– Múlt év novemberében jelent meg, Az utolsó szénégetők címmel, ’78–’81 között keletkezett, korábban kötetben nem közölt kisprózáid gyűjteménye, amely kötet a legújabb jelzések szerint igen előkelő helyre került az Írók Boltjának könyveladási listáján. Mi a keletkezéstörténetük, illetve miért nem szerkesztetted kötetbe korábban ezeket a kétflekkes tárcákat?
– Annak idején, a hetvenes években Kolozsváron szabadúszóként éltem, a négy-öt évenként megjelenő kötetek honoráriuma nem jelentett biztos megélhetést, enyhítést a gondokon csakis a rendszeres publikálás jelenthetett. Ötletemre, miszerint apróbb szépirodalmi jegyzetekkel gyakrabban jelentkeznék, az Utunk szerkesztősége nyitottnak mutatkozott. Ha jól emlékszem, heti-kétheti rendszerességgel 1975-től kezdtem közölni tárcákat, tetemes részük belekerült a Megérkezés északra és A Zangezur hegység kötetekbe. A mostani anyag az A Zangezur hegység leadása után keletkezett. Fényesen persze ebből se lehetett megélni, de talán már közelebb állt a létminimumhoz.
– Hogy még a hetvenes éveknél maradjunk: korabeli leveleidből és elszólásaidból egyaránt kiderül, hogy annak idején regényt akartál írni. Mi lett azzal a regénnyel? Illetve mi a véleményed a regény versus novella műfaji polémiáról? E tárcák születési idejében mintha jobban megbecsült műfaj lett volna a rövidpróza.
– Nem, a rövidpróza akkor sem volt megbecsült műfaj, a regény kiadónál, olvasónál akkoriban is élt-visszaélt a prioritásaival. Nyugatabbra, könyveim idegen nyelvű megjelentetői is elsősorban regényt kérnek, a rövid írás a kiadói tapasztalat szerint a regényhez képest kevésbé eladható. A velem nagyon jó viszonyban levő spanyol kiadónál, de a zürichinél is áll egy-egy prózakötetem, ha jól emlékszem, novelláskötetem idegen nyelven – az 1981-es román köteten kívül – csak a lengyel Czarne kiadó figyelmének köszönhetően jelent meg. Regényt valóban szerettem volna írni, egész addig, amíg rá nem jöttem, hogy erre alkatilag teljesen alkalmatlan vagyok. Én novellában, a novella látványában, hangulatában, dimenzióiban, eszközeiben gondolkodom. Az persze más kérdés, hogy egy 10-15 darabból álló novellafüzér azonos helyszínen, nagyjából összefüggő cselekménnyel, azonos szereplőkkel, tulajdonképpen regénynek tekinthető. A Sinistra is novellák koncepciójában készült, mégis regény, egyazon történet, annak valamennyi kellékével. Én, úgy látszik, ilyen regényeket írok. Egyébként ha már szóba került, a novellát nemesebb műfajnak érzem a regénynél. A zenében ez a kamaramű és a szimfonikus mű viszonya.
– Gyakori szereplői e rövid írásoknak az elvtársak, megfigyelők, sőt át lehet látni Nyugat-Berlinbe, visszafordítják az utazót a határról stb.: ilyen „környezetben" nem tartottál a cenzúrától? És nem voltak gondjaid a cenzúrával?
– Kétirányú a kérdés: először is, nem tartottam a cenzúrától, mert attól kezdve, hogy tartani kezdek tőle, olyan természetű gátlásokat gerjesztek magamban, amelyeket művészileg már nem vállalhatok. Másrészt a cenzúrára való napi figyelem mégiscsak inkább a szerkesztőség dolga. Egyébként is szerencsés alkat vagyok, mert engem nem a politika elvárásai késztettek arra, hogy ezeket a – ha úgy tetszik – „rázósabb” írásaimat a közölhetőség érdekében finomítsam, hanem esztétikai elvárásaimnak megfelelve eleve így is akartam őket megírni. Hasonló tartalmú darabokat, bár ott kevésbé lettek volna érdekesek, egy polgári demokrácia körülményei között is ugyanígy írtam volna meg. Emellett a cenzúrával tényleg soha sem volt gondom, erről esetleg a szerkesztők mesélhetnének, de sose jutott tudomásomra, hogy a hivatal részéről bármikor politikai természetű kifogások érkeztek volna az írásaimmal kapcsolatban. Erre érzek én egy másik magyarázatot is, éspedig azt, hogy a cenzúra, a központi figyelem első sorban a román írókra irányult, a magyar cenzoroknak pedig első sorban nemzetiségi, történelmi felvetésekre kellett odafigyelniük, márpedig ilyesmit az írásaimban aligha találtak. Lehet, hogy néha gyanakodtak, történhetett némi fejvakarás az írásaim olvastán, de úgy látszik, nem láttak nyomós okot a beavatkozásra.
