"az álom egyszer csak lenő a földig"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
Álmomban röhejes ellenálló vagyok - Bodor Ádám 1978 és 1981 között írt tárcáiról
Bányai Éva
„Én novellában gondolkodom” - Beszélgetés a 75 éves Bodor Ádámmal
Bodor Ádám
Augustinék
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Murányi Sándor Olivér
Formagyakorlat Mónika hűségéről
ANNA-LEENA HÄRKÖNEN
Köszönöm, nem!
Szőcs István
Okos vagyok, mint a tordai malac
Sebestyén Mihály
A longobárdok támadása
Domokos Johanna
Családi képek
VÉGH BALÁZS BÉLA
Versek kicsiknek, nagyoknak
Szántai János
Mielőtt meghalsz
Terényi Ede
Zene és Hit - Amikor hinni akarunk – a zenében
Márciusi évfordulók
 
Bodor Ádám
Augustinék
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 4. (570.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Áldozócsütörtök előtt egy nappal, úgy délfelé, Kotzofan lelkész kiválasztott hét iskolás lányt és fölküldte őket a Paltin mezejére, hogy a másnapi ünnepségre szedjenek margarétát, németszegfűt és búzavirágot, mindegyikük három-három csokorral. A választás a két Nyegrutz leánykára, Augustinék két kislányára, és a három Gleznár-unokatestvérre esett, nyolc- kilencévesek voltak. Mind odavesztek, amikor délután a Szent Vaneliza erdei kápolnába, amely kihívóan, magányosan áll a réten, belecsapott a villám.
Medárd napja abban az évben pünkösdre esett, de a Medwaya fölé az első komor fellegek már egy héttel korábban megérkeztek. Előbb csak kerülgették az ormokat, aztán azon a szerdai napon, kora délután egyszer csak összecsaptak és haragos mordulással megindultak Verhovina felé.
A gyerekek, amikor látták, hogy a völgyre hirtelen a szürkület homálya borul, amelyet fatörzs vastagságú villámok szabdalnak, szerteágazó, vakító nyalábokkal, tűzgolyók gurulnak végig a Paltin lejtőin, le, egészen az első kőkerítésekig és ott éktelen sivítással elpukkannak, az erdei kápolnában kerestek menedéket. Ott érte őket a villámcsapás.
A bajt odalenn sokan megsejtették, még zuhogott az eső, és már többen sietek a kápolna felé. Ott voltak Gleznárék, Nyegrutzék, valamint az Augustin házaspár, és ott volt Nika Karanika gondozónő is. Az ablakon át látták ugyan a szanaszét mozdulatlanul heverő gyerekeket, de jó ideig nem tudtak bemenni. A kápolna kis tornyán, a sisakon megolvadt a kereszt, végigcsorgott a cseréptetőn és a bejárat előtt a lépcsőkre csöpögött. Megolvadt a tölgyfaajtón a kilinccsel együtt a zár is, helyén csak egy éktelen vasgombóc maradt. Az ajtót végül hegyes kövekkel kellett betörni.
A hét gyermek a kőpadlón feküdt, messziről látszott, hogy nincs bennük élet. A csenevész mozdulatlan testek körül már temetőbogarak futkostak. Ha félig nyitott szájuk előtt még remegett is volna valami kis fehér párafoszlány, az csak a távozó lélek lehetett, mert odabenn a vértelen ajkak mögött már a túlvilág örök éjszakája sötétlett.
Nika Karanika gondozónő körbejárta a fekvő gyerekeket, végül lehajolt hozzájuk és egyenként megérintette a homlokukat. Közben két kislány homlokára – az egyik Nyegrutzéké volt, a másik pedig a Gleznáré –, egy-egy könnycseppje hullott, ezek egy idő után megrezzentek, lélegzetet vettek, fészkelődni kezdtek, kicsit nyöszörögtek, majd felültek, míg a többi, köztük az Augustin házaspár két lánya is, fekve maradt. Augustin sürgetni kezdte, hogy tovább, tovább, de Nika Karanika nem értette, mit akar. Neki csak az a két könnycseppje volt. A Nyegrutz gyereket a Gleznárékéval bevitték megfigyelésre a beteggondozóba, az Augustin házaspár két gyermekét, és a Gleznárék másik gyerekét pedig a halottasházba.
Délután Hamilcar Nikonuk csendbiztos behívatta Nika Karanikát a közösségi házba.
Kettőt feltámasztott, azt mondják. Hogy a fenébe csinálta?
Nika Karanika megvonta a vállát.
A többit mért nem akarta?
Ennyire tellett.
Ilyesmi nálam egyszer fordulhat elő. Ígérje meg, hogy többet nem tesz ilyet.
Nika Karanikát aznap éjjel hátulról leszúrták. Az eset az udvaron történt, az árnyékszék és a betegház között, teljes sötétségben, mivel a sorozatos villámcsapások után Verhovina áram nélkül maradt. A penge nem ütött mély sebet, megcsúszott a bordákon, hegye talán bele is törött, de mivel Nika Karanika egész éjjel egy mézbe mártott fakanállal kenegette, hajnalra már talpra is bírt állni. Amikor megjött az áram, átbicegett a betegszobába, megnézni a gyerekeket. De azok akkor már megint nem éltek. Drót volt tekerve rájuk, egyik ága bokájukra, másik a nyakukra, a vége pedig az aljzatba dugva. Aki ezt tette, tudta, mit tesz, és azt is, hogyan kell.
Nika Karanika mesélte, hogy a betegszobában, a két gyermek ágya körül olyan fémes szag lebegett, a kalapált bádogé, a vasreszeléké, az olyan helyiségeké, ahol vasakat munkálnak meg. Most nem emlékszik, hol érzett már ilyet.
Tudtam, ilyen szaga Verhovinán csak az Augustin házaspárnak van. Ha kitátom a szám, jaj nekik.

Részlet a Verhovina madarai című ciklusból.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében