, egy szobából, ahol nem szünetel este sem a munka, ahol egy egyén termel a javából. Ő, a házbizalmi, miközben egy munkafolyamatot mozzanatonként megörökített, nem csupán vélt kötelességét teljesítette, hanem elgondolkoztató módon ábrázolta az anyagi javak keletkezését. Ilyen értelemben ő maga is egy realista alkotás szerzője.
A házbizalmi elégedetten csettintett. Igen, ezt akár be is küldhetné valamelyik lapnak. Sőt, be is fogja küldeni, hogy adottságaira mások is fölfigyeljenek.” (A bojtkészítő)
Ugyan ott van némelyik írásban az 1989-ben megdőlt diktatúrának a markere, az „elvtárs” megszólítás, ám Bodornál nem ilyesmin múlik az, hogy miféle törvények is uralkodnak téridőnkben. Nem egy bármire kiaggatható szimbólum jelzi a zsarnokságot, hanem minden apró részlet róla regél: a szagok, az ételek, az italok, az épületek, az utcák, az emberek, és ahogyan egymáshoz viszonyulnak mindezek.
Miért, hogyan viszonyulnak egymáshoz? A zsarnokság alatti létezés alapérzelmével: félnek. Egyszerűen bámulatos, hányféleképpen érzékelteti Bodor Ádám a félelmet. Nem tudom (de addig fogom olvasni, míg csak lesz valami), hogyan képes Bodor Ádám másfél oldalon megteremteni – nem leírni! megteremteni – a diktatúrák hangulatát, és ugyanazon a másfél lapon kiröhögni, kiröhögtetni is azt. És tovább is van: anélkül, hogy relativizálná a helyzet komolyságát. Hogyan képes ennyire bonyolult és ennyire árnyalt érzéseket előhívni azzal az egy-két lapnyi szöveggel?
Ha a félelem dominál, az embernek lidércesek az álmai, ezt így szoktuk mondani. Bodor erre mit ír? Prikulicsos álmot. Két apró lény kutatja át a házat, és talál olyasmit, amiért évtizedekre börtönbe rekkenthetik az embert. És hol találják meg a tilos tárgyakat? Megint egy deheroizáló kép: a zsírosbödönben, illetőleg a vasalódeszkán. Prikulicsok, zsírosbödön, vasalódeszka versus ellenállás – nyilván a deheroizálás nyerne, csak röhögés lenne, csak cinizmus, ha Bodor nem csavarna még egyet a történeten azzal, hogy egyes szám első személyben mondja el. Álmomban röhejes ellenálló vagyok: ebbe a négy szóba próbálom meg belesűríteni és beleegyszerűsíteni Bodor tárcáinak bonyolult szövegmozgását – mert még mindig könnyebb lesz ezt kibogozni, mint az igaziakat, miközben azzal áltatom magam, hogy az igaziak megformálásából is érzékeltetek valamit.
Első csavar: ellenállás, rezisztencia – effélére oka kell, hogy legyen az embernek (egyébként élne és aludna szimplán, közvetlenül, édesdeden – vagy ahogyan Bodor Ádám meséli A börtön szagában Balla Zsófiának: ha nem alakul úgy az élete, hogy 16 évesen lecsukják, eszébe nem jut írónak lenni, koktélt kortyolgatna valahol Caprin). Ellenállás: ergo kizökkenhetett az idő, valamiféle igazságtalanság történik. Igazságtalansággal szemben föllépni: szép és hősies.
Második csavar: röhejes – ergo vagy csak az ellenálló képzeli, hogy igazságtalanság van, hogy eljátszhassa a hérosz szerepét (Hamza ilyen Az érsek látogatásában), vagy akkor tartom röhejesnek, ha ügye picike, onnan, ahonnan nézem, alig látszik.