– Valójában lett volna okuk rá, csak lehet, hogy nem mertek magukra ismerni.
– Persze, kicsit mindig kényes, egyenesen komikus lehet a cenzor állásfoglalása. Hogyan is képzelné ő magát, illetve a féltékeny hatalmat olyan pozícióba, illetve társadalomba, aminek a gyakorlatától a demokrácia elveire való hivatkozással hivatalosan elhatárolódik.
– Mozdulatlanság, bezártság érződik e novellák tájain és a benne élő figurákon, viszonyokon, ugyanakkor mindenki úton van, vagy legalább útra készül, szokás szerint csomaggal vagy anélkül. Sőt, a motívumok, de a szereplőfigurák is átjárnak egyik novellából a másikba. A Bodor-írások zöme egy zárt, megfigyelt, ellenőrzött, behatárolt világra utal, ugyanakkor jellemző a lazaság, rafinált átverések és kibúvások sorozata, egyfajta szabadság megidézése. Elválasztható egymástól e két ambivalens fogalom?
– Nem, szerintem ez a két dolog elválaszthatatlanul összefügg, mert ha az ember egy viszonylag zárt társadalom foglya, annak közérzetével, mindennapos megélésével, akkor természetes, ha ösztönösen renitens gondolkodással védekezik. A mozgásban, a mobilitásban, lazaságban a kibúvókat keresi. Látszólag ambivalens fogalmak ezek, közben szorosan együvé tartoznak, a szabadság gondolatához kötődnek.
– Az Utunkban a következő sorozatcímek alatt jelentek meg írásaid: A táj vonzásában, A város megközelítése, Helyszínek. Terek, helyek, tájak, színek. Milyen a tér-képzeted? Milyen tér-képekkel dolgozol és azokat hogyan formálod szöveggé? Milyen az a madártávlatú táj, ami egy rosszul exponált kép során elevenedik meg, mint pl. A szeszgyár tűzfalában?
– Nem tudok erre megbízhatón válaszolni, ugyanis ezek az írások egy-két útirajzszerű tárcát leszámítva nem konkrét élmények alapján születtek, a fiktív tudósítások nem is egy behatárolható tájra utalnak. Utólag lehet, úgy néz ki. Legtöbbször és nemegyszer a lapzárta sürgetésében keletkeztek, a képzelet verejtékes mutatványai, pillanatnyi kínos rögtönzés eredményei. Akkor nem voltak bevallott tér-képzeteim, igaz, a későbbi domináns látvány már akkor erőteljesen kezdett körvonalazódni.
– Az írások általános jegye az állandó kiszolgáltatottság, de valamiféle lazasággal, egyfajta úri nemtörődömséggel keveredve, mindent áthat a nyelvi és szituációs humor, valamint az irónia és önirónia. Hogyan működteted/működik ez a nyelv, ez a próza?
– Nem tudom. Ezek, azt hiszem, olyan kérdések, amelyeken az írónak nem kell túl sokat töprengenie, ezek sokkal ösztönösebbek, mintsem, hogy most magabiztos, megbízható magyarázattal kielégítő választ adhatnék. Az bizonyos, hogy ha már tényleg arról beszélünk, hogy ezekből az írásokból egy kiszolgáltatott társadalom képe rajzolódik ki, akkor az csak természetes, hogy, mint említettem, az ember a merev rendszer kötelékei közül, képzeletben is lazaságokba menekül, és ennek kialakul természetesen a maga nyelvi közege is, ami ezt hordozza, közvetíti. Úgy érzem, a nyelvet, továbbá a stílust maga a tartalom alakítja, nem valami szerencsés dolog, ha ez fordítva történik. De hát én ilyen elméleti kérdések taglalásába nem szívesen mennék bele, magyarázatokat sem keresnék, nem is ez a dolgom, az a meggyőződésem, hogy a művészeten nincs mit magyarázni. Az irodalomelmélet és kritika mára annyi öncélú, fontoskodó steril példával szolgál, hogy nem szívesen tévednék a területeire. Irodalomtörténészek részéről olykor nevetséges fejtegetésekkel találkozom.
– Elhallgatásokkal van tele ez a próza, és itt nem a nyitott történetvégekre gondolok (amikor nem tudjuk meg az aktuális történetből, hogy pl. ivott vagy továbbvezetett az álapáca, vagy Bubenkó nekiment-e Kaligernek). Mit hallgat el a próza, mit hallgatsz el, mi az, amiről nem beszélsz?
– Azt, amit prózaeszményem szerint fölöslegesnek tartok elárulni, amit az olvasó képzeletére akarok bízni, az értelmezésre egy nyitott esélyt kínálni. Éspedig azért, mert én is ilyen történeteket olvasok szívesen. A hétköznapok is tömérdek talánnyal vannak tele, miért lenne ez más az irodalomban. Mitől lenne oly kategorikus, magabiztos a szerző a következtetéseiben, ha maga is bizonytalanságokkal, kétségekkel van tele.
– Honnan jön ez a bizonytalanság?
– Bizonyára ezt sugallja korunk, a környezetünk. Zaklatott korszak. Ilyenkor az ember a morális készségeiben, otthonos eszközeiben legyen bizonyos, egyebekben nem igen van rá oka.
– Írásaid hangulata, de az értelmezésük szempontjából sem érdektelenek a benne előforduló, gondosan megformált nevek, feltűnt azonban, hogy a régi Mukkermanból Morgendorf lett az Egy kis figyelmességben. Miért keresztelted át ezt a figurát?
– Azért, mert Mukkerman a Sinist-rában emlékezetes személyiséggé nőtte ki magát, ezt a nevet nem lehetett – bár korábbi keletkezésű – egy teljesen más testalkatú és személyiségű figurával megismételni. A későbbi, a kamionsofőr Mukkerman méreteivel és öntörvényű viselkedésével teljesen elnyomta ezt a cingár, gyámoltalan bunkó kis alakot. Föl kellett áldozni. Ez persze utal a névadási szokásaim egykori esetlegességére is, pedig erre azért kényes vagyok. Tény, hogy a Sinistra-beli Mukkerman kioltotta, megsemmisítette névbeli elődjét.
– Vannak más változtatások is? Korábbi szövegeidbe is visszanyúltál: megtoldottad egy-egy novella végét, átírtál szövegrészeket. Milyen a korábbi, megjelent szövegeidhez való viszonyod?
– Találtam néhány bántó, értelemzavaró pontatlanságot, felületességet, slendriánságot, ezeket tettem helyre. Korábbi köteteimbe nagyon ritkán nyúltam bele, a Magvető által 1980-ban kiadott Milyen is egy hágóról ne beszéljünk, mert abban otromba és dilettáns módon a szerkesztő tett kárt, magam olyankor vizsgálok felül egy-egy részletet, ha erre nagyon erős késztetést érzek, és az írásban vagy bennem valami az idők folyamán megváltozott. Kihagyott gólhelyzet persze mindig előfordul, azokon utólag nem illik szépítni.
– A Bodor-próza nem moralizáló hatású, nem polarizálódik, nem kap értékítéletet a hóhér/áldozat kettőssége sem. A közelmúltban elég sok ehhez köthető „ügy” látott napvilágot, mi erről a véleményed?
– Tényleg nem moralizálok, holott ha úgy akarod, pont azáltal, hogy írásaim direkte nem moralizálnak, egy biztos morális háttérre utalnak. Úgy érzem, az elmúlt évszázad történelmi körülményei olyan helyzeteket kínáltak, oly erőszakosan avatkoztak bele emberi sorsokba, hogy eloszlott a biztonságos ítélkezés, elmarasztalás fölénye. Ez a korszak mindenkit megalázott. Apám mesélte, hogy tágabb családunk egyik távolabbi tagja elesettségéről vallott neki, és ő képtelen volt rá haragudni. Én is azt mondom, bánjunk csak csínján a megvetésünkkel. Ilyen volt ez az egész elmúlt korszak, mindenkit beszennyezett, anélkül, hogy legalább tanulságokkal megajándékozott volna. Mert ma ugyanaz folytatódik. Nagyfokú önbizalom, bátorság és képmutatás kell ahhoz, hogy, akár irodalmi példázatokban is, kategorikus válaszokkal szolgáljunk.