Harmadik csavar: vagyok – ezzel a (fiktív) énnel kizárja azt a lehetőséget, hogy valóságos igazságtalanság híján csak belehergelte magát a hérosz szere-pébe, hiszen magáról állítja, tehát tudatában van annak, hogy röhejes ellenálló. Ha azonban itt megállna a történet, akkor valamiféle lemondást, öntetszelgő kétértelműséget ábrázolna, miszerint én ugyan megteszek mindent, de semmi értelme nincs. Sokan játsszák a kultúrpesszimizmus ezen magasztos szerepét kizökkent időkben, köszönhetik is nekik a zsarnokság haszonélvezői, hiszen ezzel az ellenállás mint lehetőség úszik – a mindent elárasztó reménytelenségben és céltalanságban, miközben az önbecsülés persze megmarad. (A jól ismert szólam: „Nem azért nem teszek semmit, mert gyáva volnék, hanem mert a világtörténelem azon művelt elméi közé tartozom, akik mindig is látták, hogy az ellenállásnak semmi értelme.”) Ám Bodornál jön a:
Negyedik csavar: álmomban. Az álom efféle előzmények után ahelyett, hogy viszszavenne az érzésből (csak föl kell ébrednem, és vége), inkább megerősíti azt. Az álom magányos dolog, nyilvános beszédhelyzetekben pedig abszolút irreleváns akció. Nem felel meg semmiféle elvárásnak, mert álmaim nem tartják be a társadalmi szerepek határait. Ha az önbecsülésem pusztán az álmomban maradt meg, akkor nem olyan biztos, hogy a probléma megszűnt, s én mehetek koktélozni.


Gyerekek

A diktatúra infantilizálja az embert – ezt ilyen tisztán és egyértelműen Kertész Imre mondta ki. Ha megnézzük, hogy miféle-kiféle alakok mászkálnak Bodor tárcáiban, olyanokkal találkozunk, mint például az ingázók, akik rohadt almával, poshadt paradicsommal, éretlen vadkörtével dobigálják a pályaőrt, valahányszor a vonattal elhúznak mellette (Az érsek látogatásában a szeminaristák dobálják az Izoldába zárt tébécés betegeket). Az Ingázók pályaőre pedig, mert hát neki is biztosít Bodor Ádám egy dobást, egyik szemlélőútján a sínek mentén egy ingázót talál, aki minden jel szerint kieshetett a vonatból. Beviszi az őrházba, majd felesége kérdésére, hogy „Ki a fene van odabenn?”, azt válaszolja: „Egy ingázó. Ma végre fogtam egyet.”
Az oroszkucsmás idegen férfi a Megbocsátásban kavicsokat halászott ki puszta kézzel a jeges tóból, azokkal állít be Vlassza asszonyhoz – ami persze lehetne romantikus gesztus is, de hát egyrészt ki állította, hogy a romantika nem infantilizál, másrészt pedig az mégis visszavesz a lovagiasságból, hogy a férfi azt is hozzáteszi: ő nem más, mint a Svancné macskája.
Két fiatal férfi csuromvizesen bekopog Ervant Mazakján emeleti, folyóra nyíló ablakán, kiderül: örvénybe kerültek csónakként használt felfújt gumibelsőjükkel. Vendéglátójuk nem kérdezi meg, mit is kerestek a folyón egy gumibelsővel? Gyerekek szoktak effélével játszani, itt viszont szó nincsen játékról, Mazakján amiatt aggódik, hogy a szomszédok mit szólnak majd, ha látják elmenni tőle a két fiatalembert, jóllehet bejönni nem látták őket. Ebben a jelenetben a felfújt gumibelső és az aggodalom együttes eredménye a diktatúra lehelete: ez a két fiatalember szökni próbálhatott egy minden bizonnyal elviselhetetlen helyről, másként miért is vállalkozott volna efféle gyerekes járművel közlekedni egy várost átszelő folyón? (Hajótöröttek – egyébként az öreg Hamzának hasonlóan izgalmas megoldásai vannak a szökésre Az érsek látogatásában.)
A gyermeki gondolkodásmód az elbeszélői perspektíva része A télapó feleségében: a télapójelmez viselőjét a helyzet tanúja, Date Maharadze azonosítja a télapóval, az elbeszélő pedig megmarad az ő redukált érzékelési szintjén. Vicces, hogy ez a télapó a lehető leghétköznapibb dolgokat cselekszi: a kocsárdi állomás restijében valami erőset iszik, asszonyával régi vasalók felvásárlásáról és azok értékesítéséről beszélgetnek, ám ahelyett, hogy ráébredne bárki is arra, hogy aha, ez tehát csak egy télapónak öltözött, úgynevezett normális férfi, minden további gesztus a télapóba vetett hitet erősíti. Még a logika is részévé válik a gyermekded konstrukciónak: amikor a piros köpenyes férfi az asszony ölébe ejti a kezét, és ott is hagyja melegedni, levonja az elbeszélő a következtetést: a nő bizonyára a „télanyó”. Mi több, reflektál is e következtetés lehetetlenségére, ám ez egy újabb poén, hogy a tárca horizontján télanyónak lenni pusztán lingvisztikai probléma: „Ha volna ilyen, a télanyó.”
Felnőtt, ivarérett férfi képes békát vinni ajándékba (Egy kis figyelmesség), névtelenül telefonálni és egy verekedést megszervezni (Névtelen telefonáló), felnőtt, ivarérett nő képes a vonat étkezőkocsijában ujjal kinyalni a krémes tálacskát (Egy jól ápolt testrész) stb.
A tárcákban mindez egyáltalán nem fura: olyan világot érzékeltetnek, ahol az emberek dobigálják egymást, felvágnak nemlétező erejükkel, gumibelsőn utaznak valamerre, férfiak bújnak el a nők elől és így tovább. Bodor tárcáiban – legalábbis az én olvasatomban – mindez nem groteszk, mivel a helyzetek nincsenek annyira feltupírozva vagy elszállva, hogy szórakozzunk rajtuk egy jót, utána meg legyintsünk: á, badarság, semmi közünk hozzá.
Szórakozunk rajtuk, és eláll a lélegzetünk attól, hogy a gyerekes viselkedési formák miért is olyan ismerősek. Badarság, igen, de van közünk hozzá.
Mi történik a családdal, ha a felnőttek infantilisak? A családi viszonyok legszélsőségesebb megsemmisülése a Szeméttároló című tárcában olvasható: még csak az sincsen kimondva benne, hogy mi az a „kicsi szörnyűség”, amit a gyerekek a szeméttárolóban találtak, és amiért nyomozni kezd a rendőrség. A felnőttek a gyerekek kitartó kérdezősködésére: „mi van ott?” – előbb azt válaszolják: „semmi”, aztán, mivel ez alig hihető: „egy nyúzott kismacska”. Ez utóbbi legalább konkrét hazugság, meg is nyugtatja a tárcában szereplő gyerekeket (szemben a korábbi válasszal, mert az elvont értelemben igaz volt: tud olyan lenni a világ, tudnak olyanok lenni a szülők, hogy a gyerek a szemétben végezze).
Valamelyest jobb dolga van Vilinek a Minden szerdánban, akit apja, Nagy, szerda lévén, meglátogat. A fiú anyját, Naggyal szemben, Kiss Lucának hívják, a gyerek csak későn bukkan elő, számonkéri apján ígéretét, hogy elviszi őt Bajkonurba, az apának viszont letelt a látogatási ideje, mennie kell, az anya pedig biztosítja a fiút, hogy nem viszi el se Bajkonurba, se sehová, a gyerek meg annyit válaszol: „Tudom.”
„Mondd szépen, kedvesem – szól a kertész az örökbefogadott fiúcskához –, mi is a neved, eddig hogyan szólítottak?” (Egy kertész) Bodor a hiányzó családi kapcsolatokat nem pótolja valami egyébbel, a sivárság itt nincs feloldva, fantáziával felfújva, a sivárság a téma, az esemény. A formája, megközelítésmódja, stílusa pedig maga az apró részletek iránti figyelemben megcsillanó szeretet.
S még egy észrevétel gyerektémában: ha nem gyermekké lett felnőttekről, hanem valóságos gyerekekről ír Bodor Ádám (itt is, de másutt is), azok döbbenetesen érettek, komolyak. Gondoljunk csak Bebe Tescovinára a Sinistra körzetből. Itt pedig egy iskolás fiú, Rabuzin Jóska tökéletes nyugalommal elmegy a fogorvoshoz, cigarettázik – és börtönbe zárják; a Mihálka-fiúknak kertjük van (szülőkről szó nincs), ebben a kertben meg foglyot tartanak, egy másik gyereket, s amikor az elbeszélő leereszkedően megkérdi ettől a rab-gyerektől, „te ki fia-borja vagy?”, kimért, visszategező és fenyegető választ kap: „Semmi közöd hozzá [...], de ha beleütöd az orrodat a dolgunkba, te is idekerülhetsz.” (Várakozás)
Az elbutult felnőttek mellett tehát erős, komoly gyerekek élnek itt, akik vagy börtönbe kerülnek, vagy valamiféle börtönőrökké válnak – csak hogy véletlenül se gondoljuk, hogy a diktatúra komoly gyerekei volnának a megoldás, ne mondogassuk azt, amit elég gyakran hallani, hogy legalább megedződnek, és ők majd okos felnőttek lesznek. Mert lehetnek ugyan okosak, mint a nap, ha pusztán kétféle szerep közül választhatnak.