– Tudom, hogy nem szeretsz beszélni készülőben levő munkáidról, manapság folyóiratot olvasó ember előtt viszont nem titok, hogy írod a következő könyved. A Verhovina madarainak egyik fejezetét bemutatták a csíkszeredai diákok, milyen volt találkozni egy folyamatban levő mű nem mindennapi recepciójával?
– Jó volt, meglepett, kicsit mulatságosnak találtam, egy kicsit rendhagyónak az ötletet is, az előadásmódot, tulajdonképpen örültem neki, anélkül, hogy az előadás megajándékozott volna a történet újszerű látványával.
– Az utóbbi években-évtizedekben két stabil pont határozza meg a nyári-tél időszámításod: a gyimesi nyári egy hónap Récepatakán és a télvégi 2-3 hét sízés a Madarasi Hargitán. Miért ragaszkodsz ehhez a két konkrét helyhez?
– Miután kitelepültem, engedtem az ösztöneimnek és vágyaimnak, amelynek tárgya gyerekkorom óta az Alpok, a magashegységek világa volt. Tizenöt-húsz éven át bújtam az osztrák, olasz, francia és a svájci Alpokat, eljutottam Közép-Amerikába, a Kordillerákba, Dél-Amerikába, az Andokba is. Valóban ezek ez utazások döbbenetes és életre szóló élménnyel ajándékoztak meg. Ez tartott addig, amíg rá nem döbbentem, hogy még az a hely is, Merano fölött a dél-tiroli Alpokban, ahol sok alkalommal heteket is eltöltöttem, belaktam a környéket, hogy ez a hely számomra érzelmileg közömbös marad. Semmi nem tudja pótolni azt az otthonosságot, meghittséget, amit nekem Erdélyben a Csíki hegyek vagy a máramarosi és a Radnai havasok nyújtanak. Ami a sízést illeti, az most már csak egy illúzió, életemben jelképes értelemben van jelen. '87-ben volt egy autóbalesetem, számtalan csonttörés következtében ez csökkent intenzitással történik. Az biztos, maga a sízés például Svájcban tényleg összehasonlíthatatlanul más élményt nyújt, ezen azonban én már túl vagyok.
– Hogy alakult az egykori és mai Kolozsvár-képed? Egyrészt vannak különös állapotba került zongorák és elpazarolt paradicsomlevesek történetei – és még mi minden, amiről nem hallott a széles olvasóközönség –, másrészt milyennek látod a mai várost? Homlokodban – mint a Légifelvételben – még milyen történetek, színrétegek vannak kitörölhetetlenül?
– Kolozsvár egy lezárt dosszié, nem szívesen kukkantok bele, nem szívesen beszélek róla. Talán azért, mert az egykori és mai képe közötti drámai disszonancia túl mélyen érint.
– Tavaly három neves román kiadónál megjelent a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és A börtön szagának román fordítása, úgy tűnik, írásaid végre a helyükre kerülnek a román recepcióban is. Milyenek a visszajelzések, vagy legalábbis mi jut el hozzád? Hogyan látod a fogadtatást?
– Egyelőre a személyes találkozáson kívül mérvadó fogadtatásról nem beszélhetek. A személyes fogadtatás igen szívélyes volt, a román kollégák részéről csak előzékenységgel és tapintattal találkoztam, ami a szakmai fogadtatást illeti, nem áll módomban fölmérni, egyrészt kritikai anyag kevés kivétellel nem jutott el hozzám, ami meg eljutott, túlságosan egyoldalú, beszélni róla szerénytelenségnek tűnik, egyáltalán korainak tartom erről megbízhatóan nyilatkozni.
Bodor Ádám
1936. február 22-én született Kolozsváron. 16 éves korában elítélték, mivel kommunistaellenes röplapokat terjesztett. 1952 és 1954 között a szamosújvári börtön foglya volt politikai elítéltként. Szabadulása után egy évig gyári munkásként dolgozott, majd 1955–1960 között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt. Jelenleg a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Irodalmi munkásságát több rangos kitüntetéssel – köztük a Kossuth-díjjal, 2003-ban – jutalmazták. Legutóbbi műve: Az utolsó szénégetők (Magvető, 2010).