Foglalkozások

A címadó novella jelzi: nem a látványos eredményeiről ismert, köztiszteletben fürdőző foglalkozásokat űzik, tán nem is éppen jószántukból, az emberek. Az utolsó szénégetők Kopf nevű szereplője szabadidejében Barcsay Jenő Művészeti anatómiáját bújja, a házbizalmi jelentést ír a bojtkészítőről (a rendszerre nézve veszélyes nő lehet a bojtkészítő, hogy megfigyelik). Aztán ott van Titi Bock késdobáló Barbara Anatolia nevű asszisztensével. Súbert mester nem zenél, hanem játékfestő műhelyt vezet, Lóránd és Kovács F. taxidermista, Pungucz kárpitos, Bahunek forgalmista. Egy „én” pedig, akárcsak Géza Kökény egyik emanációja a Sinistra körzetben: benzinkutas.
A Múlékony emlék című tárcában az éppen bontásra kerülő Portzolán-ház a különféle foglalkozások gyűjtőhelye volt: cipész, cukrász, fodrász, hulladékgyűjtő, paplankészítő dolgozott itt. (Csak annyit tudunk meg, hogy bár egy házban dolgoztak, egymástól nem rendeltek semmit. Bodor ezen az egy ponton közvetlen társadalomkritikát fogalmaz meg: „Talán ez a mérhetetlen tartózkodás, önérzetes szakmai büszkeség is rejtett oka lehetett annak, hogy egy napon egy durva deszkából ácsolt csúszdán eregetni kezdték a Portzolán-féle házról a tetőcserepeket.” Ám éppen ezzel a közvetlen kritikával jön létre a melankolikus „múlékony emlék” ellenpontja. Nem tartozik ez a szöveg Bodor legravaszabb tárcái közé, de kusza politikai szituációkban érdemes elővenni némi tisztánlátás reményében.)
Amellett, hogy eléggé időpocsékoló és minden időkben maximálisan periférikusnak tartott szakmákban jeleskednek a szereplők, egy másik jelenség is feltűnik: az embereknek valahogy ide-oda csúszik a szakmája – vagy annak külső reprezentációja. Erre példa Porczolán a Születésnap című tárcából: az elején törvényszéki írnok, a motel éttermében tudósnak mondja magát, később bevallja, hazudott, nem tudós ő, hanem dinnyetermesztő. (S az, hogy egyetlen betű különbséggel ugyanúgy hívják őt, mint a sokféle műhelynek otthont adó házat, első látásra pusztán bájos egyezés, örömteli játék, többedszeri olvasásra viszont minden létezőknek egyenlőként való elgondolása.)
Zoltán Mazakján szakmáját, Porczo-lánnal szemben, mások keverik összevissza: a buszon valaki „doktor úrnak”, a kasszásnő „mérnök úrnak”, a szomszéd „tanár úrnak” szólítja – és ezek a megszólítások mind ugyanabban a mondatban szerepelnek: „Igaz az, amit a ... úrról mostanság hallani lehet?” (Zoltán Mazakján válasza minden esetben az, hogy igen, igaz. Holott már a kérdésekben ott az ellenkezője – Bodor Ádám tárcájának viszont nem a rágalmazás a tétje, hanem ennek paródiája: a végén egy szomszéd a csöveken kopogtatva, morzéjelekkel kérdezi meg ugyanezt, végül egy macska néz rá, de őt már Zoltán Mazakján nem engedi megszólalni.)
A kötet második felében viszont mintha kitágulna a világ, az örökös Olajprés utcai helyszín átvált Monbijou utcára (Berlin), Paronjan utcára (Jereván) vagy akár Kalinyin sugárútra (Moszkva), és egyre többször tűnik fel Menyhárt doktor, a külkereskedő és jogász, akit valahogy méltán érnek afféle meglepetések, mint az, midőn Pozsonyból Kassa felé utazván egy olajzöld Volvo veszi fel, az autót történetesen egy apáca vezeti, huszonhat éves, Givenchy parfümtől illatozó apáca, akit ráadásul nem zavar a dohányfüst, mi több, maga is rágyújt. (Mater immaculata) Tökéletes helyzet: a Volvo csomagtartójában történetesen behűtött pezsgő van, Menyhárt doktornál pedig éppenséggel egy tóparti nyaraló kulcsa. Ez egy másik világ, de éppoly vicces, mint a korábbi szegény: itt apránként az derül ki, hogy minden tökéletes. Menyhárt doktor hezitál – és megint egy tökéletes válasz! A szöveg ritmusa, ez a szakaszosan, óvakodva megrajzolt tökéletesség ugyanúgy paródia – a tökély paródiája – mint korábban a röhejességig szabályozott és kontrollált társadalomé volt a házbizalmi és a bojtkészítő epizódja.


Prózatechnika mint ellenállás

A Moszkva ORWO filmen című másfél oldalnyi képleírás annyira bravúros, hogy azt már Bodor is túlzásnak érezhette, később nem találkozunk nála hasonlóval, csak egy-egy részeredményével. Miről is van szó? Ebben a tárcában a bevezető mondat után, mely eligazít a technikai adatokat illetően (18 DIN-es ORWO film, én-elbeszélő), egy fotót mesél el, szinte semmi mást. Úgy mondja el, mi is van azon a képen, hogy közben jelzi a pillanatot. Egy pillanat, szinte nincs is, semmiség: autók (Volgák), fények, emberek, gumilabda, felhők, két kövér lány, akik a képen – hiába várja ezt egy másik alak – nem fordulnak meg már soha.
Bodor Ádám itt a közvetlen tájleírást helyettesíti a fotográfia leírásával. A technika közvetítésével kétféle időt visz bele a prózába. A pillanat az egyik időegység – ezzel érzékelhető, hogy mindaz, amiről itt szó van, végletesen kevés ideig létezik, hiszen a következő pillanatban már a felhők megváltoztatják formájukat, a Volgák beveszik a kanyart, a tiszt felbukik a szürke gumilabdán stb. A másik időegység pedig a soha: a fotográfia ideje, a fotográfia tehetetlensége és reménytelensége, valamiféle örökkévalóság-paródia, a művészet önkritikája. Bodor tájleírásai – ebből a tárcából értettem meg – nem közvetlenül, naivan ábrázolják az úgynevezett világot, éppen attól lett olyan mozgalmas a Sinistra körzet és a Dolina, mert nála a fa, a szikla nem mindentől – és nekem most itt az a fontos: nem az idő múlásától – függetlenül áll (mint mondjuk a tájleírásaiért kultivált erdélyi szerző esetén, akinél a hegyek mintegy paradicsomi, transzcendens világban állnak rendületlenül), hanem kétféle időnek kitéve. Bodor világa nem technika előtti, nem nosztalgikus és a legkevésbé sem naiv: a fotográfiát beépíti a szövegformálásba. A bodori táj egy fénykép leírásának iróniája.
A kötet első szövege, A szeszgyár tűzfala egy képeslapot ír le, nem a helyszínt – itt is jól megfigyelhető ez a prózatechnika, a fotográfia leírása, majd annak ironikus elégtelensége. Ám ettól az iróniától a szöveg a legkevésbé sem fog megdicsőülni, inkább egyféle ide-oda mozgás jön létre a médiumok között. Hiszen a végeredmény mégiscsak a fakó képeslap a helyszínről, nem pedig Princz Tóni és Zsuzsanna-Annamária óvatos barátkozása.
Van még ebben a karcolatban egy másik Bodor-csel is, amit, a kínai osztályozásmániát szem előtt tartva, úgy nevezhetnénk, hogy „a téma belehallgatása egyetlen jelzőbe”. A belehallgatás szót itt nem úgy értem, hogy kicsit meghallgatja, aztán továbbmegy, hanem szó szerint: ahelyett, hogy valamit elmondana, inkább belehallgatja valamibe. Például itt van ez a két gyerekféle, Tóni és Zsuzsanna-Annamária, málnát szemelgetnek a szeszgyár udvarán. Bodor tárcájában ezen a málnászáson és néhány rövid kérdésen-feleleten kívül nem történik semmi, viszont az udvar szokatlan jelzője – „a szeszgyár buja kis kertjében” – mutatja, miről nincsen szó.
Persze, ki ne tudná, hogy Bodor Ádám mennyire ökonómikusan ír, de azt eddig nem kérdeztem meg, hogy mi is az, amit kihagy. A novellák, a regények a maguk komplexitásával elterelték a figyelmemet az apró mondatmunkáról, itt viszont végre észrevehettem valamit, amitől akkor is már-már eksztázisba kerülök, ha pusztán egyszeri véletlenről van szó. A mondat látszólag egyszerű:
„Jóval elmúlt éjfél, én meg állok Moszkvában a Vörös téren, és nézem.” (Egy asszony átment a téren)
Mi hiányzik? A tárgy. (A válasz a mit nézek kérdésre.) A tárca következő mondata megerősíti a gyanút, hogy megjelölt tárgy híján mit is néz az elbeszélő: hát persze, a helyhatározót. Igen, ez jellemző Bodor Ádámra: ha helyhatározó és tárgy kell egy mondatba, akkor az egyiket kihagyja, és – mit ad isten? – a tárgyat hagyja ki. A helyhatározó nélkülözhetetlen. A tárgy kötött, passzív. A tárgy tárgyiasítás eredménye, az irodalom viszont képes ezeket a szegény tárgyiasítottakat felszabadítani, aktív helyzetbe hozni! Messze van még ettől a tárgykihagyástól az esernyő denevérré, a nylon-zacskó sirállyá válása (és a sirály nylonná alakulása), de a tárgy mint probléma itt pompázik szemünk előtt!
Sokan azt várják az irodalomtól, hogy megnyugtassa őket: minden jól van, s ha netán mégsincs minden jól, akkor minden rosszul van, de ebben az esetben mi éppen abban vagyunk érdekeltek, hogy rosszul is menjen minden – vagy ha ez sem, akkor biztosítson minket az író arról, hogy valaha minden pompásan működött, és akkor attól fogunk megnyugodni; a lényeg, hogy megerősítse és eszünkbe vésse a sztereotípiákat, a rögzült szókapcsolatokat. Mert ezek közvetve azt susogják: ne izgulj (és ne bomolj), semmi nem változik. De mit tesz Bodor a sztereotípiákkal?
Részint azokat is kihagyja.
Részint pedig, ha mégis fölhasználja egyiket-másikat, olyan közegbe helyezi, hogy ezek a pöffeszkedők, bénítók, örökkévalóságot hőzöngők nevetségessé váljanak, mint például itt:
„Egy számomra mégiscsak déli ország fővárosa ez, nem is hallottam eddig, csak tikkasztó, forró nyarairól, kiégett, sivatagos felföldjeiről, a falakig kószáló sakálakról. Most meg, mit látnak szemeim: hó üli meg a repedéseket.” (Légifelvétel, kiemelés tőlem)
Ha nem egy vidám társaság közepén kiált fel valaki meglepetésében, hanem egy kietlen repülőtéren, ahol senki sem várt rá, a „mit látnak szemeim” hurráoptimizmusa valamiféle savanykás pótlelkesedéssé, kicsivé, ostobácskává válik. A Tetőterasz című tárcában szintén felbukkan egy rögzült szókapcsolat, de hogyan! „Az idő neki dolgozott” a megszokott közegében elismerést fejez ki, elégedettséget, sikert – itt viszont egy házikabátos, rettenetesen másnapos szállóvendég várja a reggeli 9 órát, hogy végre kiszolgálják alkohollal: „A házikabátos férfit ez sem zavarta, járt az óra az abrosz alatt is. Az idő neki dolgozott.” Röhej: ennek az időnek nem valamiféle beteljesedésig, apokatasztázisig, pusztán reggel 9-ig kell valahogy dolgoznia, hogy a karóra tulajdonosát végre kiszolgálja a pincér egy pohár erős itallal.
El nem tudom képzelni, miket is mondhattak a nyilvánosság előtt ezekről a tárcákról 1978 és 1981 között, amikor hétről hétre az Utunkban megjelentek. Hiszen mindazzal ellentétesek, amit a kor ideológiája elvárt volna – mi több, az ellentétes ideológiával is ellentétesek.
Minden ízükben a sztereotípiákkal terelgető ideológiákat teszik nevetségessé. Most is – bármilyen kicsi is legyen ez a pillanat.


Az utolsó szénégetők
. Magvető Kiadó, Budapest, 2010.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében